Éb-resz-tő! Éb-resz-tő!

Elaludt a fővárosi közgyűlés ülésén Demszky Gábor. Budapest első embere akkor szenderült álomba, amikor épp a Weiss Manfréd Kórház bezárásáról vitáztak a képviselők. A szundikáló szabad demokrata politikust kávéval ébresztették figyelmes ellenzéki társai. Nem tudni, hogy a főpolgármester erőnléti problémái közrejátszottak-e a meghozott döntésben, ám tény: a baloldali többségű közgyűlés megszüntette a hajdan szebb napokat látott Csepel legfontosabb egészségügyi intézményét.
Vajon mit álmodhatott Demszky napirenden kívül? Meglehet, motorkerékpáron hasított – úgy, ahogy az emberek közé meg a Nap-kelte stúdiójába szokott menni. Itt van egy milliós nagyságrendű főváros, örököltük mindenféle rendszerektől, ám alapjában véve nekünk tetszik, sőt a világ egyik legszebb helyének mondjuk. A liberális hetilap jegyzetírója szerint azonban ez csupán délibáb: a kötelezően felsorolt nevezetességek lepusztultak, voltaképpen másodosztályúak, a belváros összefolyik az elszlömösödő külvárossal, a magyar konyha esetleges, a Margitsziget kopottas, az árak az egekbe szöknek, az idegen két nap után menekül innét. No jó, azt azért elismeri, hogy a fekvése különleges: eleinknek valahogy ösztönös érzékük volt ahhoz, hogy annyi kínálkozó lehetőség közül hová kell egy királyi székhelyet telepíteni. Később ez az ösztön még évszázadokon át megbízhatóan működött, sőt a városálmodók fénykora egybeesett az előző századfordulóval. Amit ma Budapestként ismerünk (vagy ilyen néven őrizzük az emlékezetünkben), annak java része mind a monarchia boldog békeidejéhez, azon belül is az országmarketing céljára leleményesen felhasznált 1896-os millenniumhoz kötődik. Voltak ugyan kortárs jegyzetírók, akik akkor sem átallották másodosztályúnak nevezni az egyesített Pest-Budát, s a valódi világvárosokkal való összevetésben talán volt is némi igazuk ebben – azt viszont senki nem vitathatja: a polgárok határozottan jól érezték magukat saját városukban. Nem utolsósorban azért, mert otthon voltak benne. Ám ha már a liberális jegyzetírók is hajlamosak elszakadni a világvárosi illúzióktól (amelyeket persze még a szlogengyártók sem gondoltak soha komolyan), az azt mutatja: roppant nagy baj van – a valóságos város után immár a temérdek (köz)pénzből fenntartott virtuális város is összeomlóban van.
Az a malőr, hogy egy városvezető elbóbiskol a munkahelyén, egy virágzó városban még akár kellemes epizód is lehetne: olyasmi, amiről kedvtelve anekdotázunk majd az utánunk jövő nemzedékeknek. Az már kínosabb, ha a város első embere olyankor mutat sértő érdektelenséget, amikor orvosok és nővérek százainak munkája, választópolgárok tízezreinek egészségügyi ellátása van terítéken. A negyedik ciklusára nemcsak a veterán politikus fáradt el végletesen, de az őt mozgató, életben tartó kommunikációs gépezet is: akiknek szemük van a látásra, azok előtt nem lehet többé titok, hogy mutatós bábról, egyfajta androidról van csupán szó, akinek a szavatossági ideje lassacskán lejár. Olyan politikusi helyi értékről, akit választásról választásra megszavaznak a fővárosiak százezrei, de talán még soha nem tették fel maguknak a kérdést: miért? Szebb lett a város az ő szerencsétlen tizenhárom éve alatt? Élhetőbb lett? Kevesebbet veszteglünk forgalmi dugókban? Jobban tudunk parkolni? Hány kilométer metró épült meg? (Ígérettel tele a padlás.) Hol az a híres kormányzati hátszél? Rendeztünk olimpiát, világkiállítást, bármilyen igazán számottevő nemzetközi eseményt? Nyugodtan nézhetjük a kirakatokat anélkül, hogy kutyapiszokba lépnénk? Egyáltalán: ért valamihez ez az ember az urbánus tudományokból (az átjáróházakon kívül)?
