Másképp gondolkodók

Sean Penn, a színész-rendező a Szeptember 11. című, világhíressé vált összeállításban – amely más neves alkotók részvételével szervezett kollektív rövidfilmes emlékezés volt a 2001-es amerikai tragédiára – fejtette ki először véleményét. Azután saját költségén – ötvenhatezer dollárért! – George Bush elnökhöz címzett nyílt levelet publikált a Washington Post hasábjain. Tavaly decemberben pedig Bagdadban töltött három napot, s ezzel ismét republikánus publicisták és jobboldali sajtóorgánumok haragját zúdította önnön fejére, ahogyan ő fogalmazott, „főként azokét, akik és amelyek Rupert Murdoch szolgálatában állnak”. S valóban, az ugyancsak Murdoch-tulajdonban lévő Fox tévé nemes egyszerűséggel szintén az „ellenség által manipulált idiótának” nevezte őt, az amerikai jobboldal egyik rádiós sztárújságírója, az enyhén szólva is érdes Rush Limbaugh azt javasolta, hogy ítéljék meg neki az Amerika legnagyobb marhája titulust, Steve Bing producer pedig egyszerűen kitette a szűrét egy filmforgatásból, hírek szerint azért, mert Penn mind a mai napig kitart háborúellenes álláspontja mellett.

S bár Sean Penn némi önmegtartóztatással mindössze annyit mondott, hogy „a háborút el lehetne kerülni”, a háború alatt pedig meg sem mukkant, mégis támadják. Mint általában azokat, akik 2001. szeptember 11-e után bírálattal illetik az Egyesült Államok külpolitikáját, különösen erőteljesen azokat, akik az Irak elleni, ENSZ-felhatalmazás nélküli háborút bírálták. A vád: hazafiatlanság. Penn egyébként manapság éppoly utált figura, mint valaha Jane Fonda volt a vietnami háború idején. Csakhogy Sean Penn elszigeteltebbnek érezheti magát, mint annak idején Fonda. Jóllehet nagy a tábora a vele egyetértő, háborúellenes művészeknek. A nevek tekintélyt parancsolóak. Alec Baldwin, George Clooney, Susan Sarandon és férje, Tim Robbins, Julia Roberts, Jennifer Aniston, Richard Gere, Dustin Hoffman, Woody Harrelson…
Hollywood s az amerikai értelmiség egy része már tavaly mozgolódni kezdett. Decemberben például Martin Sheen és Mike Farrel, a két neves színész Los Angelesben megalakította A háború nélküli győzelemért egyesült színészek nevű koalíciót. Január elejére több mint száz híresség, többségükben színészek és színésznők – például Kim Basinger, Matt Damon, Mia Farrow, Anjelica Huston – aláírását gyűjtötte össze, tiltakozásul a háború ellen.
A névsor nem lenne teljes Jessica Lange, Woody Harrelson vagy Harry Belafonte nyilatkozatai nélkül. Jessica Lange például azt mondta, hogy „zavarba ejtővé vált amerikainak lenni”, Harrelson szerint rasszista és imperialista háborúról volt szó, Harry Belafonte pedig úgy vélekedett, hogy „Colin Powell és Condoleezza Rice úgy viselkedik, mintha megszelídített rabszolga volna”…
Ám hiába a sok bátor nyilatkozat és kiállás – e hollywoodi művészek ma tényleg elszigeteltebbeknek érezhetik magukat az amerikai társadalomban, mint annak idején Fondáék. Sőt: nemcsak kiközösíteni próbálják őket, hanem lassanként munkalehetőségeiket is elveszik.
Martin Sheen egyik reklámspotját – mely a Visa kártyát népszerűsítette – a megrendelő cég, a Visa visszavonta. Susan Sarandon beszédet mondott volna Floridában, ám a rendezők lemondták, mondván, Sarandon elvei megosztóak lehetnek. Hasonlóképpen járt Sarandon férje, Tim Robbins, akinek filmje vetítését tiltották be.
