Nem volt öbölháború – harsogta Jean Baudrillard francia szociológus 1995-ben megjelent könyvének címe, négy évvel azután, hogy az egész világ élőadásban követhette nyomon a CNN-en az (első) öbölháború fejleményeit. Baudrillard természetesen nem állítja írásában, hogy az Irak elleni szövetséges támadás nem történt meg 1991-ben, „csupán” azt állapítja meg, hogy ez a háború más volt, mint a korábbi fegyveres konfliktusok. Úgy véli, a tömegpusztító fegyverekkel való elrettentés doktrínája a virtualitás birodalmába helyezte át a háborúkat. Nem mintha az újfajta háborúknak nem lennének nagyon is valóságos áldozataik. Baudrillard arra mutat rá, hogy az öbölháború volt az első olyan háború, amelyben a szövetséges csapatok előre meghatározott modell szerint, programszerűen hajtották végre hadműveleteiket: nem annyira az iraki hadsereg konkrét harci tevékenységére válaszoltak, mint inkább a radarokon és műholdas felvételeken megjelenő „virtuális” ellenség, képernyőpontok és -képek ellen irányozták nagyon is valóságos fegyvereiket. „Az öbölháború a képek háborúja volt” – állítja a francia gondolkodó, kémműholdak és -híradások képeinek háborúja. Nem habozik levonni a következtetést: a képek mögött a valóságban sok ezer halott iraki volt, de mi, nézők csak a képeket láttuk. A valóság képpé vált, és a kép mögötti valóság többé nem vagy más módon számít.
Baudrillard intellektuális kalandja a virtuális valósággal nem 1995-ben kezdődött: 1981-ben jelentette meg Szimuláció és simulacra című munkáját, amely meglehetősen nagy hatásúnak bizonyult e témakörben. A Wachowski fivérek például 18 évvel később jelentkeztek a Mátrix első részével, amely egy csapásra világszerte ismertté tette a testvérpár nevét. A film kezdő jelenetében a számítógépkalóz főhős, Neo ezt a könyvet üti fel. Jóllehet Baudrillard rögtön fricskát is kap a forgatókönyvíróktól: a könyv belül ki van vájva, csupán a zugprogramokat tartalmazó CD-k elrejtésére szolgál. (A film egyik szállóigévé vált mondata, az „Isten hozott a valóság sivatagában!” szintén Baudrillardtól származik.)
Természetesen a filozófiai szempontból meglehetősen eklektikus filmben nem csupán a francia gondolkodó elképzelései kapnak helyet. Számos más forrás mellett megemlítendő a kortárs tengerentúli filozófia egyik legnagyobb becsben tartott gondolkozója, Hilary Putnam. Ha a virtualitás kérdéskörének feldolgozásánál Baudrillard volt a fő irányadó, a „technikai kivitelezés”, a megvalósítás hogyanja mindenképpen Putnam egyik elképzeléséhez köthető.
Putnam csakúgy, mint Baudrillard, 1981-ben állt elő egy olyan ötlettel, amelyet csupán egy régi probléma új megoldásának bemutatásához használt fel. Akkor megjelent könyvének egyik fejezete, amely az Agyak a tartályban címet kapta, rémisztő lehetőséget vázol fel olvasóinak. Képzeljük el, javasolja Putnam, hogy egy őrült tudós eltávolítja agyunkat testünkből, tápoldatba helyezi, és elektródákat erősít rá. A vezetékeket egy szuperkomputerhez köti, amely összeköttetésben áll más, hasonló körülmények közé helyezett, tartályba zárt agyakkal. A szuperkomputer virtuális valóságot közvetít az agyaknak, amelyek azt gondolják, hogy ők nem agyak a tartályban, hanem hús-vér emberek. Ha például az agy azt az utasítást adja, hogy az illető emelje fel (nem létező) kezét, akkor a komputer reagál az impulzusra, és olyan jelet küld vissza az agyba, miszerint a kéz felemelkedett. Ha az agy azt a parancsot adja, hogy a (nem létező kéz) fogjon meg egy csak a számítógép memóriájában létező tárgyat, akkor a komputer elhiteti az aggyal, hogy megfogta, felemelte a tárgyat és így tovább.
