Betegáldozat

A köztársasági elnök aggályai ellenére a csonka parlament megszavazta a kórház-privatizációt. A szocialista–liberális kormány üzleti vállalkozássá készül degradálni a kórházakat, hogy enyhítsen pénzügyi deficitjén.

Az eddig is súlyos következményekkel járó teljesítményarányos finanszírozás átalakításáról azonban nincsen szó: a kórház-privatizáció kiszolgáltatja a betegellátást a nemzetközi pénzvilág profitéhségének. A kormány teljesítménye a nemzeti érdekérvényesítés tekintetében az EU-hoz való csatlakozás kedvezőbb feltételeinek kiharcolásában a legszerényebb várakozásokat is alulmúlta. Ezzel tökéletes összhangban áll az, hogy az egészségügy területén sem a nemzeti érdekek vagy a betegek elemi érdekei az irányadók.
Fel kell tennünk a kérdést: hogyan tud majd megfelelni Magyarország az uniós elvárásoknak, amikor a kormány ahelyett, hogy emelné a betegellátás színvonalát, a kórházak privatizációjával kívánja megadni a magyar egészségügy számára a kegyelemdöfést? A jelen helyzetben elkerülhetetlen, hogy megvizsgáljuk, mit is jelent az európai integráció az egészségügy területén. Felkészült-e a magyar egészségügy a csatlakozásra? Magyarország népességének egészségi állapota évtizedek óta romlik. A gazdasági mutatók tekintetében is rosszul állunk. Magyarországon az egészségügyre fordított kiadások egy főre jutó értéke csupán töredéke annak, amit a gazdaságilag fejlett országok e célra fordítanak. Az Egyesült Államokban 4000, Németországban 2400, Ausztriában 1900, Csehországban 950 dollár az egy főre jutó, egészségügyre fordított költség, ezzel szemben hazánkban ez az összeg mindössze 500-600 dollár.
A magyar egészségügyre a lepusztult intézményhálózat, a kórházak eladósodása, elavult felszereltség, alulfinanszírozottság, létszámhiány és minőségromlás jellemző. Az eddigi reformkísérletek nem jártak eredménnyel. Ahelyett, hogy a korábban európai színvonalon működő egészségügy alapjaira építkezve, a magyar egészségügy tradicionális értékeinek felhasználásával törekedtek volna a problémák megoldására és korszerű, hatékony rendszer kialakítására, a külföldi rendszerek részleges, hibás, szolgai másolásával próbálkoztak.

