Irak az etnikai és vallási kötődések hálójában

Az iszlám világban egyedülálló esemény volt, amikor a bagdadi nagymecsetben a síiták és a szunniták közös péntek déli imára gyűltek össze. E két felekezet közötti különbségek alapvetően politikai eredetűek, ám az idők folyamán egyre inkább spirituális, dogmatikai töltetűvé váltak. Az iraki lakosság többségét alkotó síiták nem önálló államot, hanem számarányuknak megfelelő politikai, kormányzati képviseletet akarnak.

A nemzet és identitástudat az arab világban országonként változó képet mutat, hiszen a felekezeti és etnikai határok nem esnek egybe az államhatárokkal. A gyarmatosító hatalmak döntései következtében létrejövő államalakulatok, még akkor is, ha felekezetileg egységes – általában szunnita többségű – lakosságot tömörítenek, az ősi, törzsi és etnikai struktúra mentén fragmentáltak. A nemzeti öszszetartozás tudata – Egyiptom kivételével – csak a IX. század végen kezdett kialakulni. Ekkor kezdték el hangsúlyozni az oszmán kormányzóság területén élő arabok – etnikai és vallási különbségeikre való tekintet nélküli – összetartozásukat az elnyomó török uralommal szembeni összefogás és ellenállás céljából. E folyamat a második világháborút követő függetlenségi harcok során vált visszafordíthatatlanná az akkorra már kialakult államhatárokon belül. A közös történelem, a nyelvjárás – a klasszikus arab nyelv adott földrajzi határokon belül uralkodóvá lett dialektusa –, valamint a szülőföld kulturális értekeinek méltatása sajátos, etnikai és vallási különbségeken is felülemelkedő összetartozás-tudatot teremtett.
Irak etnikailag és felekezetileg talán a legszínesebb állam, amelyben a törzsek Szaddám „oszd meg és uralkodj” politikájának következtében rendkívül erős strukturális egységben maradtak. E terület az egyetemes és az arab–iszlám kultúra bölcsője, ami egyedülálló büszkeséggel tölti el lakóit, nem beszélve az előző évtizedek közösen megélt szenvedéseiről.
Ezért a szólás és az önkifejezés szabadsága Irakban nem az ideológiák versengését, hanem az etnikai és vallási identitástudat megnyilvánulásait hozta felszínre. A kurdok föderatív államformára törekednek, míg az iraki nemzeti önállóság leghatározottabb támogatói a síiták.

A teokratikus államformára törekvés azonban nem síita sajátosság, s csak bizonyos társadalmi, politikai feltételek, illetve körülmények közepette valósulhat meg. A síita többségű kormányzás Irakban tehát nem szükségszerűen jelentené a „teokrácia” kialakítását. Igaz, az iszlám természeténél fogva nem csupán vallás, hanem istenközpontú államforma, ám az elrettentő példaként említett iráni modell az Amerika teljes támogatását élvező sah elnyomó, szekuláris rezsimje elleni népi kezdeményezés nyomán alakult ki, s nem a síizmus sajátosságainak következtében. Ha Irán szunnita többségű, az az adott körülmények között a szunnita vallási vezetők hatalomátvételéhez vezetett volna. Az iraki síita felekezeten belül azonban számtalan vallási, törzsi és politikai áramlat létezik, amely könnyen lehetetlenné teheti egy egységes, vallási alapon szervezett állam létrejöttét.

A síita vezetők több fórumon is megerősítették, hogy a demokratikus berendezkedés hívei, amelynek megformálására azonban csak az iraki nép jogosult külső „segítség” nélkül. E felekezet híveit Szaddám Huszein elnyomta és megalázta, bukásának tehát ők a legnagyobb haszonélvezői. Ezért Washington politikai manőverei rájuk a legveszélyesebbek.
Az amerikai hadsereg jelenléte elleni tiltakozásuk kettős alapon nyugszik. A tömegpusztító fegyverek létét nem sikerült bizonyítani, és az 1991-ben – amerikai ösztönzésre – felkelő síiták és kurdok tömeges legyilkolásának megakadályozására Washington még csak kísérletet sem tett. Az Egyesült Államok mint megszálló hatalom érdekeinek tehát az felel meg a legjobban, ha a mai helyzetben a felekezetek, valamint az arabok és a kurdok közti ellentéteket hangsúlyozzák. Példa erre, hogy a nyugati média a bagdadi fosztogatást a síita nyomornegyedek lakóinak tulajdonítja, Moszul és Kirkuk feldúlását pedig a kurdoknak. Még ha ezek tényként kezelhetők is, az események körülményeinek és a szövetséges katonaság szerepének tisztázása valószínűleg éveket várat még magára.

A vallási és etnikai kötődések a nyugatiak számára kibogozhatatlan hálójában Amerika számára az látszik a legkézenfekvőbbnek, ha a helyi irányítást a törzsi vezetőkre bízza. Azokra, akik már Szaddám Huszein uralma alatt is fontos közigazgatási és rendfenntartási feladatokat láttak el. Ám ha ez a törzsi struktúra a szövetséges hadsereg égisze alatt megkövesedik, az a Washington által oly sokat hangoztatott demokrácia kialakításának legfőbb akadályává válhat.

A kerbalai zarándoklat alkalmából tartott beszédében Haszan Naszrallah, a síita Hezbollah vezetője kijelentette: „A háború legfontosabb tanulsága az, hogy egy megosztott, illetve elnyomás alatt tartott országnak nincs jövője. (…) A hadsereg és a titkosrendőrség meg tudja védeni a rezsimeket saját népükkel szemben, de az országot fenyegető katonai túlerővel szemben nem. Erre csak az emberek képesek.”
Az első világháború után Nagy-Britannia egyszer már saját emberét, a szunnita kisebbséghez tartozó Fejszal herceget juttatta trónra. A megoldást most tehát csakis egy olyan jogrendszer jelentheti, amely a vallási és etnikai hovatartozást teljes mértékben figyelmen kívül hagyja, s az egyén méltóságára, állampolgári értékeire helyezi a hangsúlyt. A sokrétű érdekek konfliktusait pedig csakis sokrétű érdekképviselettel lehet feloldani.