A mennyország piacán

Ma jelentik be, hogy Magyar Örökség címet kap Apor Vilmos hitéért és az üldözöttekért vállalt vértanúságáért, Papp Lajos szívsebészi hivatásában tanúsított erkölcsi kiállásáért és hazafiságáért, Moór Gyula emberközpontú jogfilozófiájáért, Ferencz Éva az ősi népi imádságok ihletett tolmácsolásáért, Kerkai Jenő és a magyar népfőiskolai mozgalom a földműves ifjúság keresztény művelődésének megszervezéséért a két világháború között, Imreh István a székely falusi írásbeliség emlékeinek feltárásáért, valamint Pais Dezső nyelvészeti munkásságáért.

Az 1995-ben alapított Magyar Örökség-díj gondozását ez év márciusától a Magyar Örökség és Európa Egyesület végzi, az állampolgári javaslatok alapján odaítélt kitüntetésről Hámori József akadémikus elnökletével huszonöt tagú bizottság dönt. A kitüntettek közül Ferencz Évát kérdeztük az útról, amelyet a Magyar Örökség díj átvételéig megtett.
A szép szőke színésznő, aki a Színház- és Filmművészeti Főiskola musical tanszakán végzett, végigtáncolta-énekelte a monarchia idején épült ausztriai és magyar színpadokon a birodalom népeinek úgyszólván minden kedves daljátékszerepét. Volt „csárdáskirálynő” és Madelaine a Bál a Savoyban című Ábrahám-operettben, Midili a Sztambul rózsájában, Clarisse a Lili bárónőben, játszott Molnár Ferenc darabjaiban, Moliere Tartuffe-jében, láthattuk a Magyar Televízió Szép Galatheájában. Ám mostanában Erdélyi Zsuzsanna néprajzkutatóval járja a világot, ősi imádságokat mond, népdalokat énekel, a vallásos néphagyomány életben tartója s népszerűsítője lett. Sajátos pályaív ez, részletező magyarázatra érdemes:
– A néphagyománnyal már akkortájt foglalkoztam, mielőtt a színészi pályára léptem volna – mondja Ferencz Éva. – Az 1970-ben először megrendezett népdalverseny, a Röpülj, páva! díjazottja voltam Budai Ilona és Faragó Laura társaságában. Szüleim az erdélyi Gyergyószárhegyről származtak, az ő közvetítésükkel jutott nekem is abból a népi vallásosság iránti fogékonyságból, abból a szellemiségből, amely a híres gyergyói ferences szerzeteseknek sajátjuk. Díva sohasem akartam lenni, színésznő igen. Prózai színésznő, aki természetesen tud énekelni s táncolni is. A felvételi vizsgán azonban Vámos László és Kerényi Imre úgy döntött, az operett-musical szakon a helyem. Később a szegedi Nemzeti Színháznál, Békéscsabán, Szolnokon, Debrecenben, Bécsben, Sankt Pöltenben is szubrettszerepeket osztottak rám, vidám, pajkos nőalakokat, táncos feladatokat. Három ízben is erősen fontolgattam, abbahagyom, más irányba indulok tovább. A harmadik elhatározásom lett végül a legerősebb. De semmi nem volt hiábavaló, amit a népi imádságokig vezető úton tettem, nem is tagadok meg semmit sem. Még a rossz döntéseimet sem. Hozzám tartoznak azok is.
– Mikor irányult a figyelme a népi imádságok felé?
– Atyai jó barátom, mesterem, a néprajzkutató Domokos Pál Péter halála után arra gondoltam, nem szabad, hogy távoztával életműve feledésbe merüljön, emlékműsort kellene rendezni a tiszteletére. Kallós Zoltán sietett a segítségemre, a legjobb torkú énekeseket hozta Csángóföldről. A pályatársak is mellém álltak Faragó Laurától Sebestyén Mártáig, Budai Ilonától a Kecskés együttesig. Miközben az emlékműsort szerveztem, elvetődtem Erdélyi Zsuzsannához, a népi imádságok nemzetközi hírű gyűjtőjéhez. Ő már akkor is járta előadásaival az országot. Tíz éve vagyok Erdélyi Zsuzsanna „útitársa”, ő nevez így engem. Mintha meghallgatták volna az égiek régi kérésemet, hasznos és fontos feladatot kaptam, jutalomként. Garmadával adja Erdélyi Zsuzsanna a megtanulandó imákat, énekeket, megannyi közülük szíven talál, napi fohászommá válik…
– Olyannyira, hogy önálló CD-kiadványokat szerkesztett belőlük az előadóművész. Az ötödik korong után sem felesleges a kérdés: miért vág bele Ferencz Éva ebbe az anyagilag kockázatos vállalkozásba, CD-kiadásba, -szerkesztésbe, -forgalmazásba?
– E népi hagyománykincs által tartozunk össze, közös anyanyelvünkkel, a legtisztább pillanatainkban, az ima pillanataiban fogalmazott szavainkkal. Nem kérdéses számomra, hogy ezt a gazdagságot minél szélesebb körben meg kell ismertetni az emberekkel.
– Kire számíthat a néphagyományt továbbörökítő művész Erdélyi Zsuzsannán kívül?
– Kallós Zoltánra, Harangozó Imrére, aki Moldvának minden szögletét bejárta, Takáts Györgyre, Tánczos Vilmosra, hogy az ifjabb néprajzkutatókat se hagyjuk ki a felsorolásból…
– Reményt vesztett esztendőben, 1995-ben határozta el néhány okos ember, hogy a magyar önazonosság-tudat szempontjából meghatározóan fontos műveket, tényeket, személyiségeket tüntetnek ki a Magyar Örökség megtisztelő címmel. Majdani utódok számára is példát állítva: hazánk történelmében nem a negatív történések vannak túlsúlyban, hanem a felemelő tények, a tiszteletre méltó erőfeszítések, az építő s nem a romboló személyiségek. Ma 31. alkalommal hirdetik ki, hogy ki s mi az a múltból és a jelenből, aki és ami vitán felül közös magyar örökségünk része. Nevezetes alkotók, híres intézmények kapták meg e kitüntető címet azóta, Kodály Zoltán és Márai Sándor, a kétszáz éves nemzeti könyvtár és múzeum, a magyar tanítóképzés kétszáz esztendeje… Különleges megtiszteltetés vagy nyomasztó kötelesség ebbe az előkelő körbe belekerülni?
– Különleges megtiszteltetés ez a díj, amelyet meg szeretnék szolgálni. Hogyan? Megosztva mindenkivel, akivel csak lehet, azt az örömöt és büszkeséget, amelyet kultúránk gazdagságának fölfedezése jelent. Ezt a gazdagságot szent örökségként őrizték az emberek századokon át, bármint fordult is személyes sorsuk és a történelem. A Magyar Örökség kitüntető cím nem nekem szól, hanem mindazoknak, akik az általam (is) előadott ősi imádságokat mondták, továbbörökítették, gyűjtötték. Az én tisztem és feladatom csupán csak annyi, hogy fel tudtam éleszteni, és jelenvalóvá, modern életünk részévé próbálom tenni őket. A Világ békessége kezdetű altatót, az Idvezlégy, bódog Szent István királt, az Ó, szép piros hajnalt, vagy A mennyország piacán, piacán kinyílott a tulipán kezdetű István-köszöntőt…