Harmóniák

Privatizációs éhség, ellentüntetés, kölcsönös kiszolgáltatottság, közöny meg a keserű tapasztalatok. Miközben a regnáló hatalom minden erejével magánosítani kívánja a kórházakat, áldozatkészségről, lélekről, netán emberi méltóságról beszélni talán fölösleges. Vagy mégsem?

A Baross utcai szülészeti és nőgyógyászati klinikán csütörtökönként különleges zenei esemény zajlik. Amint belépek az épület előcsarnokába, meglep a fogadórész kulturáltsága, a száz évvel ezelőtti stílusjegyek és a jelenkor harmóniája. A lépcsőházban a színes ólom üvegablakon bezúduló fény kápráztat el. Sok időm nincs a bámészkodásra, hisz egyre többen igyekeznek a koncert helyszínére, a tanterem felé. Kismamák a klinikáról, fiatal párok az utcáról. Elhelyezkedünk a lépcsőzetesen kialakított széksorokon. Összehúzzák a függönyöket, kívül marad a város minden nyűge, zaklatottsága. Belép Fellegi Ádám zongoraművész, hogy Mozart zenéjével megidézze mindazt a szépséget és érzelmet, amin nem fog az elmúlás. Fellegi játszik, megáll a keze a billentyűkön, mesél. Színesen, okosan. Az emberi hang szinte észrevétlenül fonódik a felcsendülő dallamba. A mellettem ülő kismama megtörli a szemét. Gyönyörű volt – suttogja.
A tágas folyosón orvosok, nővérek sietnek, látogatók érkeznek. Kellemes társalgórészbe telepedünk le Fellegi Ádámmal. Mint mondja, a várandós anyáknak szánt élő koncert gondolata már régebben munkált benne. Az ötletet C. Molnár Emma docens, a klinika vezető pszichológusa erősen támogatta. Mindez szerencsésen találkozott Papp Zoltán professzornak, az intézmény igazgatójának elképzeléseivel. Számos helyen van példa arra, hogy a klasszikus zenét bevonják a lelki és testi gyógyítás folyamatába, de a lemezfelvétel hatását nem lehet összemérni az élő hangzás által kiváltott érzelmekkel, magyarázza a művész.

– Nem restellem az ismeretterjesztést. Úgy tapasztalom, lehet másfelé is terelni az ízlést, mint amit a tömegkultúra nyújt. Ezért gondoltam a zeneirodalom nagyjairól, a művek hátteréről, a stílusról, az adott korszakról szóló, szöveggel átszőtt előadói műfajra. Gyakorta kérnek fel erre itthon is, külföldön is. A személyemnek szóló szeretet, amellyel ilyenkor találkozom, semmivel sem hasonlítható össze.
Az Országos Neurológiai és Pszichiátriai Intézetben havonta egyszer van hasonló esemény. Ha érdekel az ottani hangulat, menjek el, javasolja.
Megígérem, ám most arra vagyok kíváncsi, hogyan sikerült a kulturált körülményeket itt a klinikán megteremteni?
Amikor 1990-ben Papp Zoltán professzor átvette a klinika közel százéves épületét, sejtette, hogy nem számíthat sok jóra, de a valóság felülmúlta képzeletét. Omló vakolatú, helyenként düledező falakkal, tetőbeázásokkal, igénytelen körülményekkel szembesült. Nem volt mindig így. A századelő építészeti gondosságáról, a kor szokásaihoz illő műtőkről, a kórtermekről, a kiszolgálóhelyiségekről megsárgult fotográfiák tanúskodnak. De a történelem viharai, majd a közelmúlt „szocreál” barkácsolása és a nemtörődömség ugyancsak megviselte az épületet. Ám Papp professzor ezt a helyezetet nem tudta elfogadni.
Tizenkét esztendőbe telt, míg a legmagasabb technikát is beleértve rendbe tette az épületet. Ma nincs is olyan részleg, amelyet ne mutatnának meg büszkén az idelátogató kollégáknak. Beleértendők mindebbe a folyosók, a mellékhelyiségek, a különböző laboratóriumok, vizsgálók, a gyermekágyas kórtermek, a technikai helyiségek, a könyvtár, az archívum, a személyzeti öltözők és pihenők. És mindenütt sok zöld növénnyel, grafikákkal, festményekkel találkozhatunk.