– Csupán modern körülmények közé helyeztem Descartes régi problémáját – szabadkozik Hilary Putnam, amikor széles körű vitát kiváltó esszéjéről faggatom a Közép-európai Egyetem (CEU) budai vendégházában. (A Harvard egyetem tanára Boros János professzor meghívására a munkásságáról rendezett nemzetközi konferencián vett részt a Pécsi Tudományegyetemen, majd előadást tartott a budapesti Közép-európai Egyetemen is.)
Valóban, ami Putnamnél gonosz tudós, az a XVIII. századi filozófusnál gonosz démon, amely elhiteti a becsapottal, hogy a körötte lévő illúzió való világ.
– Mivel Descartes hírhedt individualista volt, ami nálam új, az az – folytatja Putnam –, hogy én a képemben kollektív hallucinációt alkottam.
Kétségtelen, az agyak a tartályban modell egyik újítása Descartes szkeptikus elképzeléséhez képest az, hogy a becsapottak egymással is kommunikálhatnak, miközben ugyanúgy illúzió, noha kollektív illúzió áldozatai. Andy és Larry Wachowski úgy fejlesztette tovább az ötletet, hogy a Mátrixban a kollektív illúzió áldozatainak nemcsak az agya, hanem egész teste a tápláló folyadékban lebeg. E hallucinációban pedig az egész emberiség részt vesz, miután – így a film története – a gépek győzelmet arattak az emberek fölött, és olcsó energiaforrásként felhasználva ilyesfajta rabszolgaságba vetették őket. Tehát Neo, a számítógépkalóz, miközben azt hiszi, hogy a kilencvenes évek egyik amerikai metropolisában él, és bujkál a hatóságok elől, valójában – több milliárd társával egyetemben – csupán egy test a tartályban, ahol a szuperszámítógép programja, a Mátrix elhiteti vele a nagy illúziót. (Eközben a teste által termelt energiát a gépek a saját céljaikra használják fel.)
Hilary Putnam és a Wachowski fivérek szellemi közössége ezen a ponton véget is ér. Putnam ugyanis e kollektív hallucináció képét éppen arra használta fel, hogy amellett érveljen: nem létezhet ilyen hallucináció. A filozófus az említett fejezetben matematikai következetességgel bizonyítja, hogy az agyak a tartályban nem gondolhatják azt, hogy ők agyak a tartályban.
– Garantálhatom, hogy érvelésem konklúziója az előfeltevésből egyenesen következik – mondja Putnam. – Tehát ha vissza akarják utasítani következtetésemet, akkor az előfeltevéseket kell visszautasítani. Mégis sok olyan emberrel találkozni, akinek tetszik az előfeltevés, de nem tetszik a végkövetkeztetés. Persze ha [a Wachowski fivérek] maradéktalanul ragaszkodtak volna az esszéhez – ismeri el Putnam –, akkor most nem lenne ez a film. Meg kellett változtatniuk néhány dolgot a happy end érdekében, vagyis hogy felvethessék azt a lehetőséget, hogy az ember a saját erejéből összetörhet egy ilyen kollektív illúziót.
A szkeptikus gondolat, hogy a köröttünk lévő világ csupán illúzió, a valóság elfedése, ősidők óta foglalkoztatja a gondolkodó embert, bár a mai filozófusok többsége adott esetben bizonyára biztosítana bennünket arról, hogy az ezen a kérdésen való rágódást illik magunk mögött hagyni a kamaszkorral együtt. (Valahogy úgy, ahogy felnőttként már csak kevesünknek jut eszébe azon eltűnődni, hogy a világ vajon akkor is ott van-e, ha nem nézünk oda.) Az efféle szkepszis mégis kedvelt témája volt a klasszikus görög filozófiának is, jóllehet Hilary Putnam szerint ezt a képet nem árt árnyalni egy kicsit.
