Iraki tapasztalatok: ok a haderőreformra

Az Irak elleni hadjárat, bár összességében sikeres volt, nem maradt katonai tanulságok nélkül az amerikai haderők és a Pentagon számára. Egyesek a hidegháborús struktúra végleges felszámolásának érvét látják bennük, mások ezzel szemben úgy vélik: az iraki események arra világítottak rá, hogy továbbra is szükség van nagy volumenű, hagyományos fegyveres erőkre.

Donald Rumsfeld, az amerikai védelmi minisztérium első embere – talán cégvezető múltjának köszönhetően – elsősorban a hatékonyságot tartja szem előtt a rábízott intézmények esetében. Olcsó, de jól működő, az új idők új kihívásaira jobb és gyorsabb válaszokat adó haderőstruktúrát és mobilitási értelemben könnyebb haditechnikát akar látni. Különleges hadműveleti erők, pilóta nélküli felderítő- és harci gépek, hálózatközpontú hadviselés – ezek azok a jelszavak, amelyek jellemzik törekvéseit. Az afganisztáni és iraki események ha lehet, még inkább növelték elszántságát, és a tény, hogy Rumsfeld olcsóbban, kevesebb ember bevetésével – az új technológiákra fokozottabban támaszkodva – tudta megvívni ezeket a harcokat, mint azt tábornokai javasolták, alátámasztják érveit.
Arthur Cebrowski, a Pentagon haderőreformért felelős hivatalának igazgatója szerint az iraki hadműveletek a légi és szárazföldi egységek együttműködésének egy szorosabb válfaját mutatták be, sikerrel. Kitűnő felderítőeszközök adatait egy robosztus információs hálózaton keresztül rendkívül rövid idő alatt juttathatták el a döntéshozókhoz, majd a harcoló csapatokhoz, amely gyors hadműveleti lépéseket – a hadviselés ősidők óta egyik legfontosabb jellemzőjét – tett lehetővé.
Az amerikai fegyveres erők – ahol a különböző haderőnemek közti együttműködés mindig is problémát jelentett – ezúttal sikerrel tették félre a belső viták egy jelentős részét, s ez lehetővé tette az erőforrások meglehetősen optimális felhasználását. A harctéri internetnek köszönhetően, mondjuk, ha egy célpontot a haditengerészet gépei derítettek fel, és az annak megsemmisítéséhez szükséges legközelebbi eszköz a szárazföldi erőkhöz tartozott, akkor nem vártak a saját haderőnemükhöz tartozó eszköz megérkezésére, hanem átadták az adatokat egykori riválisaiknak.
A háború megvívásának módját azonban nemcsak a struktúrák és a korszerű kommunikáció változtathatja meg, hanem a felhasznált haditechnika. Irakban például ismét bebizonyosodott, hogy bár javarészt sebezhetetlen az amerikai erők rendszeresített harckocsija, az M1– Abrams, a maga hetven tonnájával túl nehéz. Problematikus a hadszíntérre juttatása, de azon belüli mozgása is. A konzervatív tábornokok ezzel szemben azzal érvelnek, hogy éppen ezeknek – a hidegháborús európai frontra tervezett és túlméretezett – eszközöknek a bevetése miatt került „csak” másfél száz halottjába Irak elfoglalása Amerikának.
Rumsfeld az ellenséges erők kulcsfontosságú elemeinek szelektált kiiktatásával képzeli el a győzelmet a jövő háborúiban, miként egy üzlet megkötése érdekében sem a munkavállalók tömegével, hanem a vállalatigazgatóval tárgyal az ember – élnek hasonlattal elemzők. A hagyományos katonai tervezők ezzel szemben mindezt lehetetlennek tartják, hivatkozva arra, hogy a „vezetési célpontok” (Szaddám Huszein) elpusztítása kudarcot vallott, vagy legalábbis kétes eredményt hozott. Szerintük elkerülhetetlen, hogy kiterjedt összecsapásokra kerüljön sor az ellenséggel, amelyhez maszszív, a jelenleg is alkalmazotthoz hasonló struktúra, létszám és technika kell – a sebészi pontosságnak vannak ugyan fokozatai, de sohasem lesz százszázalékos – vélik.