Élet a Groote Markton

Az úti beszámolók szerint erős túlzás azt állítani Brüsszelről, hogy lendületességéről és temperamentumáról volna híres. Az európai egységet szimbolizáló belga főváros azonban komoly változásokon megy keresztül, melynek során a helyieknek nagyon hamar meg kell tanulniuk ötvözni a nagynak éppen nem nevezhető főváros mozgalmas történelmének emlékeit azzal a központi szerep adta monumentalitással, melyet egyszer talán szintén megismerünk, s talán meg is szeretünk.

A sors iróniája, hogy éppen olyan város ad otthont a széles gazdasági és szellemi közösséget hirdető Európai Uniónak, mely még saját identitását is alig-alig tudta kialakítani. Az ország a XIX. században csaták sorát érte meg, küzdöttek itt protestánsok és katolikusok, Waterloonál britek és poroszok a franciák ellen, majd itt zajlott a második világháború több döntő ütközete is. Belgium – saját uralkodóház híján – számtalanszor cserélt gazdát, a népek sokféleségére önkényesen fitytyet hányó 1919-es versailles-i békeszerződés pedig a mai napig érezteti hatását. Az ország manapság sem olyan egységes, mint amilyennek sokan látni szeretnék. Brüsszeltől északra a tízmilliós lakosság közel hatvan százaléka flamandul beszél, a déliek pedig jórészt franciául, illetve mintegy hetvenezren németül. Noha a nemzeti egységet mindvégig fennen hirdették, volt idő, amikor a flamand nyelvet egyszerűen a parasztok nyelvének tartották, amely a franciával ellentétben alkalmatlan arra, hogy a társalgás és a tudományok nyelve legyen. A belső harcok még évtizedekkel a „Közös Európa” gondolat megszületése után is tartottak, s a teljes egység megoldhatatlanságát mi sem bizonyítja jobban, hogy az egyharmad magyarországnyi Belgiumnak lényegében ma is négy kormányzata van.
Nehéz lenne megmondani, hogy a megosztott Brüsszel utcáin milyen nyelvet hallani ma a legtöbbször, hiszen megszámlálhatatlanul sok náció próbálja az egyébként valóban élhetőnek tűnő Belgiumban megtalálni szerencséjét. Miközben Brüsszel repülőterén egy népes tanzániai család már órák óta mindhiába keresi elkeveredett bőröndjeit, az este közeledtével a csodás Grand-Place-on már jamaicai külsejű fiatalok gitároznak. Itt senkit sem zavar, hogy esetleg a macskaköveken ülve kell megvárnia a városháza falain éjjel tizenegykor bemutatott pazar fényjátékot. Legyen akár fiatal arab vendégmunkás vagy jómódú középkorú brit üzletember az illető, a társadalmi különbségek itt egy pillanatra tényleg eltűnnek. Persze van, aki nem egyszerűen a jobb megélhetési lehetőségek reményében, hanem a történelem sodrásában kötött ki Brüsszelben. Így volt ezzel számos ötvenhatos magyar is, akik közül még mintegy ezer él a belga fővárosban.
– Voltunk ennél jóval többen is, de nagyon sokan elköltöztek vagy meghaltak azóta – meséli a hetvenéves Mondovits István.
A brüsszeli Magyar Ház könyvtárosa reménykedik abban, hogy miután belépünk az Európai Unióba, sokan felkeresik majd közösségüket az óhazából. Pillanatnyilag azonban a Magyar Ház fenntartására is épphogy futja.
– Közel ötven éve élek itt, s gondoskodtam arról, hogy még az unokáim is tökéletesen beszéljenek magyarul. Sajnos ritka az ilyen, de ennél többet nem tehettem – teszi hozzá mindehhez Huszár Magda.
