Sok hadifoglyot már hazaengedtek

A március–áprilisban lezajlott harmadik Öböl-háború hét amerikai hadifoglyát – kiváltképpen a kalandos sorsú tinédzser katonalányt – jól ismeri a világ közvéleménye, némelyiküknek az arcára talán még évekig is emlékezni fognak a tévénézők. De mi történt azokkal az egyszerű iraki katonákkal, akik amerikai hadifogságba kerültek, és máig eszik a rabság keserű kenyerét?

Tizenkét nappal a háború kitörése után kezdhette meg a Nemzetközi Vöröskereszt az amerikai erők fogságába került irakiak – számukat akkor nyolcezerre becsülték – látogatását. Az első találkozóra a britek által létrehozott, majd az amerikaiak által átvett Umm-Kaszr melletti táborban került sor, ahol akkor háromezer foglyot őriztek. A hivatalosan hangzó szóösszetételek gyártásában jelentős eredményt felmutató amerikaiak által „hadszíntéri internáló létesítménynek” nevezett, szögesdróttal körbevett sivatagi területen a győztesek a maguk bevallása szerint humánus bánásmódban részesítik a foglyokat, akiket itt csak POW-nak neveznek. A 15-20 fős sátrakban elhelyezettek őrzését a katonai rendőrség végzi; naponta kétszer ehetnek meleg ételt. A kezdeti „logisztikai problémákat” követően a foglyok koránkötetekhez is juthattak. A táborban egészségügyi ellátásban is részesítik az arra rászorulókat, bár az amerikaiak statisztikái szerint a legtöbb fogságba esett épségben vészelte át a mindig kockázatos megadási manővert. Összességében 236 iraki kapott – többször életmentő – kezelést itt és más létesítményekben, többek között az amerikai haditengerészet USNS Comfort nevű kórházhajóján, amely jobban felszerelt, mint a tábori kórházak többsége, és izolált környezetet biztosít.

A kép azonban távolról sem ilyen egysíkú, ám az érem másik oldaláról a Vöröskereszt nem tud beszámolni, hiszen a genfi konvenció nem teszi lehetővé számára, hogy a hadifoglyok körülményeit a nyilvánosság elé tárja, csupán azt, hogy a maga eszközeivel javítson azok helyzetén. Az Amnesty International (AI) számos olyan irakival készített interjút a közelmúltban, akiket már elengedtek. A nemzetközi szervezet beszámolója szerint az általuk megkérdezett húsz hadifogoly „jelentős része” kínzásokról számolt be, arról nem is beszélve, hogy némelyikük nem is katona, hanem civil volt, akit a harcokban való részvétellel gyanúsítottak meg. Bevallásuk szerint ököllel ütötték őket, ám egy szaúdi állampolgárságú – az amerikaiak által „önkéntesnek” vélt – férfi arról is beszámolt, hogy elektromos sokkolót használtak. Az AI május közepén egyébként már egészen pontos adatokkal szolgált: 6900 fogságba esettről tudtak, akik közül addigra négy-ötezret már elengedtek. Más források ugyanakkor arra mutatnak rá, hogy a tömegpusztító fegyverek utáni hajsza során az egyezményeket megsértve kikérdezésnek vetették alá a hadifoglyokat, többször brutális eszközöket alkalmazva.

A táborok lassú kiüresedése közvetve egy meglehetősen bizarr vitát is felvetett – ám nem Irakban, hanem az Egyesült Államokban –; néhány kongresszusi képviselő ugyanis felhánytorgatta az előző, 1991-es Öböl-háború után történteket. Újságcikkekben és nyilatkozatban tiltakoztak annak lehetősége ellen, hogy ismét menedékjogban részesítsenek több ezer egykor ellenséges katonát, mint tette azt az első Bush- és a Clinton-kormányzat.

Tény, hogy mintegy hatezer iraki katona telepedett le a kilencvenes években az egykori ádáz ellenség hazájában, s ami a tiltakozóknak különösen nem tetszik: mindezt állami segélyekkel – fejenként 7000 dollár – támogatva.