Méltó régi, nagy híréhez…

A második világháborút megelőzően a magyar oktatás Európa és a világ legjobbjai közé tartozott. A két háború közötti Magyarország páratlan gazdasági és kulturális fellendülésében nem kis része volt például gróf Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszternek, aki rájött, hogy a bennünket fenyegető kisantant államokat a békediktátum szorításában leginkább kulturális fölényünkkel utasíthatjuk magunk mögé. Jóllehet, a korszakban jelentkeztek problémák is (a növekvő diplomás-munkanélküliség stb.), a számos magyar születésű Nobel-díjas, a sok világraszóló tudományos eredmény, s nem utolsósorban a tanulás, a műveltség magas presztízse bizonyította az akkori rendszer életrevalóságát.
Bár az utóbbi évtizedekig – a magyar diákok nemzetközi versenyeken való kimagasló szereplése láttán – azt hihettük, hogy a szocializmus mindössze az értékek közvetítése terén végzett súlyos pusztítást az oktatásban, a rendszerváltást követően egyre többen kezdték kongatni a vészharangot. Különféle tekintélyes, ugyanakkor a hazai viszonyokra kétesen alkalmazható nemzetközi vizsgálatok mutatták ki, hogy a közoktatás színvonala hanyatlásnak indult. Az okokról számtalan elgondolás született. Az oktatás szereplői – jó magyar szokás szerint – többnyire egymásra mutogatnak, de emellett élesen kritizálják az oktatás rendszerét, amint szemléletét is.
Természetesen mindenki változást sürget. A rendszerváltás óta valamennyi kormány megpróbálta kidolgozni a maga oktatáspolitikai koncepcióját, kiváltva ezzel a szakmai szervezetek és a társadalom gyakori felzúdulását, azonban mindeddig csak félmegoldások valósultak meg, és a kormányoknál ritkán hosszabb életű változtatások egyike sem volt elegendő ideig érvényben ahhoz, hogy valódi hatásairól meggyőződhessünk. Az esetek nagy részében hozzátehetjük: szerencsére. A megoldás továbbra is várat magára, a szakmai szervezetek felvetései pedig nem érték el a mindenkori kormányzat ingerküszöbét.
Nem véletlen, hogy a leghevesebb viták a „Mit tanítsunk?” és a „Hogyan tanítsuk?” kérdések körül zajlanak. Az oktatás és a nevelés tartalmát a politikában rendszerint ideológiai alapon kezelik, amire a politikai erőknek minden okuk megvan. Tételezzük fel, hogy ez az ok a jobbítás szándéka; vagyis megpróbálják elképzeléseiket az oktatáspolitika területén is érvényesíteni, hogy ezzel is közelebb kerüljenek a maguk társadalom- és jövőképének megvalósításához. (Az rendkívül súlyos, bár nem teljesen alaptalan vád lenne, hogy egyes pártok mindezt részben a saját választói bázisuk újratermelése, illetve gazdasági hátterük támogatása érdekében teszik.)
A 2002-es parlamenti választások után a koalíciós osztozkodás az oktatáspolitika irányítását ismét a liberális erők kezébe juttatta. Az SZDSZ vezette tárca hamar munkába fogott, s az Országgyűlés elé terjesztette hatalmas vitát elindító módosítási javaslatát a közoktatási törvényről. A javaslat egyértelműen tükrözi készítőinek liberális hitvallását: a magyar hagyományoktól idegen amerikai szemléletű oktatási koncepciót szeretne átültetni a hazai gyakorlatba, amely az iskolára mint szolgáltató intézményre tekint. Az elmúlt hét végén nagyszabású rendezvényen kívánták ehhez megnyerni a diákság támogatását.
Május 1–3. között rendezték meg az Országos Diákparlamentet. A diákparlament törvényben meghatározott célja, hogy időről időre áttekintse a tanulói jogok érvényesülését, és erről ajánlásban fogalmazza meg véleményét és javaslatát. Az eseményre a közoktatási intézmények diákönkormányzatainak vezetői kaptak meghívást. Ekképpen a diákparlament igen széles legitimációval teszi meg javaslatait, egyetértésének elnyerése az SZDSZ számára komoly politikai támogatást jelenthet a közoktatási törvény módosításának parlamenti vitájában. Az idei diákparlament számára az Országos Diákjogi Tanács (ODJT, az Oktatási Minisztérium egyik tanácsadó testülete) elkészített egy előterjesztést, Bíró Endre, Makkai László és Radics Péter közreműködésével. A diákparlament feladata többek között az volt, hogy megvitassa ezen előterjesztés gondolatait, és ennek alapján állásfoglalást fogadjon el. Az előterjesztést a meghívottak névre szólóan kapták, hogy az egyes intézmények diákönkormányzatai kidolgozhassák ezzel kapcsolatos álláspontjukat.
