A regényépítő

Vegyészmérnökként indult, de hamar rájött, hogy sokkal jobban érdekli, mit mond a munkásasszony, aki reggel mellette öltözködik műszak előtt, mint az olajfinomítás. Vathy Zsuzsa, a pillanatok mestere a könyvhétre nagyregényt tett olvasói asztalára.

Bátorság egy novellistától, hogy regényírásba kezd, mert a nagylélegzetű próza másfajta alkotói munkát, szerkezetépítést igényel. Új pályairányt jelez az Angyalhíd, vagy az összegzés igényével íródott?
– Novellistának tartom magam én is, de bizonyos időközönként összegyűlik olyan anyag az emberben, amely kiköveteli az összegzést. Az Itt a szépséget nézzük volt 1994-ben az első kísérletem a regényírásra, ebben három nő sorsán át próbáltam végiggondolni a XX. századot. Eltelt újabb öt év, és úgy tűnt, muszáj megint megírni valamit, ami a múlt század ötvenes éveinek elejéről, közepéről szól, arról az időszakról, amelyet kamaszként éltem át, s ma már képes vagyok megfelelő távolságból szemlélni. Ez a téma azért is izgatott, mert tíz évvel a rendszerváltoztatás után már bizonyos bátorság, biztonságérzet ébredt bennem a visszanézésre. Korábban a novellákban keserűen, valóságszerűen, nem egészen indulatok nélkül jelent meg az a kor. Most eljutottam odáig, hogy derűsebben, árnyaltabban tudtam megírni. S ez fontos volt számomra.
– Nem rejt-e veszélyt, hogy egyre többen tekintenek vissza derűvel, megbocsátással az ötvenes évekre? Nem azt sugallják ezek a művek a mának, hogy egészen élhető világ volt az is?
– Amikor a novellákban megírtam a korabeli történeteket, nem volt bennem sem humor, sem pedig megbocsátás. Ma már mintha jobban érteném életem azon figuráit is, akik nyomorúságos sorból jöttek, és azt hitték, hogy igazuk van abban, amit tesznek és hirdetnek. Az ő oldalukon is vannak érvek és elfogadható indulatok. Ma már több megértéssel tudok írni arról a párttitkárról, aki elzavarta anyámat, hogy menjen kapálni, ahogy az ő anyja tette annak idején. A harmincas évek nyomorúságának emlékei dolgoztak benne, s ha ezeket is hozzátesszük a képhez, akkor árnyaltabb lesz, és nem csak az ellenséges indulat uralja.
– Nehezebben ment a regényépítés, mint a novellaírás?
– Mindig nehezen írok. A formával való küszködés nem szűnt meg. Ez talán azért van így, mert soha nem akartam író lenni. Első novelláimból is az derül ki, hogy azért írtam, mert olyan dolgok gyűltek fel bennem, amelyeket senkivel sem tudtam megosztani. A veszprémi egyetemen tanultam akkor, ami nagy szerencsét jelentett az életemben. Elkerültem Pápáról, abból a kisvárosból, ahol a helyi hatalmasságok bármit megtehettek az emberekkel, ahol teljes volt kiszolgáltatottságunk. S bár nekem is voltak barátnőim, akikkel csevegtem, mint a lányok általában, mégis maradtak bennem kibeszéletlen gondolatok, érzések. Először naplószerű jegyzetek születtek, ezekkel volt tele sok füzet, melyek nagy részét később, egyik albérletből a másikba költözve elhagytam. Attól kezdve folyton írtam. Úgy vélem, emberi kapcsolataim hiánya vagy fogyatékossága tett íróvá.
– Értsük ezt úgy, hogy korábban meg sem érintette az irodalom, a bölcselet?
