Honvédelem idegenben?

Százötvennégy évvel ezelőtt ezen a napon vette be Buda várát háromhetes embert próbáló ostrom után Görgey Artúr hadügyminiszter, a honvédfősereg parancsnoka. Ez egyben a szabadságharc reményekkel teli tavaszi hadjáratának lezárását is jelentette, amelynek során szinte az egész ország felszabadult. Az ostrom május negyedikén kezdődött: Görgeyék lőtték a Várat, s erre válaszul Heinrich Hentzi, a várőrség osztrák parancsnoka nehézágyúkkal bombázta a pesti oldal házait, polgárait. Akkoriban még újdonságnak számított az oktalan rombolás stratégiája. Azt még ma is vitatják a történészek, hogy talán inkább Bécs ellen kellett volna-e menni, de kétségtelen: a polgárok kitartásának is köszönhetően a magyar honvédek fényes győzelmet arattak. Ezért is volt helyes döntés, hogy a rendszerváltozás után nem sokkal ez a nap lett a magyar honvédelem ünnepe.
Az idén is hibátlanul zajlott a protokoll, megkapták a kitüntetéseket, emlékplaketteket, egyéb elismeréseket az arra érdemesek, akik egyelőre még honvédnek érezhetik magukat, és elvárhatják, hogy feljebbvalóik így is szólítsák őket. De ez már nem tart sokáig. Mint az ünnep előtt néhány nappal kiderült, a Juhász Ferenc honvédelmi miniszter vezetésével kiizzadt haderőreform már elérte a nyelvfilozófiai mélységeket is. A tervek szerint a jobbra át!-ot végrehajtási nehézségek miatt „végképp eltörlő” új alaki szabályzat életbelépésével egy időben honvédek helyett csupán katonák alkotják majd a magyar hadsereget.
A honvéd szó a XIX. századi nemzeti ébredés idején honosodott meg nyelvünkben egy német kifejezés tükörfordításaként, megadva a méltóságot és a célt a haza védelméért harcoló férfiaknak. E szónak tehát erkölcsi többlettartalma, ha úgy tetszik, ereje van, de úgy látszik, hogy ma már ott tartunk, ez valakiknek zavaró. Nem NATO-kompatibilis.
A honvédség a fegyveres véderő sajátosan magyar fogalma. Az első honvédtoborzást 1848. május tizenötödikén határozta el a Batthyány-kormány, és a legénység megnevezésére ekkor már a honvédség kifejezést használták. Bár a szabadságharc elbukott, a magyar honvéd ideája túlélte a vesztett forradalmat. A kiegyezést követően az Osztrák–Magyar Monarchiában az országot honvédkerületekre osztották, és felállt a magyar haderő, amelyet e régi néven tiszteltek. A honvédségből 1918-ban – az őszirózsás forradalom és a véres kommün idején – Nemzeti Hadsereg lett, de csak egy időre. A hadsereget 1920-tól Magyar Királyi Honvédségnek hívták, s egy újabb vesztett háború kellett ahhoz, hogy a véderőt Néphadseregnek nevezzék el az ország új urai. A katonákat azonban még a kommunista diktatúra idején is honvédnek szólították. A rendszerváltozás után ismét a Magyar Honvédség védte az országot, a bakákat továbbra is honvédeknek hívták, s ha az őrmester valakire rámordult, hogy „katona!…”, akkor abból semmi jó nem sült ki.
A kormány hangoztatja: elkötelezett a haderőreform mellett, s ha törik, ha szakad, megszünteti a hadkötelezettséget. Egyre kisebb, egyre gyámoltalanabb a magyar véderő, miközben mind a környező országok, mind az EU-tagok ütőképes hadseregeket állítanak ki, tartanak fenn. A mi honvédelmi vezetésünk pedig hallatlan sikerként könyveli el, hogy jelenleg 740 magyar katona teljesít szolgálatot a határon kívül – Koszovóban, Boszniában, Cipruson, a Sínai-félszigeten –, és „mindenekfelett álló” érdekként tünteti fel az iraki szerepvállalást, amit csak a parlamenti ellenzék akadályoz – egyelőre. Idegen földre valóban nem lehet honvédeket küldeni. Legfeljebb katonákat. Zsoldosokat.