Találkoztam Marxszal

A múlt évben egy szerény ösztöndíjat szerettem volna szerezni Németországba. Próbálkoztam Berlinben, majd Baden-Württemberg tartományban, nem kaptam egyik helyen se. Ahogy tíz–tizenkét évvel korábban se, amikor a kelet-közép-európai írók szinte egyetlen akkori esélyét, az ismert berlini ösztöndíjat próbáltam meg.
Eszembe jutott Nagy László: „Nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgy is, ha nem kérem”, de eszembe jutott Kassák is: „Edzett fickók voltunk már, cinikusak és szemérmetlenek… Ha valamelyik városba beértünk, mindjárt az első házban kezdtük meg a koldulást.” Majd lesz valahogy.
S mi történt? Segítségemre siettek a gyerekeim, a gyerekeim barátai és a barátok barátai. Azt a megtisztelő ajánlatot kaptam: Berlinben, egy harminc fiatal által bérelt házban, annak vendégszobájában vendégül látnak, akár két hónapra is. Utánanézhetek, aminek akarok, befejezhetem náluk a könyvem, írjam meg, mikor megyek.
Hihetetlenül hangzik, de így történt. A harminc fiatal egy része diák volt, másik része dolgozott – joghallgató, mérnök, leendő operatőr, tanító és szociális munkás. Néhány házaspár is volt közöttük, három kisgyerek, és az egyetemisták között mindig akadt Svájcból, Spanyolországból vagy más országból jött hallgató is.
Az elutasítások után nagy örömöt okozott nekem ez az ajándék, különösen az, hogy akik segítettek, még csak nem is ismertek, és nem a saját korosztályom, hanem gyerekeim generációja volt. Köszönet nekik érte! Végül hogy ne csak szállásom, hanem pénzem is legyen (saját), férjem felajánlotta: ottlétem költségeit ő fedezi.
A ház egy több utcára néző, háromemeletes épület volt, a szárnyak több udvart zártak körül. A kapualjnak kazettás mennyezete volt, az ajtókon sárgaréz kilincsek és csigaház formájú, fából készült csengők, a lépcsőházban falépcsők, fakorlátok. Száz év patinája lengte körül az épületet.
A lakások felújítása, a fürdők, konyhák és a fűtés korszerűsítése hosszabb idő óta folyhatott: a folyosókon téglák, malteres- és sittesvödrök, csiszológépek, üvegvágók, másutt egy gitár, egy tükör, egy pálma, megint másutt cipők, vázák, képek és virágok – mondhatni, fenséges rendetlenségben. Aki elment hazulról, nyitva hagyta a szobája (lakása) ajtaját, jelezve, hogy ne keressék, nincs itthon.
Volt az első emeleten egy nagy, közös ebédlő és konyha – egyik felén modern háztartási gépekkel, a másikon kinyitható, óriási asztallal, régimódi kanapéval, fotelokkal, komóddal. A falon aranyozott blondelkeretben egy férfiportré volt.
Minden hónap második vasárnapján a harminc lakó (család) annak örömére, hogy van ez a közös ház, vannak ők, akik kedvelik egymást, együtt vacsoráztak. Nemcsak együtt töltötték az estét, hanem együtt készítették el az ételt is. A Barcelonából jött Ernesto brokkolit és karfiolt vágott fel, spanyol dalt énekelt hozzá, Alex és Katharina krumplit tisztítottak, Steffl a hűtőszekrényt rakta tele sörrel, a leendő operatőr pedig a két nagyobb gyereknek egy mondókát tanított. Én nem értettem a szövegét, de a gyerekek értették, és dőltek a nevetéstől.
Nem említettem: a falon lévő nagyméretű olajfestmény aranyozott keretben Marx portréja volt. Mellény, zakó, hosszú, már őszülő haj, de fiatalos arc és biztató tekintet.
Egy pillanatig farkasszemet néztünk egymással, aztán – a váratlan találkozás okán – elnevettem magam. Pontosabban nevetgélni kezdtem. Vihogni. Vendéglátóim csodálkoztak, egyik-másik arca talán értetlen is volt, de udvariasan nem szóltak.
