Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy Friderikusz Sándor valóban annyira tehetségtelen-e, miként az A szólás szabadsága című műsorából kitetszik, vagy csupán arról van szó, hogy pályafutásának egyik mélypontjára ért. Ez sajnos a magyar köztelevíziózás mélypontja is; amit Friderikusz produkál, az nem csupán üres, bornírt, szemtelen és unalmas, de elszomorító mértékben kormánypárti is. Fájdalmas látni, ahogy az önmagát angyalszárnyakon suhanni vélő tévésztár maga után vonszolja idomtalan lólábait. Manírjai, sztereotípiái, közbeszólási és félbeszakítási kényszerei azt sugallják, hogy ő a magyar televíziózás állócsillaga, amely nemcsak sugároz, de vonzza is a fényt. Szereti a cirkuszi külsőségeket, imádja a csúcstechnikát, eközben lénye üres, elméje felkészületlen, rutinja gusztustalan.

Lehet, hogy a feladat haladja meg a képességeit. Ez talán javára szól: nem rendelkezik azzal a készséggel, amely egykor a jó elvtársakat bármilyen ténykedésre alkalmassá tette, Friderikusznak nem megy annyira jól a talpnyalás, miként azt ő maga és gazdái elképzelték. Sajnos ez az igazi csőd: minden gesztusából egyértelműen kitetszik a szolgálni igyekvés, fennhéjázása mögött ott a megalázkodás. Egész lénye oly díszes, mint egy parádés kocsisé. Hintója van, ő ül a bakon, de valaki ott terpeszkedik a háta mögött. Kérdezzük: ki az?

Nos, eme szánalmas produkció egyik áldozatául Szűrös Mátyást szemelte ki, nyilvánvalóan azért, mert nagy tapsot kapott a Fidesz kongresszusán. Friderikusz beidézte a pompás díszletek közé, úgy vélve, hogy a verem, amelyet a volt MSZMP-s politikusnak szánt, profi módon rejtve van. Szűrösnek nincs egyéb dolga, mint beleesni. A jó Fridi a saját szómenésének szabadsága jegyében, égre fordult szemének fehérjét kivillantva, pittyedt szájjal közölte, hogy ő bizony az ideiglenes köztársasági elnök életútját ellentmondásosnak, tekervényesnek és túlzottan változékonynak ítéli, mivel Szűrös az MSZMP KB titkári tisztségétől eljutott a szociáldemokrata elnökségig és a Fidesz-kongresszuson aratott sikerig. Természetesen régi jó szokása szerint F. agyonbeszélte riportalanyát, érvelésre, gondolatai kifejtésére egyáltalán nem hagyott neki időt. Csücsörítve hozta a nézők és a hallgatók tudomására, hogy a vele szemben ülő urat, bár lehet, hogy Andropov feljelentette Kádárnál, Koszigin viszont kitüntette. Szűrös elképedve vetette közbe, hogy őt Koszigin sohasem tüntette ki, Friderikusz letorkolta: de valakitől csak kapott kitüntetést?

Nos, ez szakmai nonszensz. A riporter állít valamit, majd miután állítása hamisnak bizonyul, szemrebbenés nélkül tovább támad. Bornírtságában nem jut eszébe, hogy amivel Szűröst vádolja: az elvek váltogatása sokkal inkább érvényes az MSZP milliárdosaira s magára szeretett miniszterelnökünkre, nem beszélve a szocialista pártelnökről. Szűrös mindig nemzeti baloldali politikus volt és maradt, elvi különbözősége már az MSZP képviselői padsoraiban ülve is nyilvánvaló volt, míg a szocialisták egykori kommunista reformerei mindig a széljáráshoz (KGST–EU) igazodtak. (Itt vetem közbe: Friderikusz is jól tudta mindig, honnan fúj a szél.)
Ezután kiürültségét és ötlettelenségét bizonyítva visszanyúlt egykorvolt népszerűségéhez, s régi műsorának, a Gyerekszájnak a szereplőit hívta segítségül politikai beszélgetésre. Ezt nevezik kiégésnek (burnout effectnek), ami rosszabb a leégésnél. A Friderikusz, A szólás szabadsága cím hazug és megtévesztő. Helyette javasolnám „A szólás lejáratása” vagy „A talpnyalás szabadsága” kifejezést.
Hogy mikor lesz vége ennek a bukdácsoló ámokfutásnak, én nem tudom…