A filmipari mogulokon kívül a nagy rádióállomások is bojkottálják a protestálókat. Ezeknek a rádiós csatornáknak a túlnyomó többsége erőteljes kapcsolatokat ápol a Fehér Házzal. És még szerencsés az, akit bojkottálnak, nem pedig gyűlöletkampányt folytatnak ellene. Szomorúan tapasztalhatta ezt meg a texasi countrytrió, a Dixie Chicks. Londoni koncertjükön a csapat egyik énekese, Natalie Maines ugyanis azt mondta: röstelli magát, hogy ugyanabból az államból jött, ahonnan Bush elnök; mire az egyik rádió, a Cumulus Media traktort rendelt, hogy keresztülmenjen a Dixie Chicks CD-lemezein, szalagjain és videóin. Maines hiába kért bocsánatot, a trió lemezeit az amerikaiak nem vásárolják.
Ezért vannak nehezebb helyzetben a mai protestálók, mint a hatvannyolcasok. A mai amerikai társadalomban ugyanis nem maradt hatás nélkül a háborút ellenzők pocskondiázása. Az úgynevezett csendes többség valószínűleg valóban úgy hiszi, hogy ezek a (háborúról) másként gondolkodók a haza ellenségei.
De azért valljuk meg: Hollywood korántsem olyan „liberális fészek”, mint ezek után gondolhatnánk. Tim Robbins egy sajtóbeszélgetésen elhangzott szavait idézi a The Independent című napilap: „Elegem van abból, hogy azt hallgassam, Hollywood háborúellenes. Hollywood igazi hatalmasai és a magazinok címlapjain szereplő sztárok nagyon is csöndben maradtak ez ügyben”… Így igaz: Hollywood nagy nevei hallgatnak. Sokak szerint haboznak a hallgatás és a kétértelmű viselkedés között. Hallgat például Warren Beatty, a meggyőződéses demokrata, aki állítólag csak magánbeszélgetésekben mond véleményt, akkor sem elítélően szól, hanem inkább tépelődéseiről számol be. Steven Spielberg is mindössze ennyit mondott: „Nem állítottam, hogy támogatom az Irak elleni háborút.” De azt már nem mondta ki, hogy ellenzi is…
Hollywood magatartása most is azt az ellentmondásos viszonyt tükrözi, amely mindig is jellemezte Hollywood és Washington, azaz a film és a politika kapcsolatát. A XX. század két nagy konfliktusa – a két világháború – idején a mozi világa mindig a politika segítségére sietett. Amikor például az Egyesült Államok belépett az első világháborúba 1917-ben, Mary Pickford és Douglas Fairbanks járták az országot, és arra buzdították honfitársaikat, hogy vegyenek hadikölcsönpapírokat.
A második világégéskor a moziipar egyöntetűen csatlakozott a politikához. Roosevelt elnök azt fejtegette, hogy Hollywood szerepe a háborúban alapvető fontosságú, James Stewart be is vonul, s majdnem életét veszti, Ronald Reagan pedig ekkor forgatja háborús filmjeit a kaliforniai tájakon.
Ez a harmónia a mccartizmus és a hidegháború esztendeiben robban elemeire. S a filmesek adják be a derekukat a politikusoknak: 1947-ben Louis Mayer az MGM-től, Samuel Goldwyn, Jack Warner és Jack Cohn (a Columbiától) egy New York-i szállodában aláírja az úgynevezett Waldorf-nyilatkozatot. Ebben kötelezik magukat, hogy elbocsátják rebellis dolgozóikat, és soha nem alkalmaznak kommunista érzelműeket. Ezt be is tartják vagy két évtizedig. De a vietnami háború idejére már elillan az úgynevezett feketelisták réme. Warren Beatty és testvére, Shirley McLaine, Paul Newman és Marlon Brando, de mindenekelőtt Jane Fonda nyíltan is csatlakozik a háborúellenes mozgalomhoz.
Tim Robbins egyébként a már említett sajtóbeszélgetésén idézett egy híres, középkorú rockert, aki megköszönte neki a háborúellenes kiállását, de azt mondta, hogy ő ezt nem teheti meg, mert a Clear Channel (Amerika legnagyobb rádióhálózatának tulajdonosa) Bush-párti. „Az ő állomásaik reklámozzák a koncertjeimet, és ezek a rádiók játsszák leggyakrabban a számaimat. Én nem beszélhetek a háború ellen!” – mondta.
Tim Robbins nem árulta el, ki volt az idősödő és félős rocker.