Mikor egy hónap múlva hazajöttem, rossz lelkiismerettel gondoltam vissza erre a furcsa csendre. Először is Marx német tudós volt. Berlinben, Frankfurtban, Jénában tanult, harmincéves koráig Németországban élt. Németül írt. A berlini fiatalok viszonya miért ne lett volna hozzá más, mint az enyém?
Másodszor: milyen az én viszonyom Marxhoz? Rossz és tisztázatlan. Ez abból is adódik, hogy az én korosztályom nem tanult filozófiát. Marxizmust tanultunk és politikai gazdaságtant, „előzményként” jelképes filozófiatörténetet. Ebből következően egész életünkben végigkísért bennünket az éhség a világmagyarázatokra, a létezés és a vallások megértésére.
A marxizmust pedig – bosszúból – nem tanultuk meg. Tudtuk, milyen szlogeneket kérnek számon a vizsgán, azokat igen, de többet nem. A szent család? A tőke? Olvassa, aki akarja! A Kommunista kiáltványt pedig – emlékezetem szerint – soha senki nem adta a kezünkbe. Tanáraink és tankönyveink azt idéztek belőle, amit jónak láttak.
Itthon két hónapot töltöttem el azzal, hogy felderítsem, mi az, amit diákkoromban tanultam (nem tanultam), és hogy mi a marxizmus – mai szemmel? Megnehezítette a dolgomat, hogy könyvtáraink marxizmus cédulái százával sorakoznak ma is a fiókokban – természetesen a nagy idők publikációi. Jó időbe telt, amíg rátaláltam Halevy, Aron, Furet, Derrida, Hassner írásaira vagy a rájuk történő hivatkozásra és Fehér Ferenc, Heller Ágnes, Vajda Mihály előadásaira. Elolvastam újra Bibó Istvántól Az európai társadalomfejlődés értelmét.
Minden, amit ezek után mondani akarok, valójában egy idős diák „olvasónaplója” – a felsorolt szerzők gondolatai – az én interpretálásomban. Miért mondom el mégis? Mert ha én nem tudtam, talán vannak mások is, akik nem tudják. Ha nem teszünk érte, hogy az orosz és a kelet-európai szocializmus elemzése, a marxizmus kritikája a társadalom minden szintjére eljusson, mi is hozzájárulunk ahhoz, hogy egy illuzórikus filozófia és egy hamis vallás életben maradjon.
„Mindmostanáig a politika volt az emberi életnek az a területe, amelyik a legszívósabban ellenállt annak, hogy tudományt lehessen belőle csinálni.” 1971–72-ben írta le ezt Bibó István. Vagyis tudatja velünk: valótlan állítás, hogy a történelmet a tudomány eszközeivel megjósolhatjuk. Ilyen, hogy tudományos jövő, egyelőre nincs. Tudományos szocializmus sincs.
Tankönyveinkbe azt is elfelejtették beleírni, hogy Marxot látványosan megcáfolta már a XIX. század végének nyugat-európai kapitalizmusa is: a megjövendölt gazdasági válságok száma nem nőtt, a proletár tömegek száma se, helyette a középosztályé nőtt. Az életszínvonal drasztikusan nem csökkent, a társadalmi elégedetlenséget a politika nem jól, de kezelni tudta. Az 1840-es évek angliai textilmunkásainak élete alapján kidolgozott jövőkép tehát nem tűnt helytállónak, mi több, a proletariátus történelmi küldetését semmi sem igazolta.
Tudtuk ezt? Gyanítottuk. Megfogalmazni nemigen tudtuk, tanítani pedig az ellenkezőjét tanították.
A megvalósult orosz és kelet-európai szocializmus ennél sokkal drámaibb módon tért el a Marx jövendölésétől. A kollektív tulajdonra épülő gazdaság nem működött. A proletárdiktatúra nem szabadsághoz juttatta a proletárt, hanem meglévő szabadságjogait is megnyirbálta. A párt élcsapata „a burzsoá ellenség felszámolására”, „a termelőeszközök államosítására” bármilyen eszközt felhasznált, előbb csak törvényes erőszakot alkalmazott, majd intézményesítette a terrort.