– Egy fillér állami pénz sincs ebben, minden a saját erőnkön múlott – vág a dolgok közepébe Papp professzor. – Az egészségügyi intézmények közül az egyetemi klinikák különösen hátrányos helyzetben vannak. Mi nem folyamodhatunk címzett támogatásokért, mint az önkormányzatok tulajdonában lévő kórházak. Fenntartónknak, az oktatási tárcának pedig profiljánál fogva nem igazán szívügye a fejlesztésünk. Hogy mégis magas szinten, civilizált körülmények között láthatjuk el betegeinket, annak magyarázata a klinika rendkívüli népszerűsége. Így azok a bevételek is gyarapodhatnak, amelyeket a társadalombiztosítás az ellátások után a klinikának utal.
Úgy mondja ezt Papp professzor, mint a világ legtermészetesebb dolgát, de amikor a hatalmas munkához hozzákezdtek, nagyon egyedül voltak. Az építkezéshez szükséges pénzszerzésre egy lehetőség adódott, ha a klinikai költségvetéstől független alapítványokat hoznak létre. A Semmelweis Ignác Alapítvány alaptőkéjét a klinika munkatársai adták össze. A későbbi Kézmárszky Tivadar Alapítvány pedig kiemelt közhasznú társaság formájában működik. A klinika orvosai a távlati célért többletmunkát vállaltak. Szűrővizsgálatokat végeztek cégek, vállalkozások részére, kongresszusokat, tudományos programokat szerveztek. Szinte hihetetlen, hogyan voltak képesek az építkezés alatt munkájukat végezni. Hát úgy, meséli a professzor, hogy mindig csak egy évre terveztek, egy adott egység felújítására törekedtek. Ma naponta több százan fordulnak meg az épületben. Különösen örömtelinek tartják a 2001-es esztendőt, amikor háromezer-kétszáz gyermek született e falak között.
Egy hét múlva az Országos Neurológiai és Pszichiátriai Intézet felé ballagok. Nem nehéz megtalálni az előadás helyszínét, a társalgó ajtaja nyitva, középen egy zongora. Amúgy egy gombostűt sem lehet leejteni. Fellegi Ádám úgy lép be az ajtón, mint régi ismerős. „Kedves barátaim!” – szólítja meg közönségét, majd elmagyarázza, miért választotta erre az alkalomra Bach Goldberg-variációk című művét. És megint mesél: miért tekinthető a kompozíció akár zeneterápiának is, hozzáfűzve, egyáltalán nem baj, ha valaki elalszik, miközben hallgatja. Szó esik a patak csobogásáról, a vízesésről, a korabeli táncok kecses mozdulatairól, az öltözékről. A zongora a hajdanvolt Szovjetunió terméke, de Fellegit most nem zavarja a márka. Mellettem karját összefonva előre-hátra ringatja magát egy férfi, van, aki összeráncolt homlokkal, szigorúan figyel, és felvillannak szelíd mosolyok is. Az ablakon túl orgonabokor ágait himbálja a szél, a nap süt, béke van. Kell ennél több? Persze hogy kell. Elhangzanak a kérdések, komolyak meg csacskák is, a művész válaszol, humorral, vagy úgy, hogy eljátszik még egy „strófát”. Aztán veszi a táskáját, és rohan, ahogy mondja, az Ódry Színészotthonba. Fekete hajú nő ül a zongorához. Végigfutnak ujjai a billentyűkön, aztán abbahagyja. Fiatal férfi kéredzkedik a hangszer mellé. Még kísér a dallam, amikor kilépek a folyosóra.
A hetes pszichiátriai osztály főorvosát, dr. Gaszner Pétert az oldott légkör szakmai hátteréről kérdezem.

– A zeneterápia sok esetben kedvezően hat betegeink kedélyállapotára. Az iménti előadás pedig mindig igen várt esemény. De van rendszeres lemezhallgatás, irodalmi kör és kézműves foglalkozás is. Szerintem igazán jól úgy lehet gyógyítani, ha a gyógyszeres kezelést, a pszichoterápiát és a szociálterápiát egyszerre alkalmazzuk. Igaz, vannak olyan betegségek, mint a skizofrénia vagy a súlyos depresszió, amelyeknél az első időszakot a gyógyszeres kezelés határozza meg. De itt is eljön az a szakasz, amikor a problémák megoldásához bevonjuk az utóbbi két módszert is. A kölcsönös bizalom alapvető eleme a munkánknak. Hetente háromszor tartunk olyan pszichoterápiás összejövetelt, ahol a beteg, az orvos, az ápoló egyaránt elmondhatja, ami a szívét nyomja. Egy beteg véleménye ugyanannyit nyom a latban, mint egy orvosé. Persze azért előfordulnak olyan esetek, amikor vétót emelek – jegyzi meg a professzor.