– Mindig bölcsészeszű voltam, csakhogy kiderült, ilyen tanulmányokra a családom, apám internálása miatt nincs remény. Így lettem vegyészmérnök-hallgató. Pápán egyébként nagyszerű tanáraim voltak. A. Tóth Sándor festő például, aki a húszas évek végén Párizsban Picassóval, Braque-kal együtt állított ki, s nekünk művészettörténetet tanított. Hallom is a hangját: nem járt még Firenzében az Uffizi képtárban? Tényleg? Miért? S tudom, hogy el kell még oda mennem, mert egyre kevesebb az időm. Azután Hencze Béla és Csapó Gyula is itt él bennem, akik az irodalmat tanították. Pápán az egész gimnázium sugározta a magyar szellemi múltat, amelyet Jókai, Petőfi jelentett, és kisdiák koromban büszkén gondoltam arra, hogy ugyanazokon az utcákon járhatok, mint ők. Mindezek ellenére valóban eszembe sem jutott, hogy író legyek. Élő írót sem ismertem. Nem volt semmilyen mintám.
– Nehéz lehetett az irodalom számára idegen szellemi környezetben, egyedül indulni az írás felé. Mikor érzett már elegendő bátorságot arra, hogy másnak is megmutassa a munkáit?
– A sors végül valóban kikövetelte magának a fel nem ismert szellemi utat. Százhalombattán, ahol az egyetem után kezdő vegyészmérnök lettem, már írtam novellákat. Eleinte három műszakban dolgoztam, ami számomra nagyon nehéz volt, nyilván, mert korábban hasonló helyzetben nem éltem. Akkoriban már úgy éreztem, be lehet vinni egy szerkesztőségbe ezeket az írásokat. Öt év kellett azonban annak a végleges felismeréséhez, hogy engem nem érdekel a technológia, az olajfinomítás és a kénsavgyártás, sokkal jobban érdekelnek az emberek. Vagyis fontosabb nekem a mellettem öltöző munkásasszony sorsa, mint a paraffinkészítés. Akkoriban már Budapesten laktam, innen vittek bennünket naponta Százhalombattára. Fizikailag is közelebb kerültem tehát az irodalmi élethez. Megjelent az első novellám, majd az első kötetem. S akkor magam mögött hagytam a vegyészetet: újságíró lettem egy üzemi lapnál. Ez a korszakom tizenöt évig tartott. Később irodalmi lapoknál, magazinoknál lettem szerkesztő.
– Akkoriban talán könnyebb volt bekerülni az irodalmi körökbe, s nagyobb volt az egymásra figyelés, több a segítség is, melyet a kezdő író kaphatott.
– A kilencvenes évekig nem volt még e-mail, fax, tehát minden kéziratot be kellett vinni a szerkesztőségbe, s ki kellett javítani. Ez mindig jó alkalom volt a találkozásokra, melyek igen nagy élményt jelentettek. Az például, hogy a Kortársnál megismerhettem Vas Istvánt, Orbán Ottót, Mándy Ivánt, és némán, de kíváncsian hallgattam, miről beszélnek. Ugyanígy volt az Új Írásnál. Mándy felelősnek érezte magát azért, hogy a fiataloknak segítsen, hogy azok jobban írjanak, és meg is jelenjen a munkájuk. Engem is megállított, ha megjelent valamelyik írásom, elmondta a véleményét, esetenként azt is, ha valami nem tetszett neki. Ezek a találkozások nagy hatással voltak rám, és Százhalombatta felé utazva a buszon magam is faltam a folyóiratokban megjelent Mándy-novellákat.
– Előny vagy inkább hátrány volt az irodalmi pályán, hogy Lázár Ervinnel kötötte össze az életét?
– Két író egymás mellett nem mindig jó. Nekem szerencsém volt, hogy máshogyan írunk, mást csinálunk, így nem kerülhettem az ő árnyékába, a hatása alá. Nagyon sok íróházasságban észlelhetjük, hogy az erősebb hatása érvényesül. Ervin látásmódja, írásainak szerkezete nem megszokott, és engem soha meg sem kísértett, hogy követnem kellene őt. Sőt mondhatom, olyan messze van e két látásmód egymástól, hogy amikor megismerkedtünk, szinte nem is értettük egymást. Minden mondatunkat meg kellett egymásnak magyaráznunk. Azt persze nem mondom, hogy nem voltak időnként rossz napjaim amiatt, hogy Ervin sikeres, én pedig szinte névtelenségben élek. De ez nem vetett viszsza, inkább arra ösztönzött, hogy többet és jobban végezzek.
