Magyar–magyar szembenállás Erdélyben

Egyre többen vélik úgy, hogy rossz esetben parlamenti képviselet nélkül maradhat a következő általános választások után a romániai magyar közösség. Az ok: a Romániai Magyar Demokrata Szövetségen (RMDSZ) belül nemrég lezajlott szakadás, és ennek következtében egy politikai alternatíva körvonalazódása, amelyet Tőkés László püspök neve fémjelez.

Szinte paradoxonnak tűnt, hogy a határon túli magyar közösségek politikai képviseletei közül éppen a legnagyobbnak sikerült a leghosszabb ideig egyben maradnia. Az RMDSZ még azt követően is hosszú éveken át működött az egység imperatívusza alatt, hogy belsejében élessé váltak a nézetkülönbségek a különböző szárnyak, orientációk között. A szövetségi szintű viták egyrészt az RMDSZ által a romániai belpolitikában vállalt szerep, másrészt a belső demokrácia minősége kapcsán törtek ki és mélyültek el fokozatosan. Miután 1996 végén, a parlamenti választásokat követően a magyar szervezet belépett a román kormánykoalícióba, több szempontból is teljesen új helyzet állt elő,. Egyrészt lehetősége nyílt arra, hogy a meddő sérelmi politizálás és az európai intézményeknél történő panaszkodás helyett konkrét eredményeket csikarjon ki Bukarestben és Bukaresttől, ugyanakkor vissza kellett fognia „keményebb” követeléseit, és – mivel vezetőinek gyors döntéseket kellett hozniuk – egyre inkább politikai pártként működött. A 2000-es választásokat követően az RMDSZ az akkor győztes kommunista utódpárttal kezdett parlamenti együttműködésbe a célok eléréséért, a szervezet hatalmi központja így a fővárosban maradt, a szövetségi jelleg pedig tovább gyengült, lévén hogy a csúcsvezetőkből álló, tíznél kevesebb tagú operatív tanács határozott a legtöbb ügyben, a romániai magyar kisparlamentnek is nevezett Szövetségi Képviselők Tanácsa pedig egyre inkább csak utólag bólintott rá a döntésekre. Az 1997 óta tartó együttműködési stratégiának kétségkívül voltak eredményei, de a belső hangulaton nem javított sem az, hogy a román partnerek sok esetben sorra visszatáncoltak vállalt ígéreteikhez képest, sem az, hogy maga az RMDSZ is adós maradt „befelé” egy komoly vállalásával, az úgynevezett belső választások megrendezésével.
A román partnerpártok „milyenségétől” függetlenül működni kezdett a politikai zsákmányrendszer, a kialakult érdekek, és a helyenként elért eredmények pedig helyi szinten is erősítették az RMDSZ moderáltnak nevezett szárnyát. Ez visszahatott az országos szervezetre, s így vált mind „egyszínűbbé” és ugyanakkor egyre pártszerűbbé az az RMDSZ, amelyiknek alapszabályzata szerint is valami teljesen másnak kellett volna lennie. A belső ellenzék – elsősorban a Reform Tömörülés nevű platform, illetve Tőkés László püspök, tiszteletbeli elnök – bírt még ugyan valamelyes országos, illetve helyenkénti területi reprezentativitással, de a döntéseket már nem tudta befolyásolni. A végső viszály magvát éppen a belső választások ügye jelentette: a legutóbbi RMDSZ-kongresszus előtt már világossá vált, hogy a legtöbb területi szervezetben ez nem közvetlen, hanem közvetett lesz, és csak a tagság vehet részt benne, így a Reform Tömörülés platformként már meg sem jelent a február eleji kongresszuson, Tőkés László pedig ugyancsak tudta, hogy azon a rendezvényen szüntetik meg a tiszteletbeli elnöki funkciót az RMDSZ-ben.