*
– A klasszikus görög filozófiában nem találjuk meg a szkepticizmus karteziánus válfaját – magyarázza Putnam. – A görögök szkeptikusak voltak a valóság megismerésének lehetőségét illetően, ám az az elképzelés, hogy a külvilág csupán elménkben létezik, nos, úgy tűnik, hogy ez a gondolat Descartes-tal érkezett.
Mi a helyzet akkor a ma Európában is sokakat rabul ejtő hinduizmus és buddhizmus „májá” fogalmával? – kérdezhetnénk. (A májá ezekben a vallási rendszerekben azt az elképzelést jelenti, hogy a köröttünk lévő világ illúzió, az egyén, az ego hibás értelmezésének következménye, önbecsapás.)
– A hinduizmus és a buddhizmus esetében nem beszélhetünk karteziánus [azaz a descartes-i értelemben használt] szkepticizmusról – érvel Putnam. – Van ugyanis egy nagyon lényeges különbség a kettő között: ezek a tanok azt mondják, hogy a valóság megismerhető, ha magunkba mélyedünk. Jóllehet a világ mint illúzió itt is megjelenik, ám nem jelent áthatolhatatlan akadályt: ha magába fordul az ember, megtalálja a dolgok igazi értelmét. Van egy mondás, amelyet Buddhának tulajdonítanak, bár gyaníthatóan évszázadokkal a halála után keletkezett – mindenesetre gyönyörű. E szerint az allegória szerint a cél nem az, hogy a vízcsepp, azaz az „én” feloldódjon az óceánban, hanem hogy megtaláljuk az egész óceánt egyetlen csepp vízben. Ha azonban az egész óceán benne van egyetlen csepp vízben, akkor nem vagyunk elvágva a valóságtól.
– A vallásokat megvizsgálva – folytatja Putnam – láthatjuk, hogy a „túlpart” fogalma egyetemes. Ez az elgondolás aztán ölthet olyan formát – ám ez egyáltalán nem minden esetben van így –, hogy az innenső part nem valódi, csupán illúzió. A judaizmusban, amely egyben az én vallásom is, szerintem nagyon pozitív alapvetés, hogy az innenső part, ez a világ valóságos. A kereszténység ebben a tekintetben valahol középen áll: mindkét látásmódot megtaláljuk benne.
Hogy a keresztény gondolatrendszerben tényleg van valami, ami egyeseket arra ösztökél, hogy a Szentírást félreértelmezve a világ illuzórikus voltát hirdessék, valóságát tagadják, jól jelzi az a sok évszázados, sokszor véres küzdelem, amelyet a katolikus egyház folytatott az ilyen eszméket hirdető eretnekek ellen. Ismeretes például, hogy a gnosztikus gondolat, amely az anyagot a szellem leromlott állapotának, a világot pedig eredendően hibásnak, csalásnak és gonosznak kiáltotta ki, az ember fő célját pedig a belőle való megszabadulásban látta – és amely gondolat a kereszténység előtt a judaizmusra is előszeretettel épített –, olyannyira felhasználta a kereszténység tanait, hogy a Kr. u. első századokban félő volt, a gnosztikus szekták elképzelései győznek a keresztény tanok fölött, és a gnosztikus értelmezés válik majd az egyház hivatalos álláspontjává. A gnosztikus tételeket, illetve a Közel-Kelet mágikus felfogásából táplálkozó, rendkívül sokszínű és meglehetősen zavaros elképzeléseket az V. századra sikerült visszaszorítani a Szentírásból. Később hasonló kihívást jelentett a katar eretnekség, amelynek egyes szektái az anyagi, illuzórikus világtól való megszabadulás érdekében a házasságról és az utódnemzésről való lemondásra, sőt öngyilkosságra buzdították híveiket. Jézus – a katarok Neója – az eretnekek szerint megmutatta a kiutat abból a világból, amelyet a sátán teremtett: a kiutat a Mátrix rabszolgaságából. A katarok közül sokan áldozták életüket vélt igazukért. Ez mindenképp tiszteletre méltó eltökéltséget takar, főként ha számításba vesszük, hogy a világ és benne e küzdelem szerintük valójában nem is létezett. (A Mátrix című film második, helyenként igen megkérdőjelezhető színvonalúra sikeredett részében a Nagy Tervező, a Mátrix megalkotójának megformálása egyébként sok hasonlóságot mutat a gnosztikusok és a katarok abbéli elképzelésével, hogy ezt a tökéletlen, eredendően hibás anyagi valóságot tulajdonképpen a sátán alkotta és uralja.)