Az ODJT előterjesztése rendkívül élesen bírálja a jelenlegi oktatási rendszert, amelynek mércéjéül, híven liberális felfogásához, nem a diákok átlagos képességű többségét, hanem különleges törődést igénylő kisebbségét teszi meg. Míg kiemelten foglalkozik a diákjogokkal, nem szól a diákok törvényben is megfogalmazott kötelességeiről. Állítása szerint a diákjogok az intézmények jelentős részében nem érvényesülnek megfelelően. Holott a diákjogokat a közoktatási törvény garantálja, érvényesülésük pedig mindenképpen helyi, intézményi probléma.
Az előterjesztés a piacképes tudás és az átfogó műveltség ellentétét felvetve annak pártjára áll, hogy a képességek megszerzése a fontosabb, még a lexikális ismeretek elsajátításának kárára is. Az előterjesztők felületes pedagógiai felkészültségéről tanúskodik, hogy nem számolnak a tényszerű ismeretanyag tanulásának „mellékhatásaival”: a szemléletformálással, az összefüggések átlátására való készség fejlődésével és így tovább. A hagyományos szemléletű oktatás eredményessége bizonyította, hogy csak a széles körű tájékozottság, nem pedig sematikus tanulási minták begyakorlása teszi lehetővé új ismeretek eredményes megszerzését, és felelősen dönteni tudó, szilárd világnézetű személyiség kialakulását.
A diákok közötti érdeklődésbeli és képességbeli különbségekre utalva az előterjesztésben felvetődik az egyéni képességek szerinti követelménynek és értékelésnek a javaslata. A mostani körülmények között azonban az egyénre szabott tanterv elképzelése megvalósíthatatlan, és csak akkor lenne elfogadható, ha a mindenki számára szükséges kulturális ismeretek és műveltség kötelező elsajátítása is biztosított. A javaslat szerint bővíteni kell a diákok és a szülők beleszólási lehetőségét az iskola működésébe, a tananyag és a tanítás módszerének kiválasztásába. Igen problematikus akár a tanulót, akár a szülőt az oktatás értékelőjévé tenni, mivel ehhez egyedül a tanárnak van megfelelő szakmai kompetenciája, felelős ítélőképessége. Az előterjesztés azonban a tanárt a diák ellenségének tartja, kétségbe vonva a pedagógusok elhivatottságát, jó szándékát és azt, hogy munkájuk során a gyermekek érdekeit tartják szem előtt. Szívesebben látná inkább afféle szolgáltatói szerepben, ahol is a tanár fizetéséért cserébe teljesíti a megrendelői kívánságokat, a szülő igényeinek és a gyermek pillanatnyi szeszélyeinek megfelelően.
Mint az látható, a diákság véleményét olyan szakmai kérdésekben kérték ki, amelyekre nincs és nem is lehetne kellő rálátásuk. Tapasztalataik alapján aligha hozhatnak felelős döntést. Ezért aggályos, hogy a feni gondolatok helyet kaptak a diákparlament által elfogadott 11 pontos ajánlásban.
Hogy hozzájárulhat-e ez a szemlélet a magyar oktatás állapotának rendbetételéhez, az erősen kétséges. Hátborzongató kép rajzolódik ki előttünk: kizárólag gyakorlati ismeretekkel rendelkező, az előre gyártott világot kitűnő felkészültséggel fogyasztó, ámde kulturálisan igénytelen és tájékozatlan, manipulálható fiatalok fognak egy ilyen rendszerből kikerülni, akik, még ha jogaikat kitűnően ismerik is, alapvető kötelességeikkel nincsenek tisztában. Tagadhatatlan, hogy bizonyos jól megfogható érdekköröknek ez kedvezne, de a társadalomnak semmiképpen. Ezáltal nemcsak az egykor méltán elismert magyar iskola sikereiről és a sokat emlegetett magyar szellemi kincsről kellene végleg lemondanunk, de egy értékeit és távlatait vesztett, individualista, haszonelvű, szétforgácsolódott társadalom jönne létre – aminek első, baljós jeleit máris tapasztaljuk.
A szerző a Jobboldali Ifjúsági Közösség (Jobbik) alelnöke”