A nap este kilenckor még a nyári égbolton tanyázik, az élet pedig lassacskán felpezsdül a Grand Place-on. Illetve a Groote Markton, ahogyan flamandul hangzik a nagy tér neve – az utcanévtáblákon kötelező mind a két nyelven feltüntetni a neveket. De nem csak a táblákkal van ez így: Brüsszelben a hivatalos okmányoktól a dobozos sörig mindenen kötelező a kétnyelvűség.
Paradox módon a milliós főváros, amely évszázadok alatt sem volt képes megteremteni a belga egységet, ma éppen a közös Európának köszönhetően megy át gyors átalakuláson.
Nordine Capelle egy harmincszobás szállodát üzemeltet nem messze Brüsszel üzleti központjától. Ő meséli, hogy az idegenforgalom régebben sem volt rossz beruházás, most viszont minden jobb szálláshely hetekre, hónapokra előre telített. Kifejti, hogy Brüsszel sokak számára régebben csak egy rövidke kitérőt jelentett Párizs, London, esetleg Amszterdam felé menet, mára viszont egyértelmű célponttá vált mind a turisták, mind az üzletemberek körében.
Tapasztalt utazók szokták mondani – bárhol is járnak a világban –, hogy egy város fejlődését a legegyszerűbben úgy lehet lemérni, hogy egy magas pontról körülnézve meg kell számolni az épületek fölé magasodó darukat. Brüsszelben – a belvárost leszámítva – valószínűleg nehezen találnánk olyan utcát, ahol ne folyna lázas építkezés. A korábban rendezett, barátságos, főként kelet-brüsszeli utcácskák csendjét már reggel hétkor betonkeverők és munkások lármája töri meg, akiknek nyomában gombamód szaporodnak a különféle hivatali központok, irodaépületek és egyéb üvegházak. Az ilyen hivatali negyeddé alakult részeken a munkaidő után azonban szinte megáll az élet, s a csendet egy-egy elsuhanó autón kívül semmi sem töri meg. Este hét körül már az Európai Parlament portása is furcsán méricskéli az arra tévedt vándort. Csak néhány utcányira az üvegpalotáktól ott vár a vendégcsalogató belváros, éjjel-nappal zsúfolt utcácskáival, múzeumaival, sörözőivel, s vörös homárokat, hatalmas kagylókat kínáló vendéglőivel. A fejlesztések mindemellett rendkívül szervezetten és kulturált körülmények között mennek végbe, mégis jócskán átalakítják a brüsszeliek hétköznapjait. Az itteniek az évek során ugyan már hozzászokhattak ahhoz, hogy az emberek döntő többségének Brüsszelről ma már nem a belga főváros, hanem az Európai Unió jut eszébe, a városra zúdult hatalmas kihívások mégis nagy nyomást jelentenek. Egy kedves fiatal hölgy, a pillanatnyilag Belgiumban élő, de szlovák származású Monika Adamova például azt mesélte, hogy alig három hete érkezett meg Brüsszelbe, mikor egyik este fegyveresek támadták meg, s elvették tőle minden értékét. Ilyen persze bármelyik nagyvárosban előfordulhat, a várostervezők számára mégis intő jel. Ettől függetlenül a belga főváros máig igen nyugodtnak és biztonságosnak tűnik, annak ellenére, hogy rendőrt szinte nem is látni az utcákon.
A legtöbben attól tartanak leginkább, hogy a hagyományosan nyugodt és elegáns városból pillanatok alatt zajos és zsúfolt metropolis válik, s az a Brüsszel már egészen más hely lesz. A lendületes fejlődés minden bizonynyal valóban számos veszélyt rejteget, így aztán a városvezetők számára talán a legfontosabb cél Brüsszel rendezettségének, jól megszokott, turisták millióit vonzó arculatának megtartása, s összhangba hozása a központi szereppel járó szükségszerű változtatásokkal. A döntéshozók a jelek szerint igyekeznek komoly hangsúlyt fektetni a környezeti értékek megőrzésére és a fejlődés fenntarthatóságának biztosítására, így ha taktikáik beválnak, Brüszszel saját magán túlnőve is igazi gyöngyszem maradhat.