A jogot tanult Marx – verseket írt, humoros regényt és színdarabot is – tudományos utópiájában kifejti: az új társadalomban felesleges lesz a tételes és a formális jog. Az emberek saját maguk számára szabnak ki büntetést, feltételeket és szabályokat. Ugyanis a leendő társadalom a „modern munkásságra” épül, amely nem egoista, nem versengő, hanem „termelő egyedekből” áll. Ezen egyedekben az egoizmust felváltja a testvériség érzése, senki nem a másik kárára, hanem hasznára törekszik. Miért? Nem tudjuk meg.
Az új gazdaság működéséről is csak annyit, hogy egyszerű, piac nélküli társadalom lesz, társult termelők élnek benne, akik ügyelnek az elosztás igazságosságára. A nem egoista „termelő egyedek” új vallása – Marx szerint – a politika lesz, vagyis transzcendencia nélküli vallás, amelyben az isteni akarat helyébe a haladás lép, az ember tökéletesedése pedig a politikai önemancipáció által valósul meg.
A tudományos jövő további részleteit ne firtassuk, viszont ne kerüljük meg a kínos kérdést: mi a marxizmus–leninizmus?
A filozófusok azt mondják: Lenin tudósként és filozófusként, miként Marx, nem létezett. Tehát: ilyen, hogy marxizmus–leninizmus nincs. Lenin a politikai gyakorlat zsenije volt. „Gonosz zsenije” (Heller Ágnes). Kidobta a marxizmusból a humanista örökséget, a társadalommal mint tárggyal kísérletezett, az emberélet és a szabadság iránt cinikus közömbösséggel viseltetett. A jakobinus diktatúra buzgó híveként feltámasztotta Robespierre „hivatásos forradalmárát”, a permanens forradalmat, aminek vége nincs, csak kezdete. Bár a terrort gyakorolni Leninnek alig öt-hat éve maradt – annál több Sztálinnak –, fontos, hogy észben tartsuk: ő fogalmazta meg és ő legitimálta a totalitárius állam szükségességét. Az európai demokráciákat megvetette, nevetséges, ostoba találmánynak tartotta, s a tanítását elnevezte marxizmus–leninizmusnak. Minden kétséget kizáróan: Lenin ártott a legtöbbet Marxnak.
A szocialista rendszerek összeomlása, az 1990-es évek eleje elsöpörte a marxi utópiát.
Mondjuk el ezt is, akinek tudjuk. Munkásembereknek, értelmiségieknek, a „megélt szocializmus” idős tanúinak. Azoknak, akik viszszaállítani szeretnék a városukban Lenin szobrát. Akik a falujukban Sztálinról nevezik el ma is a főutcát. Akik a humanitás, a szabadság szenvedélyétől áthatva új hitet, új ideált keresnek. A fiataloknak leginkább – mert ők nem látták, nem élték át, amint a megvalósult szocializmusban az illúziók rémálommá váltak.
Mondjuk el nekik: ez az út lezárult. Marx tana nem tudományos és nem járható út. Az igazságos társadalom megteremtésének szándéka tiszteletre méltó, ám eredménytelen volt. Lenin „a társszerző” Marx műveit felhasználva a terrort szentesítette, utóda, Sztálin a tömegmészárlások emlékműveit hagyta maga után.
Mondjuk el, értessük meg, lépjünk tovább.
S tisztelve Marxnak a közjó iránti elkötelezettségét, a modern gazdaságról szóló eredeti jövendöléseit, ismételjük el azt is: a kommunista utópiáról szóló tanításai mind-mind tévesek voltak. Az elképzelt igazságos társadalom felépítésével, működtetésével, vezetésével pedig nem foglalkozott. Kár. Milyen jó volna, ha ma minden idők legnagyobb tőkefelhalmozása és a globalizáció idején tudnánk mit felmutatni.
Aki mégis ki akar tartani korábbi elképzelése mellett, s azt mondja, méltatlan dolog ez a kicsinyítés, legalább olvasson el néhány Marx-művet! Menjen el a Széchényi könyvtárba, a klasszikusok között megtalálja Marx, Engels minden írását. Negyvennyolc kötet, a Kossuth Kiadó az elsőt 1957-ben jelentette meg, az utolsót 1985-ben. Mindegyikben ott a pecsét, hogy „az MSZMP KB külön utasítására”.