– Mégis nehezen áll össze a kép. Az írónő, aki gyermeket nevel, háztartást vezet, lapoknál szerkeszt és ír, és talán éjszakánként novellákat vet papírra. Ennek ellenére a termés bőséges. Hogyan hozható mindez össze?
– Csak 1992-ben lettem szabadúszó, irodalomból élő író, kezdettől fogva a férjem jelentette a család anyagi biztonságát. Megtehettem volna talán, hogy nem dolgozom, de szerencsésebbnek tűnt, ha nem zárom be magam kizárólag a gyermeknevelés, a háztartás világába, hiszen elvesztettem volna a tapasztalat és élményszerzés lehetőségét. Leginkább úgy volt, hogy a fizetésemet nem a családi megélhetésre költöttük, hanem azok az emberek kapták, akik segítettek a háztartást vezetni, gyerekre vigyázni, takarítani, amikor arra szükség volt.
– Nem lehet megkerülni a kérdést: milyen volt és milyen ma nőként részt venni a magyar irodalmi életben. Mostanában nagy renoméja van a női íróknak a világban, és nemcsak hírnevüket, de néhányan anyagi megbecsülésüket tekintve is előzni látszanak férfi kollégáikat. Mindebből itthon mennyi érezhető?
– Kicsit nehéz erről beszélnem, mert az életemben nem volt kitüntetett, hangsúlyos dolog a női voltom. Sőt mindig több fiú, férfi vett körül: az iskolában, az irodalmi életben, a munkahelyeimen. Soha nem éreztem, hogy hátrányom lenne a pályán, meglehet, gyanútlan voltam, mert harmincéves koromig úgy éreztem, olyasmiért ünnepelnek, amire nem szolgáltam rá. Ma már tudom, ez a fiatalság volt, hiszen jó látni az életörömöt, a derűt, a jókedvet. A világ rafinériáit nem érzékeltem, s máig úgy érzem, hogy bizonyos dolgokat ki kell zárnom az életemből. Nemrégiben jelen voltam egy rendezvényen, amelyen fiatal írónők olvastak fel műveikből. Ezek az írások a szexualitástól a megélhetésig mindenről szóltak. Én még a szocialista egyenjogúság hazugságában éltem. A női létezést igazából akkor fogtam fel, amikor gyermekeim megszülettek. Akkor kezdtem felmérni ezt a helyzetet. Tagadhatatlan viszont, hogy sokkal kisebb a nők elismertsége. Nézzük csak meg, hogy a művészeti díjazottak között mekkora az arányuk! Engem egyébként nem foglalkoztatnak túl sokat a díjak, egyetlen olyan volt, ami fájt. A Márai-díjat 1996-ban hozták létre, az előző évben jelent meg az Itt a szépséget nézzük című regényem. Szeretem Márait, és akkor úgy éreztem, nekem jár ez a díj. Nem én kaptam.
– Írásaiban nagyobb empátiával fordul az asszonyi sorsok felé.
– Most, a regényem írásakor is megkísértett, hogy legyen egy női szereplő, aki valamilyen politikának, eszmének a képviselője. Mert érdekelt, hogyan tudja megoldani. Végül is nem lett ilyen közöttük. Kétségkívül foglalkoztat írás közben a nők sorsa, lelkülete. Közös a könyvem szereplőiben a merészség, a bátorság, talán a transzcendenshez való vonzódás is. Ezek nem hagyományos női tulajdonságok. Majd az olvasó eldönti, hogy igazat mondok-e ezzel. Móricz azt mondta: nőnek lenni létbeli állapot. Természetes, hogy egy nő máshogyan viszonyul a létezéshez. Nemcsak a világnak, a családnak is olyan pontja ő, amilyen a férfi soha nem lehet.
– Azt mondják, minden műnek megvan a maga születési ideje. Nem lehet sem túlhordani, sem korán világra hozni. Csakhogy az élet nem adja meg mindig azt a pillanatot, amelyik a legáldottabb és legeredményesebb. Nem érezte gyakran ennek hiányát?
