Vidéki lány

Rajongással és értetlenséggel, csodálattal és megbotránkozással fogadják fellépéseit. Erős érzelmeket sugároz, erős érzelmeket kelt. Első sikereit Párizsban és Edinburghban aratta, de mindig hazajött. Itthon tovább döntögeti a tabukat. Az utóbbi hónapokban élete legfontosabb időszakára készült. A múlt hét végén adott életet első gyermekének, egy gyönyörű kisfiúnak.

Sokáig csupa olyan jelzőt aggattak rá, amelynek semmi köze a művészetéhez vagy az egyéniségéhez. De mindez lepergett róla. Dacosan hangoztatja, hogy ő vidéki lány, és járja a maga útját.
Szolnokon születtem, a nagyszüleim tápiószeleiek, illetve tápiószentmártoniak, sokat jártam hozzájuk. Nagyapám vasutas volt, de falusi lakodalmakban, temetéseken, disznóvágásokon hegedült, és én mentem vele. Ezek az élmények beépültek a darabjaimba, például a Lakodalomba. Nagyon szegények voltunk, mindenért meg kellett küzdenünk, és ez erőt adott nekem. Édesanyámtól olyan szellemi hátteret kaptam, hogy nagyrészt ma is abból élek. Gondolom, mindennek az előnyeit próbáltam kamatoztani, és a szeretet, az összetartozás érzése meg persze a kitartás lassan meghozta gyümölcsét.

– Főiskolás korában már dolgozott a Természetes Vészek Kollektívájával, közben szerződése volt az Operettszínházzal, ami egészen más világot jelentett. Az Eleven tértől és az Originátortól A csodálatos mandarinig, a Lakodalomig vagy a Sztravinszkij-estig készült darabok eltérő szakaszokat jelölnek pályáján. Mi adja a folyamatosságot?

– Az életem. Minden tánckorszak az életem egy-egy korszaka, azt jelzi, ahogy akkor a világot láttam. Irodalmi, zenei műveltségem mellett mindig a saját életemből kellett ihletet merítenem, kérdéseket feltennem. A nagy igazságoktól félek, egyre világosabban látom, hogy a dolgok nem feketék-fehérek, és megpróbálok árnyaltabban fogalmazni – ahol kell, humorral vagy iróniával. Tizennyolc évesen meg akartam váltani a világot. Avantgárd közegbe kerültem, performance-okat csináltunk. Ez volt a tagadás korszaka, a mindent tagadásé. Később a nővé válás, az emberi kapcsolatok problémája érdekelt. Huszonhárom és huszonnyolc éves korom között erről szóltak a darabjaim. Harminc felé társadalmi problémákkal kezdtem foglalkozni. Körülbelül így lehetne felosztani ezeket az éveket.

– Lehetséges, hogy a balettintézeti fegyelemre és a klasszikus képzésre válaszolt tagadással?

– A vizsgaelőadás előtt elszöktem Párizsba. Titokban mentem ki, Hervé Diasnasszal koreografáltunk egy duettet, ezzel és egy szólódarabbal léptem fel először Franciaországban. Itthon persze kiderült a dolog, és nekem ma az a legnagyobb siker, hogy évfolyamtársaim és mestereim, akik akkor azt mondták, ejnye, ejnye, ma büszkék rám. A volt rektorommal is nagyon jó a kapcsolatom.

– Kik segítették a pályán?

– Édesanyámtól rengeteg élményt kaptam. Beszélt nekem irodalomról, képzőművészetről, színházról. Amatőr színjátszó, rendező, újságíró volt, és sokat utazott, persze vitt engem is. Paál István volt a szellemi atyám. Szolnokon találkoztam vele. Amikor koreografálni kezdtem, együtt is dolgoztunk. A főiskolán Pártay Lilla állt mellém, amikor majdnem kipenderítettek, neki köszönhettem, hogy szerződtetett az Operettszínház, és eltáncolhattam például a Csipkerózsikát. Ott találkoztam Imre Zoltánnal, akitől az első lehetőséget kaptam, hogy a Szegedi Kortárs Balettnek koreografáljak. Az volt a nagy kiugrás. Később sokat segített Fodor Antal is – és általában mindig volt, aki támogatott. Richard Demarco a Szkénében látott az Originátorban, és kivitt az edinburghi fesztiválra. Edinburgh csoda volt az életemben, hihetetlenül nagy sikert hozott. Többször jártam ott, tavaly újra fődíjat nyertünk, de ma már egyre nehezebb visszajutni, nincs rá pénz. Barátság fűz Halász Péterhez is.

– Mit jelent Bozsik Yvette-nek a siker?