Putnam az ismert haszid beállítottságú gondolkodót, Martin Bubert idézi, aki szerint Isten nem azt kéri tőlünk, hogy hagyjuk el a világot és az emberiséget, hanem azt, hogy legyünk igazán emberek. Martin Buber egyik munkája egyébként most is ott fekszik az amerikai filozófus asztalán, miközben beszélgetünk: egyike azoknak a könyveknek, amelyeket Putnam Budapestre is magával hozott. (Martin Buber, aki a keresztényekkel és hitbelijeivel is sokat vitatkozott a kérdésről, az Újszövetségben Szent Pálban vélte felismerni azt, aki a gnoszticizmus magjait elvetette a keresztény gondolatban. Buber szerint Szent Pálnál az a feltételezés, hogy az ember legbelső valója isteni, sőt valójában megegyezik Istennel, ahhoz vezet, hogy a világot csupán maszknak, illúziónak tekintse, ami elől az embernek menekülnie kell annak érdekében, hogy létének igazi értelmét felfedhesse.)
Putnam azonban felhívja a figyelmet arra is: az elménket becsapó gonosz démon Descartes-nál csupán egy, ráadásul nagyon is valószínűtlen lehetőségként szerepel. Hogy az elmúlt három évszázadban sokakat mégsem hagyott nyugodni ez a lehetőség, az talán annak tudható be, hogy Descartes számára csak a száz százalékig biztos tudás számított igazi tudásnak. Ezért van az, hogy a legvalószínűtlenebb eshetőségnek is ilyen súlya van. (A szétzilált valóság egybeillesztésére Hilary Putnam pragmatikusan leginkább azt az adottságunkat állítja előtérbe, amelyet egyszerűen csak józan észnek szokás nevezni. Kortársai szerint Putnam legfigyelemreméltóbb meglátásai épp abban a küzdelemben születtek, amelyet az efféle dualizmus, pontosabban az „objektív valóság” és a „szubjektív értékítélet” szétválasztása, az úgynevezett logikai pozitivizmus ellen folytatott.)
Izgalmas kérdés, hogy ha elfogadjuk azt a tételt, hogy nem vagyunk agyak a tartályban, azaz nem virtuális valóság az, amelyben élünk, akkor teremthetünk-e mi, emberek ilyet magunk körül.
Hilary Putnam szerint ennek elsősorban technológiai akadályai vannak. Bizonyos mértékű virtuális valóság megteremtésére már most is képesek vagyunk, ám a valóság tökéletes másának létrehozására nem. Putnam azonban cseppet sem megnyugtató módon hozzáteszi: jelenlegi ismereteink alapján ez a helyzet, ám még túl korai lenne a kérdésre határozott választ adni.
– Egy ilyen valóság létrehozásához túlságosan is értelmes számítógépekre lenne szükség. Olyanokra, amelyek értelmesebbek az embernél – mondja Putnam, aki – ha a valósággal szemben nem is, de – a gépi, mesterséges intelligencia kutatásával szemben igencsak szkeptikus.
