Ott kezdődött talán a történet, amikor 2001 októberében a főpolgármester-helyettes asszony azt a nyilatkozatot tette nagy nyilvánosság előtt, hogy a fővárosnak nincs szándékában a csepeli kórházat bezárni. Cser Ágnes, az Egészségügyi és Szociális Ágazatban Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének elnöke és Balla Károly budapesti elnök idén februárban kezdett igazán aggódni, amikor egy országos napilapban olvasták Szolnoki Andrea és Ikvai-Szabó Imre, az egészségügyi bizottság elnökének közleményét. A fővárosi önkormányzat egészségügyi illetékesei egyebek mellett ezt írták: „Nem tartjuk elfogadhatónak, hogy egy szűk érdekcsoport a problémák megoldását célzó fővárosi és kerületi szándékot eltorzítva a lakosságot félrevezetve pánikot kelt Csepelen.” A szakszervezeti vezetők mindennek ismeretében február hetedikén beadványnyal fordultak Demszky Gábor főpolgármesterhez, leírva azt is, hogy az egymásnak ellentmondó nyilatkozatok nem pánikot, hanem jogos aggodalmat váltanak ki az emberekből. Választ a mai napig nem kaptak.
Így jutottunk el e hét csütörtökéig, amikor a Fővárosi Közgyűlés név szerinti szavazással, az MSZP–SZDSZ-képviselők voksaival – nem törődve sem ellenzéki érvekkel, sem a főpolgármesternek átadott petícióval, sem az épület előtti tüntetőkkel – eldöntötte a csepeli kórház bezárását. Mert ez bezárás, még akkor is, ha az épület megmarad és krónikus, illetve rehabilitációs részleg – a köznyelvi kifejezéssel elfekvő – lesz a helyén. A tüntetők közt beszédtéma volt, hogy „engedményként” a hírek szerint a Weiss Manfréd név megmaradhat, sőt, ha ilyen kívánság van, akkor a „báró”-t is odaírhatják. Kétségtelen, hogy jól mutatna egy ilyen tábla a kórház kapuja felett: Báró Weiss Manfréd elfekvő…
– A bezárás oka egyértelműen a szűklátókörűen felfogott gazdasági érdek, de ehelyett mindenféle más indokot hangoztatnak – mondja Kerényi Ákos, a bezárandó kórház osztályvezető főorvosa. – Persze vannak fedőszövegek is, például az, hogy a csepelieknek csak 30 százaléka jár ide. Ezt úgy állapították meg, hogy megnézték a betegek irányítószámait, különösen azokét, akik ortopédiai vagy urológiai, tehát olyan osztályokon feküdtek valahol, amilyenek nincsenek a csepeli kórházban. Ha azonban azokat a szakmákat nézték volna, amilyenek itt vannak, rögtön kiderülne, hogy például a belgyógyászaton 80 százalék a csepeli beteg, sebészeten, szülészeten is 50 fölötti, ami teljesen normális, megfelel a budapesti átlagnak. Orvosszakmai indok tehát nincs.
– Eladósodott a kórház… – mondom a másik, gyakran hallott indokot.
– Sok budapesti kórház van, amelynek jóval nagyobb az adósságállománya. Kétségtelen, hogy van adóssága a csepeli kórháznak is, de ez abból adódik, hogy a főváros éveken át nem teljesítette tulajdonosi kötelezettségeit. Ezt a költséghányadot a főváros hosszú időn át elmulasztotta folyósítani, és csak most, az utóbbi öt évben igyekezett jelentős összegekkel pótolni. Új informatikai rendszer, új konyha, új labor, műtőfelújítás lett, és most ezt hányják a szemünkre, hogy egymilliárdot kellett öt év alatt a kórházra költeni. Erre azt tudom mondani, hogy ez nem ajándék, hanem az adófizetők, köztük a csepeliek pénze, másrészt pedig most a megszüntetésre egy másik milliárdot készülnek eltapsolni. Ha ezt befektetnék a csepeli kórházba, egy palotát lehetne belőle csinálni. Tehát az sem igaz, hogy nem életképes a kórház, legfeljebb ki lehet véreztetni, ha nem kap a tulajdonostól pénzt a fenntartásra.
Az eladósodás, mint érv, egyébként is nehezen áll meg. A kórház orvosai utánanéztek: idén január végén a 19 fővárosi kórház közül 17-nek lényegesen, közülük többnek nagyságrenddel nagyobb adóssága volt, mint a csepelinek.
Az orvosoknak azért is fáj a szívük, mert most a szemük láttára gyakorlatilag szétverik az utóbbi évek több száz milliós fejlesztéseit. A frissen felújított műtőből tornaterem lesz, megszűnik az 50 millióért létrehozott korszerű konyha, és hiába létesítettek például új szülőszobatraktust, kétágyas szobákkal, mindegyikhez fürdőszoba is tartozik, most, a határozat szerint visszaalakítják mindet kórtermekké. A kórház dolgozóinak sorsa is tisztázatlan, bár közzé tették, hogy 178 alkalmazott válik feleslegessé, és megoldást találnak mindenkinek a 270 millió forintos végkielégítés mellé, azonban a kórházban azt sem tudják, hogy jött ki ez a 178… A szakszervezet szerint egyik szám sem helytálló.
Orvosok, kórházi dolgozók együtt tüntettek a Fővárosi Közgyűlés ülése alatt az épület előtt csepeli lakosokkal. „Segíts, hogy segíthessünk”, „Választ adni senki, ígérgetni mindenki tud”, „Hol a felelős, mi lesz a szigetlakókkal?” írták a transzparenseikre, bár sok illúziójuk nem lehetett a szavazás kimenetelét illetően.
