A könyvhét borzalma

Jezovicsnak forrt az agya, de nem a hőségtől, bár az se volt utolsó. Az a torz képzete támadt, hogy megeszi a nap az agyát. Rémülettel idézte föl derék őseink agyevő gesztusát, midőn jó vörösbarnára sütötték kecses áldozataik agyvelejét és nyárson forgatott csemegepecsenyeként vették magukhoz áhítatos, ősbuta arccal. Ki tehet ekkora forróságról, ha nem maga Isten? Aki látja – mert nyilván –, végre egybegyűlik valamilyen ügyben a magyar őslakosság és kiegészítő, azaz társállatai –, és képes ilyen meleget leárasztani a főtt fejekre.
Ennél sokkalta jobban forrt az agya attól a bumfordi képtelenségtől, melyet nagyúri gesztussal hozott létre a dicső Supka Géza – persze akkor még jókor – 1929-ben, hogy az olvasó fogja-nézze-tapogassa-szagolja az élő és kevésbé élő költők könyveit, fedlapjait, kalligráfiáit, ám főleg a ruháját, ingujját, nyakába csüngő hajaszálait.
Boldog Supka-idők! Pedig akkor már meglódult a világgazdaság világméretű bukása, mi maga alá temette fél Európát, persze a magyar diplomások, tanárok, villanymérnökök is mentek utcát söpörni, kalauzkodni – mit tudnak erről a mi nyamvadékjaink, kik állongnak alva az idegen gyárkapukban, hogy fél-vezetőként, fél-menedzserként visszaverekedjék magukat valami külföldi, fittyedt szájú tulajdonos vas-kegyeibe, nos, lódult, lódult a világgazdaság – ki tudja, hol áll meg, közgazdasági-marxi alapon –, persze, hogy ott állott meg, az Egyesült Államok majd úgy kukorodik ki belőle, hogy ő lesz a függő világ független ura. Ott nyit állást, új frontot, bankot, piacot, ahol éri.
Jezovics agya. Ki kíváncsi Jezovics agyára, mi sült velőként zsugorodva – még nem is panaszkodhatva kisded sikerére – lebegett izzó koponyájában, nem a naptól, hanem a könyv szerveződésétől. Ahogy az nyíltan égett, máglyaként a Vörösmarty téren, egekig csapva lángjait. Nemcsak a könyv égett, de a szervezés is. Ugyanis.
Igaznak bizonyult az a merész tétel, melyért akkor a vad szándékú öreg csirkefogó Hernádi Gyulát, igaz enyhe szögekkel, de föl akarták verni a könyv magyar keresztfájára – miszerint „a kultúra áru”.
Aczél bölcsebb volt annál, hogy engedje, mármint a keresztre feszítést, azzal válaszolt, amit pazar kommunista utódok eltanultak – persze az ő tűrhető európai körültekintése, némi eleganciája és bár kegyetlen, de kétségtelen kultúrszomja (és sznobizmusa, de jó is az, olykor egy politikusnál!) nélkül –, azt mondta a környülálló jelentős magyar bajszával lefittyedve, ahogy a parlamentben is helyet foglalt a „primitívek” – elsősorban maga Kádár – fölött s fekve elkönyökölt fölöttük, azt mondta hosszú hajú Gyulájának:
– Na és?
Attól még nem omlik össze a magyar szocializmus! Gondolhatta, ám rosszul gondolta, de attótától H. Gy. könyveit, ha nem is ijedten, de jó szimattal gyorsan és fellengzősen hatalmas példányszámokban kiadta, kiadatta Kardos Györggyel, aki erős múltját levetvén a legjobb kiadók egyike lett – volna, ha meg nem hal.
Jezovics körülnézett a 2003-as könyvhéten s nem lelé.
Főleg talán a lelők miatt.
A magyar könyvkiadás szinte mindig tragikus vagy tragikomikus helyzetben volt, s már Cholnokyék is olykor könnyed testtartással öngyilkosok lettek, a summásan nyomorgó Nagy Lajosok mellett.
Ilyen a könyv. Mondhatnánk. Áru, borzalom, keménykötés, kapitalista lapfedél s főleg terjesztés, mely mint a kankó vagy a lepra kisebb-nagyobb sebeket hagy maga után.
De most oly segédcsapatok tűntek föl, melyek magukévá hasonlították a könyvet. Mit csinál ilyenkor a málészájú magyar?
Tanácskozik. Mindenekelőtt. Bizottságokat hoz létre, melyek újabb bizottságok szervezésére keresnek biztosítékot további bizottságok létesítésére, melyek tudatják a fennvaló politikusokkal, hogy ne lopnák el a mérhetetlen áfa-pénzből az egészét vagy tetemét. Forgatnák vissza tán abba az iparágba, amit úgy mondanak, könyv. A könyvtárakba, kiadókba, írókba (mert ilyenek is vannak), olvasókba, terjesztésbe, könyv-ragályba.
Aztán mászkáltak a téren, a nagyon és a kicsiken sunnyogók, réskereső kulcsot nem lelők, rajongó-nyalongók egymásból alig szabadulva, együgyű, de édes babániak, akik a könyvet magáért a könyvért szeretik.
Nyúzottan és elkeseredve szállt föl arra az irodalmi hajóra, melyet egy Kertész József nevezetű erdész (!) szervezett a Dunára, mely múlt, jelen, s jövendő (igen szépen el is mondá e verset egyénien tehetséges, szintén zenész, bár Pest megyei hivatalnoknővel, aki mellesleg jobb képességeit bizonyította, mint sokféle színésznék, ahogy Bertha Bulcsu mondaná) és bensőséges társaságban fölszállingózva Leányfalu, majd Visegrád helységekbe, hol a Móricz-házban, majd az Áprily és Cseres Tibor sírjánál főtt (nem sült!) fejet hajtva áldozott a könyv ünnepének.
Megejtő, böcsületes nap volt. A kultúra – bármennyire a tömegek korában élünk – az, amit kevesek csinálnak a sokaknak. Harminc egyed, nők, Szabó Lőrinc-meny, szentendrei „intelligencia”, igaz-lelkes supkások hallgatták Karinthy Cini, Karinthy Frigyes, Szeberényi Lehus az élő Szakonyi, Rózsahegyi Kálmán, Márai verses-könyves-drámás megidézését, s nem utolsósorban Fábián drága Zoltán megidézését, aki a szocializmusban olyannyira megszervezte az „Olvasó Népért” való nagyszólamú munkáját – hogy az ő könyvünnepe ma is tart.
Isten áldja őket. Eleveneket és holtakat.
Hiszen a nap csak nap és nem Isten átka, a könyv emberszagolta táplálék, melyből a jóízű – megmarad. Jezovics ha belegondolt, Jézus maga is csak tizenkét éhenkórásszal „dolgozott” s bár feltehetően elég messze állott a Megváltó képességeitől, dús örömmel hallgatta az egyik magán-zseniális fotós kívülről mondott vers-duruzsolását a Duna farengetegei mentén:
„Ó, Istenem, de csuda volna,
ha az erdő megsokasodna,
még erdőbb lenne, csupa gyémánt,
és én ott állnék benne némán,

egy madár ülne fönn az ágon,
amilyenre én magam vágyom,
nem szólna, csak reám meredne,
és az én könnyem megeredne.”