Igazságtalan lennék azonban, ha említés nélkül hagynám a pozitívumokat. Például testvérvárosi kapcsolatot létesített Budapest egy sereg várossal, New Yorktól Reykjavíkig. Ne kérdezzék, e két helyben mi a közös elem, inkább elárulom: mindkettőbe személyesen utazott el Demszky Gábor. Az előbbinek aztán lazán átpasszolta volna az olimpiát, ami nem is volt az övé, az utóbbiról viszont azóta se kép, se hang. (Szó szerint: a tavaly közpénzen vele utazó tévéstábnak azóta sem sikerült megvágni az anyagot.) Vitathatatlan erény viszont, hogy egyik nevezett városban sem aludt el nyilvános programjain, pedig belátható, micsoda blamázs lett volna, ha az izlandi–magyar testvérvárosi kontraktus szignálásakor kihull kezéből a toll. (Igaz, sokkal érdekfeszítőbb témák kerülhettek terítékre a gejzírek szigetén, mint a csepeli Weiss Manfréd Kórház…)
A sok utazgatásnak azonban kétségtelen hozadékai is vannak. Jár-kel az ember a nagyvilágban, lát homokos tengerpartot meg pálmafákat, kortyolgatja a finom karibi koktélokat, eszébe jut, hogy mindjárt haza kell menni arra a fránya szmogos-dugós Budapestre, s lassan kezd felgyűlni benne a sárga irigység. Csináljunk egy ilyet az újpesti rakparton – csap a homlokára. Pénz nem számít, hisz’ úgysincs. Amit viszont a Weiss Manfréden megspóroltunk, egy laza csuklómozdulattal átcsoportosítható egy hamisítatlan proletár népszórakoztató happeningre, Kádár János kerületében, Kádár János modorában. (Bár nem feltétlenül így érthették annak idején, hogy Vörös Csepel, vezesd a harcot – Váci út, felelj neki…) Az ötletet tett követi, elvégre ha Párizsban hamisítatlan riviérai hangulatot tudtak varázsolni a Szajna-partra, Újpestet az Isten is Miami Beachnek teremtette. Legszebb álmaink válhatnak így valóra: ki gondolta volna, hogy egyszer még a Côte d’Azur-re néz majd a KISZ KB székháza? Most már csak egy tűzrőlpattant közlekedési szakértő kellene, aki nyugodt hangon megmagyarázza, hogy a nyári felújítások miatt amúgy is járhatatlanná váló fővároson kifejezetten segít, ha az újpesti rakpartot huzamos időre lezárják össznépi homokozás céljából. Csodálkoznék, ha kerülne ilyen szakértő: elvégre a pártfegyelemnek is van határa. A virtuális politizálásnak ugyanis hiába van létjogosultsága a posztmodern közéletben (ennek csökött megnyilvánulása volt Medgyessy jégpályája a Parlament előtt); a várospolitikában kifejezetten a visszájára tud fordulni.
Persze ha Demszky még a napvilágra kerülő városházi korrupciókban is érintetlen tud maradni, miért épp az ilyesféle városvezetési dilettantizmusok ártanának neki? Ő a pótolhatatlan android: a hátán vitte be pártját az Országgyűlésbe, és most megkísérli bevinni az Európa Parlamentbe is. Abban bízik: többen heverésznek az újpesti beachen, mint ahányan imába foglalják a nevét Csepelen. Ha a szabad demokraták jövőre európai mandátumot szereznek, akkor az Demszky mandátuma lesz. Álláshalmozásának köszönhetően hivatalosan is ő lehet Magyarország legjobban fizetett hivatalnoka. Mivel pedig két ülésteremben kell majd felváltva helytállnia, egyre nagyobb lesz az esélye annak, hogy hol itt, hol ott elbóbiskol. Ez a sokat (most már pálmasort is) látott Duna partján még el is megy – de ki visz neki kávét az uniós padsorokban? Nincs megnyugtató válasz arra sem: mi lesz a mi másodosztályú fővárosunkkal? Ki kelti fel Budapestet Csipkerózsika-álmából? Mikor elégeli meg a B-közép, hogy a pályán alibi játék, időhúzás folyik? Kávé helyett talán ideje rázendíteni a szavalókórusra: Éb-resz-tő! Éb-resz-tő!