– Autóval egy óra lesz a közlekedés a dél-pestibe – mondja egy több évtizede Csepelen lakó fiatalasszony. – A sziget 11 településéről jövőknek még rosszabb lesz a helyzetük: Szigetszentmiklósról már most alig lehet bejutni, akkora dugók vannak reggelenként. Demszky Gábor még 1996-ban megígérte a csepelieknek, hogy ha nem szakadnak el a fővárostól, akkor lesz egy gerincút. Ebben sem mondott igazat a főpolgármester.
– A kerületi önkormányzat is tehetett volna sok mindent a kórház megmaradása érdekében, de nem nagyon mozdultak, egyszerűen nem álltak ki a csepeliekért – egészíti ki az elmondottakat egy őszes hajú hölgy. – Az utóbbi időben már nyilatkoztak, meg közleményeket jelentettek meg, hogy ragaszkodnak a kórházhoz, de hát most már késő, ez már annyit ér, mintha én mondanám most, itt az utcán.
Tóth Mihály polgármesternek más a véleménye: – A kórház szakmai vezetésével mindig korrekt, tisztességes munkakapcsolatot tartottunk, és az évek során közösen több javaslatot tettünk le a főváros asztalára, például az elmúlt év végén is. Először is azt, hogy maradjon meg a jelenlegi felállás. Ezt egyszerűen lesöpörték az asztalról. Második javaslatunk az volt, hogy a fővárosi önkormányzat vegye fel a kapcsolatot a Pest megyei önkormányzattal, és próbáljunk egy olyan megoldást találni, hogy az egész Csepel-szigetnek mint kistérségnek legyen a kórháza a csepeli, közös fenntartással, OEP-támogatással. A fővárost ez a változat sem nagyon érdekelte, Pest megyének pedig enélkül is elég gondja volt a meglévő intézményeivel, semmi érdeke nem fűződött ahhoz, hogy szaporítsa a gondjait. Harmadik javaslatunk egy mátrix rendszerű ellátás volt, ami ezt jelenti, hogy mindig az éppen aktuális igényeknek megfelelően, tehát bizonyos folyamatossággal töltődjenek fel az ágyak, a hagyományos osztályszerkezet helyett. Ennek még akkora sikere sem volt, mint az előző kettőnek, szakmailag nem bizonyult védhetőnek. Azt tudom tehát válaszolni, hogy mi éveken keresztül, együttműködve a kórház vezetésével minden lehetőséget igyekeztünk kihasználni a megfelelő megoldás érdekében. A mi önkormányzati, testületi határozatunk egyértelmű, most is fenntartjuk: Csepelnek gyógyító osztályokkal működő kórházra van szüksége, nem mondunk le a kórházról.
– A csepeli önkormányzatnak ezt a döntését nem próbálta elmagyarázni a Fővárosi Közgyűlésben helyet foglaló párttársainak, az ottani MSZP-frakciónak?
– Dehogynem: többször is egyértelműen kifejtettük, hogy mit gondolunk a kórházügyről.
– És mit válaszoltak?
– Hogy ők meg másképp gondolják.
Ennek megfelelően zajlott le a szavazás – igaz, Horváth Gyula fővárosi MSZP-képviselő, csepeli alpolgármester az összevonás ellen voksolt, de a vitában azt hangoztatta, hogy az összevonással a városrész egészségügyi ellátása csak javulhat.
Megszületett tehát a döntés, amelynek következtében az aktív betegellátás teljes egészében a dél-pesti kórházba kerül át – de hogy végül is mikor és hogyan kerül sor az összevonásra, az az érintettek reagálásait látva bizonytalan. Csepelen sem a helyi MSZP-szervezet, sem az SZDSZ-frakció, sem pedig a Magyar Orvosi Kamara helyi szervezete nem támogatja az átszervezést, és ellenzi azt az EDDSZ helyi, fővárosi, valamint országos testületei is.
– Szakmapolitikai és gazdasági érvekkel alátámasztott előterjesztést kellene készíteni a főváros vezetése számára, tehát a dolgot semmiképp nem szabad feladni – mondja a lehetséges folytatásról Cser Ágnes, a szakszervezet elnöke. – Emlékezzünk csak például azokra a képekre, amelyeket a híradókban láthattunk nemrég a bezárni kívánt budai gyermekkórházról, ahol igencsak forró hangulatú tüntetéseken követelték az állampolgárok a bezárási döntés visszavonását. Ők: állampolgárok, szülők és gyerekek mentették meg ezt az intézményt, amely azóta is működik. Érdemes a részletekre is figyelni: vajon miért újították fel ezt az intézményt gyönyörűen éppen a bezárási döntés előtt? A csepeli kórház, amely most a kórház-privatizációs eseményláncolatnak egy kezdeti, szimbolikus lépésének látszik, lehet, hogy a társadalmi hatalomgyakorlás példájává válhat.
Sok múlik majd az állampolgárokon, a csepeli lakosokon. A képlet ugyanis hasonló a főváros közlekedési, útépítési, épületfelújítási és a többi hasonló tennivalóinak megtervezéséhez. Ebben az esetben úgy tűnik, hogy a gyógyító hálózat kialakítása kapkodva, szakszerűtlenül készült, nélkülözte a kellő hozzáértést, különben nem keletkezett volna például kihasználatlan gyógyító kapacitás a Jahn Ferenc-kórházban, amelyet most a csepeliekkel igyekeznek feltölteni, órákon át utaztatva őket. Azaz: emberközpontú gondolkozás helyett gazdasági szemlélettel élve egyszerűen „beteganyaggal” látják el az elméretezett intézményt, és ez a fajta gondolkozás máshol is, de az egészségügyben végképp tarthatatlan.
thaiföld
Tűzszüneti megállapodást kötött Thaiföld és Kambodzsa
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!