A református püspök a február eleji kongresszus idejére szervezett fórumot, amelyen az Erdély minden részéből érkezettek immár „célirányosan” foglalkoztak egy, az RMDSZ-étől különböző alapokon álló magyar képviseleti grémium létrehozásának gondolatával. A márciusi, kolozsvári fórumon létrejött annak a kezdeményező testületnek a nagyobbik része, amely az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) megalakításának módozatait lesz hivatott kidolgozni. Közben a Reform Tömörülés mint RMDSZ-platform megszűnt, illetve mozgalommá alakult át, és nyitottnak mondta magát mindazon erdélyi magyarok, polgári szerveződések előtt, amelyek egyetértenek a csoportosulás korábban is hangoztatott céljaival – legyen szó akár RMDSZ-tagokról vagy tisztségviselőkről, akár a szövetségen kívül lévőkről. A legutóbbi, székelyudvarhelyi fórum aztán kijelölte a teljes kezdeményező testületet, s annak öttagú, rotációs alapon működő elnökségébe beválasztotta mind a volt Reform Tömörülés elnökét, Toró T. Tibort, mind a Reform Mozgalom vezetőjét, Szilágyi Zsoltot (mindkét politikus RMDSZ-es parlamenti képviselő is).
Székelyudvarhelyen kimondatott, hogy vége az RMDSZ „választási monopóliumának”. Ez először a jövő nyáron esedékes romániai helyhatósági választások kapcsán konkretizálódhat; abban, hogy a „fórumosok” magyar ellenjelölteket indíthatnak az RMDSZ polgármester- vagy tanácsosjelöltjeivel szemben, elsősorban a Székelyföldön. És alighanem ez lesz majd a teszt a 2004 őszén vagy 2005 tavaszán tartandó parlamenti választások tekintetében. Attól függően, hogy az önkormányzati voksolás milyen erőviszonyokat mutat majd az erdélyi magyarságon belül, az RMDSZ és az „alternatíva” vezető reprezentánsai leülhetnek majd tárgyalni – vagy nem. Sokan a szlovákiai magyar szervezeti reintegrációt vetítik előre, mint megoldást a parlamenti küszöb átlépésére (Romániában ez öt százalék), de vannak, akik szerint már akkora a szakadék a két oldal között, hogy elképzelhetetlen az egyezkedés. Formális szakadásról még nincs is szó Erdélyben: mindkét szegmens azt hangoztatja, hogy el tudja képzelni saját struktúráin belül a másikat. Ez persze bármelyik irányban lehetetlen, s akkor még nem szóltunk a legitimációs, reprezentativitási problémákról. A „hivatalos” RMDSZ a fórummozgalom által használt közvetlen, közfelkiáltásos demokráciát, az egy-kétezer ember jelenlétét ezeken a rendezvényeken nem tekinti semmiféle legitimációs alapnak; kérdés, hogy milyen merítésű választás révén sikerül majd (ha igen) felállítani azt a Székelyföldi, illetve Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot, amelyet különben a román kormányfő már létrejötte előtt a főügyésszel vizsgáltat alkotmányossági és nemzetbiztonsági szempontból, a megfogalmazott autonómiakövetelések miatt.
Az ellenkező oldalról azt vetik a „Markó-vonal” szemére, hogy a versenypártként működtetett RMDSZ rég elszakadt már saját tagságától is, nemhogy az egész kisebbségi közösség egyetlen legitim politikai szervezetének tételezhesse magát. A szövetség legtöbb területi szervezete a kongresszus óta eltelt két hónap alatt közvetett módon, elektorok révén jelölte ki a hamarosan felálló „új” belső döntéshozó szerv egy részének tagjait; sokan az újak közül is régiek, nem beszélve arról, hogy nagyjából ugyanannyian más tisztségeik folytán korporatív alapon továbbra is tagjai a testületnek. Az EMNT-nek teljesen más módon kellene előbb-utóbb kialakulnia, ha hiteles akar lenni. A folyamat igencsak az elején tart még, és sok minden tisztázatlan, az anyagi háttértől kezdve a kommunikációs és jogi lehetőségekig. Ami most zajlik a romániai–erdélyi magyar politikai palettán, az leginkább valamiféle eltoltan párhuzamos cselekvésre emlékeztet.
Élni lehet a gyanúperrel, hogy a két oldal egymásnak feszülése a harmadik létező „tábort” fogja a leginkább gyarapítani: azokét a magyarokét, akik megelégelik ezt a látványos kisebbségi belmagyar vitát, és hátat fordítanak mindkét alternatívának.