Hivatal a tisztaszobában

Hollókő úgy bukkan elő a kanyargós nógrádi hegyi út végén, hogy minden objektivitás elpárolog a szemlélőből. Akkor is erősen hat e különös és anakronisztikus hely varázsa, ha a szikár tények hátrányos helyzetről, valaha volt szegénységről és a mai munkanélküliségről szólnak.
A hír, hogy a Magyarországon elsőként világörökségnek nyilvánított Hollókő bajban van, gyorsan terjedt, mert azt a kevés kis pénzt is megvonta tőle az idei költségvetés, amivel amúgy sem mehetett sokra. Húszmillió forint manapság nem sok, de itt ily kicsiny összeg is jócskát lendítene a községen, beosztással élnek belőle, mint mindig. Például egy-két olyan ház megmenthető belőle az ófaluban, amelyik amúgy megadná magát az időnek.
– A magyar állam költségvetésében egyetlen sorként szerepeltünk azzal a húszmillió forinttal, amit 2000-től megítéltek nekünk. S most kihúztak abból az egyetlen sorból – sóhajt Szabó Csaba polgármester a hivatalában.

Mit hivatal! Jellegzetes hollókői parasztház, fatornácos, vályogfalú. A tisztaszobában a polgármester irodája, múzeumból odaszármazott polgári bútorokkal berendezve, a faragott íróasztalon pályázati anyagok, az ódon szekrény ajtaja mögött számítógép. És persze gázfűtés, internet, telefon és televízió. Ezek a nem véletlenül elsorolt instrumentumok úgy festenek itt, mint ökrös szekéren az antenna, de éppen ez a lényeg. Miért kellene kényelem és komfort nélkül élnie, ha mindjárt ilyen szépséges helyen és ősi formájú házban is lakik valaki?
– Ha elfogy a lakosság, lelassul az élet, csönd fonja körbe az ófalut. Ha hétvégi házakként használják az egykori lakóházakat, már nem azt a hangulatot árasztják, mint amikor napi élet zajlik bennük. Nem akarjuk, hogy Hollókő skanzenné váljon! Az elődeink is így gondolkoztak – a hetvenes években tették ebbe a házba a hivatalt, ahol valamikor négy család élt egy fedél alatt – magyarázza Szabó Csaba. Csöndes beszédű, fiatal férfi, itt született, ősei is itt éltek, legalább kétszáz évre visszamenőleg olvashatjuk az egyházi anyakönyvben őket. Fiatal házas, hamarosan megszületik első gyermeke. Felesége is született hollókői.

– Az ófaluban, ugyanilyen régi parasztházban működik a posta, az orvosi rendelő, az óvoda. Aki orvoshoz megy, annak éppoly természetes, hogy a százéves házban rendel a doktor, mint az óvodásnak, hogy neki ilyen az óvodája – szól Hollókő filozófiájáról a polgármester. Az általános iskolát bár fogcsikorítva, de finanszírozzák, a tizenkét alsó tagozatos gyermek helyben tanul – a továbbélés zálogaként. S beépítették a tanrendbe Hollókőt, mint tantárgyat. A helybéli öregasszonyok (bocsánat, idős hölgyek) járnak oktatni, akiknek nem esik nehezére a tánclépéseket eljárni.
Már a megboldogult szocializmusban is örvendtek különleges kincsüknek a hollókőiek, az országban talán a legkorábban szigorították meg az építési engedélyeket, s nem lehetett összevissza rombolni, rontani, toldani, építeni. Már a 60-as évektől erőteljes a műemlékvédelem, a 80-as években csatornáztak. A 70-es években ugyan összevonták a rimóci, a felső- és alsótoldi, a szécsényi, valamint a nógrádsipeki téeszt, s 1987-ben egyesítették a nagylóci tanáccsal a hollókőit, de azt minden vezető úr és elvtárs tudta, hogy a falu keservesen gyönyörűséges múltja nem mindennapi örökség.

A domboldalban üldögélő házak fölött dacoskodó hollókői vár úgy tekintett le a termőföld híján mindig is sanyarúbb sorsú népre, mint valami magányos uraság tarka népére. Mert hiába volt itt szegénység és küzdelem mindennap, a palócok már csak büszkeségből is olyan pompás népviseletet találtak ki maguknak, amit még a török császár is megirigyelhetett.
– A 30-as években tilos volt más faluból házasodni, őrizték a helyi szokásokat, a szerelemnek is parancsoltak az öregek– lép még visszább az időben a polgármester. – A nagyapám testvérét is csaknem agyonverte dédapám, mert a szomszéd faluból akart házasodni. De azért ő kitartott, azt vette el, akit szeretett, s a hagyományok sem csorbultak a famíliában.

