Micuko szán országimázsa

Tizenkettedszer hagyom el Kjóto cseresznyevirágait, a Midoszudzsi gingkófasorát, Umeda nyüzsgését, Arasijama templomkertjeit, Nara őzikéit, Fuji-szán szabályos tökéletességét, Hiroshima hiábavaló figyelmeztetését, Mijadzsima pirosló toriját, Csirán hősiességét. Japán a mesék szigete. A tájnál számomra csak a japán emberek jelentenek többet. Majd húsz éve Monbusho-ösztöndíjasként éltem át először a gájdzsinok számára szinte kötelező kulturális sokkot, majd hazatérve annak fordítottját.
Azóta nem múlik el év, hogy japán barátaim egyike ne térne be hozzánk. Japánul küszködve-makogva vezetem őket a Várba, a Hősök teréhez, a Szent Koronához, az esti fényben úszó Nemzeti Színházhoz; tekergünk Szentendre sikátoraiban, fejet hajtunk Mindszenty sírjánál, együtt pillantunk a határokon átívelő Mária Valéria hídra, a Szépkilátóról a Balaton-felvidékre, és tisztelgünk az Álmok álmodói előtt. Nekem nem mindegy, hogy ők („a ferde szeműek”) mit gondolnak rólunk. Itthon szerzek tudomást Micuko szán minivalóságsójáról. A műsor tartalma amúgy szóra se érdemes, mindössze egy igénytelen párbeszéd két érdektelen ember között. A műsor nem rí ki a csatorna többi produkciója közül. Micuko szán időnként bedob egy dómó arigató-t. Erre a japán vendég erőteljesen bólogat. Ettől a műsor azonnal hiteles. Nézem Micuko szánt a tv2 stúdiójában. Mit rejt a műhaj, a műfogsor, mit tud ő Japánról? Úgy vélem, nem sokat. Micuko szán annyiban hasonlít egy japán riporternőhöz, mint egy kubai szambatáncoshoz. Bár abban a szerepben is lennének gyenge pontjai. Lehet, hogy jó koktélokat kever, de ez nem derült ki a műsorból. Ha hasonlítanom kellene valakihez, az leginkább egy markáns klinikai tüneteket mutató értelmi fogyatékos lenne.
Sokan nem értik, miért tiltakozott Abe Hiroshi szán, a nagykövetség első titkára – akit egyébként legnagyobb példányszámú napilapunk munkatársa egyszerűen csak (keresztnevén) Hiroshinak szólít. Neveletlenségből, vagy csak tudatlanságból? Érthető, hogy nem adta nevét a cikkhez. Micuko szán nem mond semmi rosszat Japánról, nem bánt senkit. Mi hát benne a taszító? A puszta lénye, megjelenése, tört magyar makogása, fejrázása, esetlen hunyorgása. Szánalmas. Ezzel szemben az NHK, Kánszáj Terebi, Fudzsi Terebi fiatal bemondói csinosak, kedvesek, barátságosak és vidámak, öröm volt nézni őket, még ha a negyedét se értettem. Nagy a kontraszt!

Tudvalevő, hogy egy japán számára létfontosságú mások véleménye. A mások kategória jelent mindenkit, a családot, rokonokat, osztálytársakat, kollégákat, szomszédokat, a nem japánokat (a gajkokudzsineket) is. Ahogy az átlag japán az egyéni kapcsolataiban, úgy a japán nemzet a maga szintjén mindent megtesz arcának, az országimázsának kedvező alakításáért. Nincs a világon még egy ország, amelyik annyi energiát és pénzt fordít a saját megismertetésére, mint Japán. A Japan Foundation jelen van a világ összes országában, terjeszti a japán kultúrát, művészeteket, tradicionális sportokat, hagyományokat és szokásokat. Önkéntes fiatalok tucatjai töltenek éveket minimálbéren más országokban, hogy az ottaniakkal együtt élve japán nyelvet tanítsanak gyerekeknek, felnőtteknek, miközben ők is megismernek más népeket, nyelvet és kultúrát, hogy az NHK csodálatos útifilmjeiben tegyék ismeretüket közkinccsé. A japán kormányintézmények évente kutatók ezreinek kínálnak gáláns ösztöndíjat, hogy japán kutatókkal, japán egyetemeken dolgozhassanak. Az ország a nemzetközi szereplés kedvéért tucatszám rendez kiállításokat, expót, olimpiát, univerziádét, futball vb-t, így ismerte meg a világ Szapporo, Kóbe, Nagano, Nyígata, Sizuoka, Szajtama, Ójta nevét. Japán kínálja a legpolitikamentesebb segélyprogramokat a fejlődő világ számára. Vagyis az ország vagyonokat költ az országimázsra. Mert az nekik fontos, van is országimázsuk, van mit védeni. És erre jön egy kis légypiszok, egy jelentéktelen tévécsatornácska, és egy teljesen ellentétes imázst kezd felépíteni. Ráadásul egy olyan országban, ahol az átlag tévénéző ismeretei kimerülnek abban, hogy a japánok kicsik, sárgák, ferde szeműek és rosszul beszélnek angolul. Nem pontosan ezt sugallja a tv2 importált produkciója? Ráadásul heti rendszerességgel. Megkérdezném a tv2 felelős vezetőjét: vajon hány Japánról szóló ismeretterjesztô, kulturális és tudományos programot tűzött eddig műsorára közkedvelt kereskedelmi csatornánk? Ezért a tiltakozás.