– Nem ismerek még egy olyan szakterületet, ahol felelős tudósok ilyen mértékben megpróbáltak volna bolondot csinálni az emberekből – dohog az amerikai filozófus, állítván, hogy a mesterségesintelligencia-kutatások, egyes kutatók állításai ellenére, semmiféle jelentős eredményt nem produkáltak, az ennek ellenkezőjéről szóló bejelentések pedig csupán arra szolgálnak, hogy újabb közpénzeket szerezzenek meglehetősen kétséges fejlesztésekre.
Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a Mátrix csak film, olyan műalkotás, amely e virtuális valóság megteremtésének lehetőségét eszközként használja arra, hogy valami másról beszéljen. Mikor arról kérdezem Putnamet, mi a véleménye a Wachowski fivérek alkotásáról, csak annyit mond, neki tetszett a film. Ennek jele lehet az is, hogy amikor a forgatókönyvíró-páros megkérdezte tőle, hozzájárul-e ahhoz, hogy neve a stáblistán szerepeljen, habozás nélkül igent mondott, jóllehet hangsúlyozza, hogy nem fogadott el ezért pénzt a filmesektől.
A Mátrix első részének hatalmas sikeréhez kétségtelenül az is hozzájárult, hogy a ma emberét nagymértékben foglalkoztatja a virtuális valóság, a becsapásunkra szőtt összeesküvés képzete. Ha Jean Baudrillard írásunkat nyitó gondolatait idézzük, az elektronikus média által teremtett másféle világot tekintjük, ha az elektronikus tőzsdéken a másodperc törtrésze alatt kivonható és befektethető gigantikus méretű, virtuális tőke hatásairól gondolkodunk, ha a valóságshow-k sikerét elemezzük, akkor bizony érthető a film iránt megmutatkozó óriási érdeklődés.
Az első részben a gépek ellen küzdő lázadók kicsiny csoportja szabadulást ígér Neónak a Mátrixból. A gépek által keltett, mesterséges valóságban lejátszódó jelenetben Morpheus, a lázadók egyik vezetője választás elé állítja a főhőst: két tablettát kínál neki, egy kéket és egy pirosat. Ha a kéket nyeli le, visszatér az eddig megszokott valóságba, és elfelejti újonnan szerzett élményeit arról, hogy a látszat, az illúzió mögött megbújik egy másik, valódi világ. Ha a piros pirulát választja, akkor viszont felnyílik a szeme, és beléphet a „valóság sivatagába”.
Mi a helyes választás? Ha azokat a zavarokat tekintjük, amelyek az utóbbi évszázadban létrehozták azt a tömegkultúrát, amely a médián, a reklámokon keresztül valamiféle pótlékot kínál a valódi élet és a világ megismerésének veszélyes, ám kifizetődő kalandja helyett, akkor a piros tabletta lenyelése tűnik logikus választásnak. Ha azonban az a kérdés, hogy elfogadjuk-e a magunk körül látott világot valóságként, vagy pedig célravezetőbb azt csupán látszatnak, illúziónak tekinteni, nos, ez esetben Hilary Putnam azt tanácsolja: nyeljük le bátran a kéket!
Szeptember 11. miatt tompult el a film?
A film második része az óriási érdeklődés ellenére meglehetősen hűvös fogadtatásban részesült a kritikusok részéről. Nem csoda, hiszen a Mátrix – Újratöltve első negyven perce valóságos kínszenvedést jelent azok számára, akik az első epizód filozofikus hangvételét, jól eltalált képi világát keresik a folytatásban. Ehelyett a rajongóknak kínosan semmitmondó párbeszédek, már évtizedekkel ezelőtt közhelynek számító jelenetek és kiforratlan jellemábrázolás jut orsztályrészül, és bizony – a látványos filmtrükkök ellenére –, az unalommal is küszködünk, míg a film második felében végre felcsillan a remény: a fivérek mégsem döntötték romba teljesen a Mátrix-univerzumot, és adnak némi szellemi rágcsálnivalót is, amelyen el lehet lenni novemberig, amikor is jön a harmadik rész.