Trianon úgy fejbe kólintotta itt a népet, hogy nem győztek belőle ocsúdni. Azelőtt Losoncra, a megye legfontosabb városába s más felvidéki területekre jártak kereskedni, summáskodni, marháikat eladni. A lenyesett országszélen terpeszkedő határ útját állta a korábban a szlovákokkal is jó viszonyt ápoló palócoknak, akik a szükségből és nyomorúságból éppúgy erényt kovácsoltak már 1909-ben is, a nagy tűzvészt követően, mint annak előtte. Szinte az egész falu leégett abban az átkozott esztendőben, a zsúp- és szalmafedeles házakat fölfalták a lángok. A hollókőiek azonban a XVII. századi metódus szerint építették újjá falujukat. Ezt látjuk most, erre áhítozunk turistaként, erre bólintott nagyot az UNESCO is, amikor számba vette Hollókő lélekemelő látványosságát.
– Elsőként lett Magyarországon Hollókő a világörökség része, évente százezer látogató kíváncsi ránk – nyugtázza a polgármester. – Összesen nyolc világörökséget jegyez Magyarország, de a pécsi sírkamrák, a pannonhalmi apátság mögött ott áll az egyház; Hortobágy, Aggtelek és a Fertő–Hanság mögött nemzeti parkok gazdálkodnak. Nekünk pedig ötvenmillió forint az éves költségvetésünk, ebből kell a napi kiadásainkat fedeznünk, valamint a természetet és a tárgyi kultúrát őriznünk.
Az ófaluban sétálva meggyőződhet az ember felőle, hogy őrzik. A gáz bevezetése itt duplájába került, mint másutt, de elkészült – három éve PHARE-pályázaton nyerték el hozzá a pénzt. Nincs villanyvezeték, mert földkábelen fut az áram, a KRESZ-táblák sem csúfíthatják el az utcaképet, a faoszlopokon az utcai lámpák a villamosítás hőskorát idézik.

Arra is különös hangsúlyt fektetnek Hollókőn, hogy ne kommercializálódjék a sok butiktól, álnépművészeti árudától az ófalu, ne jusson a bóvli sorsára az itt valamiképpen csakugyan megőrződött természetesség, eredeti szépség. Két fazekasház, egy babamúzeum, egy szövőház mellé nyitási engedélyt kapott a tűzzománcos és a csuhés, s persze vendégfogadók, vendégházak marasztalják kicsit tovább a látogatókat.
Bercsényi Miklósné fazekasboltjában fiai, az ikerpár Péter és Tamás munkáit árusítja. A szomszédos Alsótoldon lakik a család egyik ága. Toldi Miklós legendájáról szólnak a hagyományok, mondja az édesanya, Bercsényiné, s idézi az errefelé élő számtalan históriát. Az egyik fia Pásztón építkezett, de a fazekasműhelyt Alsótoldon húzták föl, s úgy tűnik, megtartja őket Hollókő és a vidék.

– A szocializmusban Pásztón, Salgótarjánban fillérekért, ingyen, kiutalásra lehetett lakáshoz jutni, s a többnyire a környékbeli bányákban dolgozó férfiak és családjuk ezt az utat választotta. Elhagyták a falut, s a környékbeli községekből is fölkerekedtek – összegzi Bercsényiné a múlt és a közelmúlt történéseit.
Az ifjú Bercsényi azonban a visszatérést fontolgatja. Ha szépség és kényelem, megélhetés és hagyomány együtt van, gyermeke sem vágyik el innen. Ezt reméli.
Herczeg Ferencné a szövőházban fogadja a látogatókat, a nyugodtabb órákban odaül a szövőszékhez is. Már tízévesen értette a mesterséget, néhány éve, immár özvegyaszszonyként új kihívást jelentett neki bekapcsolódni az idegenforgalomba. Azt adta, amit tudott, s büszke lehet rá, mert nem sokan vetélkedhetnek vele.

– Életvitelszerűen kell hollókőinek lenni – summázza Szabó Csaba, s csupa hétköznapi praktikát sorol a pénzelköltésre. Már ha kapnának. Helybéli a kőműves, az ács, a szobafestő – a munkanélküli-segély helyett fizetést kap egy-egy öreg épület felújításáért. A házba pedig fiatal házasokat költöztetnének.
A politika felé sodródnánk egy pillanatra, azt próbálnánk megfejteni, miért is húzta ki a kormány a költségvetésből a Hollókőnek szánt húszmilliót, de a polgármester határozottan állítja: ne legyen semmi politika. Mindenki tudja, hogy ő ellenzéki polgármester, nem is tagadja, már hogy tenné, de most ez nem számít. Csak a falu ne rövidüljön meg.
– Ha lenne tízmilliónk, a PHARE-pályázaton kaphatnánk hozzá kilencvenet – áll elő az adu ásszal. – De nekünk csak egy van. Egymilliónk. Így nem tudunk pályázni.
Hallgatunk egy sort. S a világörökségi utcára kitekintve, a templomtorony felé pislogunk. Hollókő lesajnálja a sopánkodást is. Rendületlenül dacol a szépségével néhány száz esztendeje már.