Bűn-e a bűn?

A vadkenderpárti tüntetés óta keringeti kérdését Konrád György: Bűn-e, ha az ember csak önmagának árt? Az író filozófiainak minősíti kérdését. Hogy az-e, nem tudom, mert semmit sem konyítok ehhez a tudományhoz, így miként is dönthetném el, hogy melyik kérdés tartozhat e magas szakmai körbe? Ezért csak úgy parasztosan tűnődöm rajta szamócakapálás közben. Ez nálunk a legfurább kerti munka. Az ágyás kicsi, huszadrésze sincs a többinek, mégis, ebből a kis darabka földből sarjad a legfinomabb termés, itt burjánzik legszaporábban a gaz, itt eszik a palánták gyökerét legfürgébben a férgek. Fölkérdezhetjük, hogy maguknak nőnek-e a paréjok, a folyondárok, a pitypangok? Sőt, az eprek? S maguknak rágnak-e a pajorok, a meztelen csigák? Maguknak túrnak-e a pockok? S a szemtelen rigó puszta kedvtelésből ugrál-e a nyomomban? Úgy néz ki, hogy nem: egyik a másikból, társa rovására vagy javára él, sőt, hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, hol így, hol úgy: a seregély elkapja a cseresznyefán araszoló hernyót, de a gyümölcsbe is belekóstol. Szóval, a kertben egymásba szövődve élnek a lények, még gondoskodás is akad: a hangyák buzgón hordják föl a levéltetveket az almafára, s ha valamelyiket fölfalja a katicabogár, bizonyára nekikeserednek: oda egy tehenke!
Az ember volna az egyetlen lény, aki légmentes magányban, összes társaitól tökéletesen elzárva él? Sorsa senkit sem érdekel? Olyannyira nem, hogyha például befüvezve, piros szemmel támolyog az utcán, néha szelíden mosolyog, majd fölsikolt, nevetőrohamban tör ki, és hazavergődve sört követel, mert ég a szája, a torka, anyukája föl se néz a keresztrejtvényből, testvére, barátja fütyül rá, az orvos ajtót se nyit neki? De ne az emberről szónokoljunk úgy általában, és ne másokról. Emlékezetem szerint kamaszkorunk feszítő létkérdései is mindig személyesek voltak; ki-ki önmagát faggatta, ha így vagy úgy járna el, akkor az vajon… Az író-filozófus is belülről kérdez? Úgy tapasztalta talán, nincs a földön még egy lény, akit az ő személye, művei, gondolatai érdekelnének? Ha kárt tenne bármelyikben vagy „morálfilozófusként” szólván „bűnt követne el” önmaga vagy alkotásai ellen, akkor tette mindenkit hidegen hagyna – családját és kiadóját is beleértve?
A meggyfa moníliás ágait metszegetve hallottam a szomszéd rádiójából, hogy léteznek íróasztal mellett kitalált ideológiák, amelyeket különféle hatalmasságok, mint valami doktor Mengelék, ki szoktak próbálni eleven embereken. Erőből? Tréfából? Megvetésből? A kísérletet természetesen sosem önmagukon folytatják, hanem mindig másokon. Az ember nyulak bele szoktak rokkanni, mint sváb asszony a szocializmusba vagy a híres koppenhágai Krisztiánia lakói a hasisba és a vadkenderes cigibe. Ott az ilyesmit szabadon lehet adni-venni-szívni, ötven-száz korona közt kapható egy szál, minőségtől függően. Nagyjából annyiért, mint nálunk; nesze neked szabad piac. Fényképezni, filmezni tilos a kábszeresek önkormányzatú városnegyedében, de tanulmányi kirándulást bárki tehet. Kipróbálhatja az anyagokat, s szemrevételezheti a lepukkant fiatalokat, mert Krisztiánia a hívei szerint sem a hosszú élet városa. Ott mindenki tizennyolc és harmincnyolc közöttinek látszik, egyszerre. Mindenki lázadásból vonult oda a liberálkapitalizmus mocskos hazugságai ellen, mindenki a tudatalattiját akarta fölszabadítani, s összekapcsolni értelme tudatos tartományaival, mindenki zseni akart lenni, művész és boldog, s most estére mind „lenni kicsi prémes / külföld nem húzni vonósnégyes / adni tabletta be nekem / én lenyelni / mi megszűnni / mondani röf-röf”– ahogy vagy harmincöt éve írta Domonkos István svédországi erdőőr Kormányeltörésben című véletlenül híressé vált versében. Igen, belépti díj nélkül, bárki megtekintheti Krisztiániában a kicsi prémeseket, akiknek léte elakadt videofilmként remeg a kocsmapultok előtt, mert szabadságuk annyi, hogy kábszerességük mellett alkoholisták is lehetnek, mert a marihuána a szép álmokat rettenetes szomjúságért adja. Szép álmokat, impotenciát és a „flash back” rémület bevillanását az értelem tartományainak egybekapcsolása helyett, és alkotáspótlékként: a helyszínen tanulmányozhatók a kicsi prémes kikapcsoltak művei, koncert is hallható folyamatosan – röf-röf.