– Amikor a gyerekek kicsik voltak, szociografikus munkákat írtam, amelyekhez több nyersanyagra és kevesebb írói készségre volt szükség. Ez nyilván ösztönös választás is volt, hiszen lelkileg nem voltam igazán szabad. De igaz, hogy otthon soha nem tudtam dolgozni.
– Vathy Zsuzsa tehát az az író, aki presszókban és kávéházakban képes csak összpontosítani?
– Mindegy nekem, csak semleges közeg legyen. Nem fontos, hol áll az íróasztalom, háttal az ablaknak vagy szemben. A legtöbbször könyvtárakban dolgozom, és sok segítséget kapok ehhez a könyvtárosoktól, akik biztosítanak nekem egy viszonylag nyugodt, félreeső helyet. Régebben valóban írtam presszókban, kávéházakban, cukrászdákban is, de ma már alig van olyan hely, amelyikben nem szól a zene. Vagy nem telefonál éppen valaki.
– Ismeri-e az olvasóit? Jó szívvel vállalja azt a helyzetet, amelybe az írók manapság belekényszerülnek: saját munkáikat nemcsak megírniuk kell, de jószerivel nekik is kell eladniuk?
– Úgy gondolom, nagyobbrészt értelmiségi olvasóim vannak, de ez nem különlegesség. Olyan generációk tagjai ők, amelyeknek közük van ahhoz a korhoz, amelyről írok. Találkozásaim során sok váratlan és kellemes dolog ér. A könyvhéten a Vörösmarty téren odajött hozzám egy fiatalember, és megvette regényemet a feleségének, mert hallotta az autórádióban, miről szól. Elfogadom, hogy szükség van a propagandára, de amikor kérnek és hívnak, mindig az jut eszembe, hogy éppen azért kezdtem el írni, mert nem szeretek beszélni. Az írás sokkal pontosabb, ott lehetőség van a javításra. Ha hívnak tehát, többnyire megyek, bár szerintem nem ez az író dolga.
– Hozott változást az életében a kilencvenes történelmi fordulat?
– A kilencventől számított öt-hat év felnőttkorom legboldogabb időszaka volt. Valami rossz véget ért, valami, amire a szüleink rámentek, és amiről azt hittük, örökké tart. Ez sokáig tartó öröm volt. Azután előbb-utóbb kiderült, hogy ha nem muszáj, az író ne legyen párttag, mert ha nem tud mindennel azonosulni, akkor párttagként haszontalan, ha pedig követi a fegyelmet, írónak lesz rosszabb. A helyzet tehát némileg bonyolultabb lett, mert azon kell már gondolkodni az öröm után, hogy mit hogyan kell újraépíteni, megváltoztatni. Az eltelt ötven év hatása ugyanis még a gyermekeink életében is érződni fog. Andorka Rudolffal már nagybetegen készítettem interjút, ez volt újságírói létem egyik legnagyobb élménye. Azt mondta, a politikai változás gyors, a gazdaságihoz kell tíz év, a szellemi-társadalmi változásokhoz azonban hatvan évre van szükség. Akkor azt hittem, rosszul hallok. Nagyon úgy néz ki, hogy neki lesz igaza.

Vathy Zsuzsa (1940) József Attila- és Szobotka Tibor-díjas író. 1964-től 1970-ig a Százhalombattai Olajfinomító vegyészmérnöke, 1970-ben megjelenik első novelláskötete. 1986 és 1990 között a Képes 7 gyermekrovatának, 1990–92-ig a Kortárs prózarovatának szerkesztője, jelenleg szabadúszó író. 1998-tól a Magyar Írószövetség elnökségi tagja. A Magyar Művészeti Akadémia tagja. Főbb művei: Erőterek (1970), Adjál nekem vasfogat! (1973), Lúdtalpbetét Adonisznak (1977), Az ősi háztető (1980), Úgy hívtak, hogy nyúlpatikus (1983), Ki látott rétisast? (1984), Éjjel a fűben (1985), Kvarcóra (1985), Itthon vagyok (1987), Szívrepesve (1989), A túlélés románca (1991), Beszélő kert (1993), Itt a szépséget nézzük (1995), Búrkifli (1997), Kalandregény (1999), Gördeszkák és űrdeszkák (2000), Angyalhíd (2003)