A japán–magyar viszony a távolság ellenére példás, nem sokan ugyan, de vagyunk jó páran, akik nagy szeretettel és önzetlen odaadással építjük ezeket a kapcsolatokat, amelyeket a Micuko-„valóságsó” szemünk láttára rombol le. Mi ezért vagyunk felháborodva. Jobb lenne, ha a Kyodo News keresőjében a Hungary szóra kattintva nem Micuko szán produkciója lenne a három találat egyike erre az évre. Jobb lenne, ha japán barátaim sorra nem arról érdeklődnének, hogy mi bajuk a magyaroknak Japánnal. Nem értik, mert szeretnek vagy valamikor szerettek nálunk élni. Inkább arról tudakozódnának, hogy képviseltetjük-e magunkat jövőre Hamamacuban a Pacific Flora kiállításon, vagy 2005-ben az Aichi expón. Mi is építhetnénk az országimázsunkat. Tanuljunk a „kicsiktől”, ránk férne. Sok a lelki hasonlóság a népeink között. Csak egy példa: a japánok el vannak ájulva a magyaros vendégszeretettôl – joggal; ha mi látogatunk el egy japán családhoz, állunk leesik a figyelmes fogadtatástól – szintén joggal. Talán ezt kellene tovább erôsíteni. Nem Micuko szán idiotizmusát. A Kyodo News, a Yomiuri Shinbun, a The Japan Times és a japán tv hírei után nagyon kíváncsi lennék közszereplőink, az Interparlamentáris Unió japán tagozatának véleményére a Micuko-jelenségről. Tudom, hogy fárasztó és fontos feladat a japán nagykövetség ingyenfogadásain részt venni, csipegetni a szusi- falatokból, szasimiszeletekből, teljesen azonosulni tudok a nehézségekkel. Vajon ha egy képviselő szánnak japán felesége lenne, ő menynyire vállalná fel Micuko szán imázsát?
Micuko szán műsorait egy dolog múlja alul, és ez nem más, mint a kiváltott honi reakció. Ez az ősi reflexek beindulását, a probléma diplomatikus agyonhallgatását jelenti. De ennél elgondolkodtatóbb a tv2 hivatalos reagálása, a programigazgató úr, bizonyos Poich szán semmitmondó, pökhendi nyilatkozata. Egyszerűen lesöpri (mintha legalábbis azonos szinten lennének) a nagykövetségi első titkár „elhamarkodott, indulatos túlreagálását”. Hiszen ez egy közkedvelt importsorozat, ami már meghódította Hollandiát, Norvégiát és Belgiumot (Hollywood valahogy kimaradt, pedig ott se tétlenkedtek a japán imázs formálásában). Ésszerű magyarázat, nyilván jól fizetett tanácsadók sokáig törték a fejüket, amíg sikerült ezt kerek mondatba fűzni.

A japán vezetőkben van egy tulajdonság, amivel a felelős magyar vezetők ritkán büszkélkedhetnek: le tudják vonni a konzekvenciát, és magukra merik vállalni a felelőséget (a végkielégítés helyett), sőt tudnak bocsánatot kérni (esetleg lemondani). Nagyon meglepne, ha Poich szánnak ilyen gondolatai lennének. Helyette és mindazok nevében, akik a Micuko szán nevével fémjelzett produkciót sértőnek találják, és kérik a műsor sugárzásának beszüntetését, elnézést kérek a japán néptől. A tv2 nem engem (minket) képvisel. Szumimaszen Nyihon. Szumimaszen Abe szán. Szumimaszen Hiroshi.

Dibó Gábor
A szerző Széchenyi István professzori ösztöndíjas, egykori Monbusho-ösztöndíjas