– Jót és rosszat. Kislány koromban volt egy álmom. Megvalósult: hatéves koromtól táncoltam. Keresztapám balettmester volt, a Szigligeti Színház koreográfusa. Naponta több balettórára jártam hozzá, vitt magával a turnékra. Édesanyám színésznő szeretett volna lenni, és talán örült volna, ha én is ezt a pályát választom, de keresztapám közölte: balett-táncos leszek. Az iskolában más voltam, mint a többi gyerek, mindig kilógtam a sorból. Előfordult, hogy beöltöztem királynőnek, amiben volt persze jó adag hiúság is. De később már nem az érdekelt, hogy címlapra kerüljek, hanem hogy eljussanak a gondolataim az emberekhez. Él bennem a reménytelen vágy, hogy hozzáadjak valamit ahhoz a világhoz, amelyben élünk, és amelyről nekem nagyon rossz véleményem van – főként mostanában. Különösen fontos, hogy az emberről szóljanak munkáink. Nekem ezt jelenti a siker. Sokat kellett szenvednem a pályán; de mikor sikerem van, az sem mindig felhőtlen, mert többen támadnak. Tudomásul kell venni, hogy a sikernek sok kellemetlen mozzanata van, de szerencsére én nyugodtan kimehetek az utcára. Nem mutogatnak rám, nem vagyok „sztár”.

– Mészáros Mártával készített filmje, A csodálatos mandarin miatt a Bartók örökösök két éve beperelték. Hol tart most ez az ügy?

– Tanúként kihallgattak, és lesz második tárgyalás, de azt hiszem, ez az a stádium, amikor a művész föltartja a kezét, és azt mondja: feladom. Nem értem az egészet. Hat évvel azután indították a pert, hogy a Katona József Színházban eltáncoltam A csodálatos mandarint. Akkor nem volt kifogásuk ellene. Egyáltalán hogyan lehet perben dönteni művészeti alkotások értelmezéséről?

– Többször érte az a vád, hogy „botrányos” módon viszi színpadra a szexualitást. Hogyan lehet ezzel megküzdeni?

– A képmutatással nehéz megküzdeni. A szexualitás az élet része. Ha nem volna szerelem, szeretkezés, nem élnénk. Sokan háborognak, de közben kukkolnak, valóságshow-t néznek, amelynek semmi köze a valósághoz, meg titokban pornót. Pedig ha kiegyensúlyozott szexuális életük volna, ha ismernék saját testüket és a partnerükét, ha be mernék vallani, mit szeretnek, sokkal boldogabbak lennének, és kevesebb gonoszság volna a földön. Az egészséges szexualitás felszabadít, ahogy a tánc is. Sok rossz gondolattól, haragtól, elkeseredéstől tudok megszabadulni, mert kitáncolom magamból. A tánc nekem terápia.

– Ezért készült a Csoportterápia című darab is, amelyet a Trafóban táncoltak el nemrég?

– Szerettem volna arra ösztönözni táncosaimat is, hogy jobban megismerjék magukat. A próbákon valódi csoportterápia zajlott pszichiáterrel és pszichológussal. Benne van ebben a darabban az is, hogy azt csináljuk, amit szeretünk, még ha nagyon nehéz körülmények között is. A táncosok megnyíltak, még közelebb kerültek egymáshoz. Majdnem elsírtam magam, amikor azt hallottam tőlük: semmi reményük rá, hogy ne albérletben lakjanak, és kicsit könnyebben éljenek. Úgy érzem, felelős vagyok értük, szeretnék segíteni nekik, de nem tudok. Borzalmas, hogy enynyire a pénz irányítja az életünket.

– A Csoportterápia tapasztalataiból az is kiderül, hogy a kortárs tánc művelőinek a helyzete nemigen változott az elmúlt években.

– A kortárs tánc helyzete még mostohább, mint a többi táncműfajé. Sok tehetséges művész dolgozik, a pénz viszont kevés. Azoknak a társulatoknak is nehéz, amelyek kapnak támogatást, mert soha semmi nem biztos. Állandóan pályázni kell, az elosztható összeg kicsi. A szakma nem tart össze, nem is képes rá, ha ilyen kevés pénzen kell osztoznia. Nagyon nehéz a helyzet, de jobb, mint tíz éve. Látom a fejlődést, megpróbálok pozitívan gondolkodni, de állandóan azon kell törnöm a fejem, miből fogok fizetést adni a táncosoknak. Legalább három évre előre kellene tervezni, ami ma elképzelhetetlen. Pedig a közönség köre egyre bővül. Telt házzal játszunk a Nemzeti Táncszínházban, a Trafóban, a Katonában és vidéken is.

– A Táncszínházban Sztravinszkij-estjét újította fel nemrég. Segít ez a színház a táncosok gondjain?