A rendszerváltást követően hazánk az egészségügy területén sem járhatta a maga nemzetépítő útját. Az egészségügy korszerűsítésének programját 1996-ban a Világbank gazdasági diktátumának megfelelően dolgozták ki. Az egész nemzet érdekeit szem előtt tartó egészségpolitikai koncepció helyett nemzetidegen, globalizációs érdekek érvényesültek. Ma már a betegellátás fenntartásához, úgy látszik, a világ egyik legmagasabb arányú járuléka sem elegendő.
Az egyes országok egészségügyi rendszere szorosan összefügg az adott ország társadalmi, kulturális hagyományaival, gazdasági helyzetével, földrajzi adottságaival. Így a tagállamokban jelentős eltérések mutatkoznak az egészségügyi rendszer egyes elemeiben, a forrásteremtés típusa, az ellátórendszer felépítése, valamint a finanszírozás tekintetében. Az unión belül tehát nincs egységes szabályozás, a szociális és egészségügyi kérdések alapvetően nemzeti hatáskörben maradtak, nincsen egységes uniós szociál- vagy egészségpolitika. A közösség tagállamai azonban olyan szociális piacgazdaságok, melyekben nagy jelentőséget tulajdonítanak a lakosság egészségi állapotának, szociális biztonságának és magas színvonalú ellátásának.
Az Európai Unió az egészségügyi ellátás biztosítását tagállami feladatnak tartja, de nem mond le az emberi élet és egészség védelmét szolgáló együttes fellépésről. Közösségi feladatként elsősorban az egészség megőrzését és a betegségek megelőzését jelöli meg. A maastrichti és az amszterdami szerződés egyaránt a prevencióra helyezi a hangsúlyt, kiemelve azt, hogy az egészségvédelmi szempontokat az unió egyéb szektorpolitikai döntéseiben és végrehajtásakor is figyelembe kell venni, és az egészségmegőrzés feladataihoz támogatást is kell nyújtani. Ennek megfelelően 1966 óta számos akcióprogramot (rákellenes program, AIDS és egyéb fertőző betegségek programja, a drogfüggőség megelőzésével, a sérülések megelőzésével foglalkozó program, a ritka betegségek, az egészségmegőrzés, a levegő szennyeződéséhez kapcsolódó megbetegedések programja) fogadtak el. Azóta megszületett a stratégiai jelentőségű új közösségi népegészségügyi akcióprogram is, amely három fő területet érint: átfogó egészségügyi információs rendszer működtetését, a veszélyhelyzetekben szükséges gyors, hatékony és összehangolt reagálás feladatkörét és a lakosság egészségi állapotának javítását, az egészség megőrzését, a betegségek megelőzését és az idő előtti halálozás okainak a csökkentését célzó intézkedéseket foglalja magában.
Figyelemre méltó, hogy a népegészségügyre vonatkozó közösségi jogszabályok csupán néhány területre szorítkoznak. Ezek a dohánytermékekre és a fertőző betegségek ellenőrzésére vonatkozó szabályozást, a gyors reagálásra létrehozott közösségi hálózatba történő bekapcsolódás feladatait, a vérrel, vérkészítményekkel, a szövetekkel és sejtekkel kapcsolatos szabályozást, valamint a közös programokban való részvétel kérdéseit tartalmazzák.
Az EU tagállamai számára a tagság kettős kötelezettséget jelent. Meg kell teremteni a kötelező szabályozások feltételeit, és eleget kell tenni a magas színvonalú egészségügyi ellátás követelményeinek.
Hangsúlyozzuk, hogy a közösségi szabályozások a nemzeti egészségpolitika kiegészítő elemei, és nincsenek előírások a betegellátó rendszer egészére vagy részterületeire vonatkozóan, szó sincsen tehát sem a finanszírozási rendszernek, sem az egészségügy tulajdonviszonyainak közösségi szintű szabályozásáról.
Azonban a jogszabályokhoz és a programokhoz való csatlakozás és a betegellátásra vonatkozó igények teljesítése nem csekély feladat. Az új európai népegészségügyi programban való részvétel tekintetében jogi, szakmai és intézményi szempontból egyaránt a felkészülés stádiumában vagyunk, és a szükséges fejlesztések megvalósítását a tárca a PHARE-program támogatásától várja.