Az összetévesztésből erednek a bajok, magyarázza Lepár Zoli bácsi, miközben a permetezőt tisztítja. Ahogy a sodrómolynak szánt levet nem szabad fölcserélni a peronoszpóra ellenivel, ugyanúgy hiba összetéveszteni a kábulatot a mámorral. Bűn-e, ha az ember csak önmagának árt? Miként a vörösbegy sem „csak önmaga”, mert kapcsolatok dús szövevénye, az ember szintúgy – talán nincs olyan társunk, akit senki ne siratna. De ha mégis „csak önmaga” volna, s személy helyett mindössze egyén, vagyis ha nulla volna – Lepár Zoli bácsi le is rajzolja a porba, látod, nincs a nullának se ki-, se bejárata – nos, ha az volna? Akkor önmaga elleni vétke nem fertőzné önmaga körül a létet?
Tévedsz, Zoli bácsi, ha a nulla ki is zárja magából a környezetét, más szóval képtelen kapcsolatra lépni saját dimenziójában a társaival, a társadalommal, mégis van bejárata, mégpedig fölülről! Az öreg mosolyával biztat, hogy kérdezzem meg a híres író-filozófust, mit szól ehhez? Isten valóban a saját képére és hasonlatosságára teremtette-e az embert, és a saját lelkét lehelte-e bele, ahogy a teremtés könyvében áll? Vagyis képmása és bizonyos értelemben része az Úrnak, aki azt is megparancsolta neki, hogy ne ölj!, akkor vajon bűn-e, ha valaki csak önmagát öli?
Persze a kérdés megint a „csak önmaga” – de immár a föntebbi, mondjuk, ötödik dimenzióból nézve. Ha ugyanis az ember eredete, létének alapja ez – a filozófusok állítólag ilyenkor az ontológia szót emlegetik –, akkor megint nem „csak önmaga”, hanem Isten is benne van valamiképpen. Hogy miképpen, az már teológia volna, s ahhoz sem értek. Lényeg azonban az, hogy miként a monília vírusa ugyan kizárólag a meggy virágát támadja, ámde hatása tovaterjed az egész fára, úgy az önmagára kezet emelő egyén végső fokon Teremtője ellen támad. Ha az ember a napi munka után elnyugodva az Ószövetséget forgatja, benne évezredek és ezernyi ezer ember történetét, megdöbbenve tapasztalja, hogy zsidó eleink és testvéreink elvétve fordultak csak önmaguk ellen. Alig akad pár eset, talán csak ennyi: Saul és fegyverhordozója a kardjába dőlt az elvesztett Gilboa-hegyi csata végén, Ahitófel fölakasztotta magát; ő egyszerre volt tanácsosa Dávidnak és a lázadó Absalomnak. Abimélek király leszúratta magát fegyverhordozójával, hogy ne asszony kezétől vesszen el, tudniillik egy nő malomkővel fejbe dobta. A leláncolt, vak Sámson utolsó tette határeset: nem önmaga ellen támadt elsősorban, amikor összedöntötte a filiszteusok mulatótermét. A Makkabeusok 2. könyvében találtam még egy esetet, de a Makkabeus-könyveket tudtommal sem az izraeliták, sem a protestánsok nem tekintik sugalmazottaknak.
Ha eddig tévúton jártunk volna töprengésünkben, s valamiképpen mégsem volna bűn, ha az ember csak önmagának árt, akkor vajon bűn-e az, ha egy ember – tekintélyes, komoly, sőt világhírű író-filozófus, nemzetközi akadémiák tagja és elnöke, aki tisztában van a szavak értelmével – bedobja a Big Brother népének: bűn-e, ha az ember csak önmagának árt? Tehát elméletét nem saját magán próbálja ki, hanem másoknak árulja. A leváltott valóságban bolyongó, szerencsétlen, leváltott népnek sugallja, ne elégedjék meg az alkoholizmussal, a szegénységgel, az analfabétizmussal, a depresszióval, a tudatlanságával, az ezernyi fajta népbetegséggel és saját nyomorával: kábítózzon is.
Önsorsrontó írónk és költőnk ezer is akadt, de a Janus Pannonius óta eltel bő félezer esztendőben egy olyan sem adódott, aki másokat buzdított volna szaporább önpusztításra. Konrád György az első e nemben, ezért találtatott méltónak a 2003. évi Sánta Kutya Díjra, Jancsó Miklóssal együtt.

A szerző író