– Hát persze. Örülök, hogy van Nemzeti Táncszínház, mert az egész szakmának nemcsak fellépésre ad lehetőséget, hanem arra is, hogy régi darabokat felújítsanak, és új produkciókat hozzanak létre. Tagja vagyok a művészeti tanácsnak, elhatároztuk, hogy felújítjuk egy-egy már nem élő nagy magyar koreográfus műveit, először Imre Zoltán két darabját.

– Mennyire állandósult a társulata?

– Van nyolc állandó táncosunk, és vannak ösztöndíjasok. Sokan járnak be tréningre, bővülhetne a csapat. Kizárólag az anyagi támogatáson múlik, hogy leszünk-e többen, vagy sem. Abban az életkorban vagyok, amikor vágyik rá az ember, hogy továbbadja, amit tanult, amit tud. Nagy öröm látni, hogy mit hozok ki az emberekből, néha el se hiszik.

– Pedig egy időben félt a tanítástól.

– Igen, mert úgy éreztem, hogy én tánc, próba közben tudom jobban átadni a dolgokat. De tanítottam a főiskolán, koreográfia szakon, és Edinburghban is tartottam kurzust a modern táncok iskolájában. Most már a táncosaim is koreografálnak, lassan ők is önállóak lesznek. Amikor tavaly a párizsi operában Mozart Idomeneo című operájához készítettem táncbetéteket, másfél hónapig egyedül voltak itthon, önállóan próbáltak.

– Mi vonzza a rendezésben?

– Így tudok saját világot teremteni. Olyan ez, mint mesét írni. Ha rendezek, gyerek vagyok, öntörvényűen kitalálhatok történeteket. Általában ez jellemző a darabjaimra. Még az adaptációkra is, mert az eredetit nagyon szabadon használom fel. Jó álmodozni, eljátszani a gondolattal, mi lenne, ha… Jó a való világ elemeit felhasználva olyan világot megteremteni, ami nincs, de amiben megmutathatom a szépet, a csúnyát és az ellentmondásokat.

– Sokat utazott. Mit használt fel abból, amit külföldön tapasztalt?

– Szerettem utazni, de ma már meggondolom, hova és miért megyek. Nagyobb darabokat mutatunk be, ezeket nehéz utaztatni. Az egész világon az a tendencia, hogy a kis produkciókat hívják – fontos a kevés szereplő, a kevés díszlet. Egy Sztravinszkij-estet nem lehet külföldre vinni, képtelenség összeszedni hozzá a pénzt. Az utazások mindig kölcsönhatást jelentenek. Folyamatosan olyan művészekkel vagyok körülvéve, akiket régen ismerek. Dolgoztam francia, svájci táncosokkal, angol előadóművésszel, Jean-Philippe Heritier zeneszerző rendszeresen komponál nekem. Legutóbb, amikor Párizsban léptünk fel, ott volt az előadáson az egész Pina Bausch-társulat. Eljöttek még egyszer, megnézték a Kabarét. Annyira örültem, hogy valósággal rosszul lettem. Pina Bausch bekopogott az öltözőmbe, és azt mondta, bátor vagyok. Ez mind sokat jelent, de nekem az is fontos, hogy lássam, hogyan élnek más országokban az emberek. Nagyon szeretnék egyszer eljutni Japánba. A Távol-Keleten eddig csak Hongkongban jártam. Vonz a keleti kultúra. Próbálok egészségesen élni, sokat tanulok egy kínai házaspártól, a masszőreimtől. És egyre inkább próbálok befelé élni.

Ferch Magda

Bozsik Yvette 1968-ban született Szolnokon.
1977 és 1988 között az Állami Balettintézet növendéke. 1986: Árvai György képzőművésszel megalapítja a Természetes Vészek Kollektívát, amelynek táncosa és koreografusa. Koprodukcióban dolgozik francia, svájci és angol táncosokkal. 1992: a Szegedi Kortárs Balettnek koreografál egyfelvonásosokat. 1993: önállóan dolgozik, majd a Katona József Színház mozgástervezője, létrehozza a Bozsik Yvette Társulatot. Mintegy harminc darabot koreografált, és sokkal többen táncolt. Filmjei: Extázis, Vakvágányok, A csodálatos mandarin. Díjak: 1993: az edinburghi fesztiválon a kritikusok és a The Independent díja; 1994: Harangozó Gyula-díj; 1995: az edinburghi fesztivál fődíja; 1996: a toruni fesztivál különdíja; 1998: Hevesi Sándor-díj; 2001: érdemes művész; 2002: az edinburghi fesztivál fődíja; 2003: a Francia Köztársaság Művészeti és Irodalmi Rendjének lovagkeresztje.