Hogy Magyarország meg tudjon felelni az EU egészségügyi követelményeinek, ahhoz az egészségügyi ellátórendszer magas színvonalú, racionális működésére volna szükség. A kormány az Egészség évtizede elnevezésű programban az ellátórendszer konszolidációjának és a finanszírozás reformjának a kidolgozását ígéri. A kormány tehát még mindig csak a program kidolgozásánál tart. Mit tettek ez ügyben eddig a tárca vezetői? És ha kidolgozzák, mikorra valósítják meg? A rendelkezésre álló idő elegendő-e a felkészüléshez?
A csatlakozás a tagállamok egészségügyi ellátórendszerére vonatkozóan terheket is jelent, meg kell ugyanis felelni a személyek és az áruk szabad áramlásából, a környezetvédelmi előírásokból, a foglalkoztatás- és szociálpolitikai előírásokból adódó követelményeknek is. Bármely tagállamban biztosítani kell az uniós állampolgárok számára a sürgősségi betegellátást, melyet a két ország teherviselő intézményei (biztosítók) számolnak el egymással. Gyógykezelési céllal másik országba utazni az unión belül egyelőre csak a teherviselő intézet előzetes engedélyével lehet, de a későbbiekben előírhatják a nem sürgősségi ellátás költségének térítését is. Ez pedig rendkívüli terheket róhat a magyar egészségügyi ellátásra. Ugyanakkor a szabad munkavállalás jogával élő uniós állampolgárnak és családjának egészségvédelmét, illetve szociális biztonságát (anyasági ellátás, betegellátás, családi pótlék, munkahelyi baleseti ellátás) a munkaadó ország saját biztosítottjaival azonos feltételekkel köteles biztosítani.
A munkaerő szabad áramlásából egyéb hátrányok is következnek. A csatlakozás után a magyar egészségügyi dolgozók munkavállalóként vagy vállalkozóként bármely tagállamban – az egészségügyi tevékenység folytatására vonatkozó feltételek figyelembevételével – dolgozhatnak. Számíthatunk rá, hogy a fiatalabb korosztályokban a fejlettebb országok elszívó hatása érvényesülni fog. Ennek nem is lesz akadálya, mert az orvosok, fogorvosok, gyógyszerészek, ápolók, szülésznők esetében közösségi irányelvek határozzák meg a diplomák kölcsönös elfogadásának a szabályait. Az orvosok, fogorvosok, gyógyszerészek képzése már régen megfelel a közösségi előírásoknak. Az egészségügyi bérezés színvonala miatt pedig várható az elvándorlás, és a betegellátás létszámgondjai növekedni fognak.
Az Európai Bizottság éves jelentései a magyar betegellátást illetően komoly kritikát fogalmaznak meg. Ezek a jelentések 1997 óta évenként felróják az OEP túlköltekezését, és sürgetik az ellátórendszer reformját. Valamennyi nyomatékkal hangsúlyozza, hogy a pazarlás felszámolására és az ellátás minőségének javítására van szükség.
A 2001. évi országjelentés megállapítja az alapellátás privatizációjára vonatkozó előrelépést, de hiányolja az átfogó reformkoncepciót, bírálja az egészségügyi struktúra fenntartásának magas költségét, az ellátás színvonalának a csökkenését, a műszerek elavultságát, valamint az orvosok és nővérek alacsony bérszintjét.
Az ismételt elmarasztalás a 2002. évi jelentésből sem hiányzik, amely az egészségügyi reform kidolgozásának és végrehajtásának a késedelmét teszi szóvá. A dokumentum szerint Magyarország 160 kórháza köztulajdonban van (önkormányzat, állam), és a kezelt esetek száma alapján részesül szűkös havi támogatásban. A helyzetet a jelentés – finoman fogalmazva – ellentmondásosnak ítéli. Az általános értékelés szerint javulást kell elérni a költségvetés hiányának a csökkentésében, mélyrehatóbb reformot kell megvalósítani az egészségügy területén, és fokozni kell a népesség egészségi állapotának javítását célzó erőfeszítéseket. Az országjelentés végkövetkeztetése, hogy Magyarország alkalmas lesz az uniós tagságból származó követelmények teljesítésére. A kérdés csupán az, hogy mikor?

Sajátos helyzetről van szó: az uniós elvárásokat csak a finanszírozási rendszer átalakításával és az egészségügyi vagyon megőrzésével lehet teljesíteni, ez azonban ellentétes a Világbank követelményeivel és a kormány valódi szándékaival is. Vajon képesek-e helyrehozni a magyar egészségügyet azok, akik tönkretették?
Bizonyos, hogy a magyar egészségügy még felkészületlen, és jelen helyzetében alkalmatlan az integrációra, és bizonyos, hogy a kórház-privatizáció ezt a felkészülést gátolni és zavarni fogja. A csatlakozás szempontjából ez szükségtelen is, egyébként az EU tagállamaiban a betegellátó intézmények 85-90 százaléka köztulajdonban van. A kórháztörvény gyors elfogadtatása is bizonyítja, hogy az euroszervilis, internacionalista kormány a nemzetközi elvárásokat a nemzet érdekei fölé helyezi, amellyel veszélyezteti az egészségügyi köztulajdont, a magyar betegellátás érdekeit, de kétségessé teszi az uniós követelmények teljesíthetőségét is. Hiányzik a betegellátás gondjait megoldó mélyreható reformkoncepció és hiányzik a finanszírozási rendszer korrekciójának a szándéka is. A kórháztörvény a multinacionális tőke bevonásával a magyar egészségügy sírját ássa meg.
A szerző osztályvezető főorvos, ORFI