Isti ifjú író barátjának

Minden kezdő-kezdődő, létezgető ember, ha levet néhány sort az ideges papírra, azt hiszi, na – költő! Szétdurran a kisebbséges önbizalomtól, veti-veti papírra a sorokat, elgondolkodik, elandalodik a gyártmányán, öntetszeleg, és mámorul – csakúgy, mint Ady Endre, kinek első két verseskötete az olvashatatlanságig izgága, korlátolt, egyveleges és szentimentális.
Ez az ifjúkori szentimentalizmus él sok papír-egyedben, aki nem elégszik meg így-úgy elrontandó életével, a nagy éjszakai mámorokkal, bocsánat – kurvaságokkal és ledér testű asszonyokkal. „Haj, más mámorokkal már összecseréllek” – írja csakúgy Ady a borról – hogy fölszabadítsa magát – a társadalom alól, a depresszió alól, hontalansága alól, önmaga alól.
Nagyképű, szétáradó, neovegetatív ember lesz belőle, fellengzős és hányaveti, aki belső érzeteit papírra vetvén összehívja ember cimboráit, nőstény kakaduit, félrokonait, és maga csodálkozván a legjobban rajt’ – úgy érzi: jé, költő lettem! No, ezt nem gondoltam volna.

Bekiált a konyhába, hol anyja mosdogál, ha él még szegény, vagy szeretője, ha van olyanja, aki odabent mosogat:

– Helló, bébi – anyját is így szólítandja már –, költő lettem! Ér-ti-tek! – világjelentőségű dolgot közlök veletek, és ti mosogattok? Eh! – kiáltja, ahogy az előző században azt, hogy: piha!
És ír, és ír, és nem hagyja abba. Az istennek sem. És szétárad, és mozsgorál, és fenekedik, és tészta. Mondaná a huncut Karinthy, nem a Cini, hanem a Nagy Frigyes birodalmi császár.
Fölnéz eme agyoníró ember, és úgy érzi, belé költözött az ég, mindent ért, zsong tőle az agya, hengergőzik a torzulatban és tobzódik a hengergőzben.

És ilyenkor sokszor fölkeres egy szellemóriást, történetesen olyat, mint én vagyok, vagy egyenesen engem, és odamegy hozzá, és beledobja az írományokat, mint egy automatába, hogy az automata szellemóriás kiköpje a nagy választ: igen, zseni lakik önben, ahogy bennem nemkülönben! És vár. De az automata nehezen működik, mint egy lelassult számítógép, ami a közértben is órákig és recsegve számol, összead, levon, nyöszög, míg kiköpi a teljesen hamis választ – tartozik nyolcmillió-ötszázezer-hetvenhéttel. Mert tartozik, az biztos. A nyelvnek, a népnek, a nemzetnek, egyenesen a természetnek. Persze azt nem tudja letörleszteni, kifizetni, hiszen ezért az egész életével felelnie kell, ez nem OTP meg Humán-fejlesztési Bank – itt fizetni kell. Megfizethetetlenül nagy összegeket, amije az illetőnek még nincs is, még nem is rendelkezik annyi fűvel, fával, földdel, folyóval, hazával, anyával, gyerekszerelemmel, s főleg szánalommal, mely az írót igazán íróvá avatja.

De eme elszánt és fölkantározott költő ló nyihog, és paripál, és véknyazik, hogy ő megvan, fejében csillagok milliárdja szétárad – az egész Tejút-fejű ember. Mindent tud, átél, lebeg, világít, mint akár a kőrisbogár, ha ráesik a teherautó lámpafénye.
Elvan magával. Mint mindenséggel. Tele van a feje Tejúttal – ez a Tejút-fejű ember. Az egészet akarja. Na, ja. Persze. Érthető.
Azt mondja, lobogtatja, az óriások is így kezdték: például Babits, aki igazán nem mondható hebehurgyának, még annyira sem, mint Ady. Babits készen pattant ki Zeusz agyából – költőnek született, noha egész életében filozóf szeretett volna lenni.
És mit ír maga Babits is, a nagy, az egyedi:

„A mindenséget vágytam versbe venni,
de még magamnál tovább nem jutottam…”
A Tejút-fejű beszalad a konyhába és mutatja anyjának – ha még van –, anya, Babits is így ír! Ezt írja!
Mint mond erre a jó anyja – ha még él – vagy szeretője – ha már van valakije: Te fiam, szerelmem, nem a Tejút kell, hanem a csillag! Egy darab. Egyetlen darab csillag. Babits Csillag-fejű ember volt. Választott – idővel – sok tíz év ment le – csillagot.
Hogy írja a Barguzinba száműzött természeti tünemény Csillagfej? Pofonegyszerűen! Még idehaza, a szabadságharc előtt s nem a barguzini postamesternő (nomen est omen!) oldalán?
„Ne válasszunk magunknak csillagot?
Szólék én ábrándozva Erzsikéhez,
A csillag vissza fog vezetni majd
A múlt időknek boldog emlékéhez,
Ha elszakaszt a múlt egymástól minket.
S választottunk magunknak csillagot.”
Bizony – mondaná Jezovics, a nagy, a halhatatlan, az Óriás-Automata.

Bizony, gyermekeim, a költészet – hosszú táv. Génjeink erdejében indul, s ki tudja, hol áll meg? Kit hogyan talál meg? Az anyaméhben indul, melyet most ki akarnánk ásni, hogy Hrúz Mária csontjainak dezoxiribonukleinsavai megfelelnek-é a halhatatlanságnak. Megmondhatom előre: megfelelnek. A költészet hosszú táv.

„Cserebogár, sárga cserebogár.”
Ezt ki kell bírni, életünk végéig. Míg megérik a Csillag. „Csak ha meggyúl az a csillag, csak ha egyszer hazahívnak.”
A többi mind hozzáadatik néktek – azt mondaná Jezovics. Ha valamit mondana. Isti barátjának.