Ennek ellenére a harmadrangú sci-fik világát idéző Zion, azaz a lázadók bázisa, a negyedrangú sci-fikben is vállalhatatlan jóságos, ősz hajú, álbölcsességeket ontó űrtanácsos figurája, Morpheus eddig jótékonyan a háttérbe húzódó, ám most kellemetlenül előretolakodó, meglehetősen ostoba figurája és megannyi más zavaró momentum nem hagyja nyugodni a nézőt. Egyesek máris blöffről beszélnek, és valóban, a második részt nézve az embernek az jut eszébe: na hát, ezek a Wachowskiak milyen ügyesen bepalizták megint a sznobokat, amikor olvasmányaikat jól összezagyválva elénk öntötték azt a filmet, amelyet először megpróbáltunk komolyan venni.
Ezt erősíti az is, ahogy Larry és Andy Wachowski igyekszik megtartani a showbusinessen való kívülállóságát, miközben a Mátrix – Újratöltve producerei a hollywoodi tucatfilmek minden bevett reklám- és üzleti fogásával élnek. Jóllehet interjút most sem adnak a rendező-forgatókönyvírók, a színészek, operatőrök, statiszták azonban készséggel mesélnek a „zseniális” fivérekről, akiket valósággal az érinthetetlenség mítosza kezd körüllengeni. A Wachowski fivéreknek még arra is volt gondjuk – tudjuk meg az újságokból –, hogy korlátozzák a Mátrixhoz köthető termékeladásokat, nehogy elidegenítsék a rajongókat a filmtől. Így például videojátékot lehetett készíteni a műből, de a McDonald’sban már nem fogunk találkozni Neo-menüvel vagy Trinity-szósszal. Hát ez tényleg fantasztikus! Mint ahogy az is, hogy a filmet „csupán” a Heineken-sörgyár, a Cadillac-autógyár és a Ducati-motorkerékpárgyár támogatta (a Soproni Ászok a látszat ellenére nem). Nahát!
Ha csupán ez lenne az oka a film minőségi romlásának, hát behúzhatnánk a strigulát a „sok pénznél jobb a több” versenyzőinek rovatába, ám a Mátrix 2. esetében van egy ennél sokkal zavaróbb körülmény: csupán a pénz miatt nem vállalják Wachowskiék teljes egészében az első rész „örökségét”, vagy változott a film mögött meghúzódó ideológia is?
Nos, ahogy már említettük, a film készítőire nagy hatást gyakorolt Jean Baudrillard francia gondolkodó, aki nem túl jó véleménnyel van Amerikáról. Ő nemcsak a Disney-parkokat tartja virtuális valóságnak, hanem Los Angelest és Kaliforniát is. Attól a hegemóniától óv, amelyet ma Amerika gyakorol a világ fölött, és amelyet ő a képek hatalmának nevez. Ez mind rendben van, az azonban a New York Times cikkírójának figyelmét sem kerülte el, hogy Baudrillard egyik esszéjében (A nihilizmusról) azt találta leírni, hogy a hegemóniára csupán egyetlen válasz adható: a terrorizmus. „Terrorista és nihilista vagyok elméleti síkon, éppúgy ahogy mások fegyverekkel” – idézi az amerikai napilap, amely hozzáteszi: a film első részében Morpheus arra inti Neót, hogy a virtuális világ összes lakóját (vagyis az emberek 99,99 százalékát) ellenségként kell kezelnie, akiket meg is ölhet, mert az emberek úgysem készek még az igazságra.
Hát, ezt Oszama bin Laden sem mondhatta volna szebben!
A Wachowskiak elképzeléseinek tarthatatlanságát ezen a téren már 1999-ben, az első rész vetítésekor is minden bizonnyal szóvá tették, 2001. szeptember 11. után azonban – úgy tűnik – Amerika húzott egy választóvonalat, amelyen átlépni nemcsak hogy nem ajánlatos, hanem nem is kifizetődő.
És ez meglátszik a második epizódon is.
zsigó róbert
Több pénz marad a családoknál: jelentősen bővülnek a családtámogatások 2026-ban
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!