Én nem tudom...

Én nem tudom, miként alakultak ki a törzsfejlődés során az egyes állatfajokra jellemző ösztönös viselkedési formák. Natasa kutyám például rendkívül domesztikált jelenség, kifejezetten emberi társaságban érzi jól magát, étkezési szokásai is humánusak, egyaránt kedveli a karalábét, a zöldpaprikát, a brokkolit és a csokoládét, ám néhány alkalommal, amikor mentőautó húz el a közelében, leül, égre emeli hosszú orrát, s akár egy vérfarkas, dallamos tutulással válaszol a vadon hívó szavára. Az is lehet, hogy nem mentőautótól származik az ingerlő hang, ami mégiscsak valami veszélyt jelez, hanem éppen Kovács kíséri ki konvojban EU-vendégeit Ferihegy II-re, s a rendőri segédlet tutul.
Natasa válasza nyilván nem Kovácsnak szól, hiszen kutyám, ahogy már említettem, mérsékelt, polgári, mondhatnám neokonzervatív eb, s olyan szívekben kelt együttérzést és szeretetet, amelyek nem Kovácsékhoz húznak.
Ettől a kis atavizmustól eltekintve Natasa feledni látszik minden ősi törvényt, diétás farkasnapot se tart, ahogy az illenék. Humora van, imád bohóckodni, különösen velem, kérdéseimre adekvált válaszokat ad, cs.-i magányomban olykor elbeszélgetünk. Hangom és arcom minden rezdülését ismeri, például ha kidüllesztem a szememet és elszánt pofát vágok, azonnal reagál és bőszen morogni kezd, mivel tudja, hogy grimaszom valamifajta irónia, amely az általa ellopott, ugyancsak némi iróniával őrzött, zoknim visszaszerzésére vonatkozik. Mindig pontosan felméri a vele szemben tanúsított érzelmeket, alkalmazkodik a hangulatokhoz, a nevetővel együtt vidámodik, a búsulót vigasztalja.
No már most, mondhatni, hogy szinte emberi, sőt ember feletti empátiával rendelkezik, s így politikailag abszolút korrekt. A hozzá hasonló típusú lélek nem szít viszályt, nem néz le senkit, kedveli a humort és általában képes felfogni és megítélni a világ jelenségeit. Natasa tudná, ha ember volna, mikor kell tapsolni egy színházban, értékelné egy politikus debatteri teljesítményét és meg tudná ítélni egy párt valódi értékeit. Egyszóval, képes arra, hogy eligazodjon. Emberek erre nem mindig képesek.
A minap színházban voltam. Egy kiváló, a mélységekre, áttételekre érzékeny humorista előadói estjén. Itt, a szokványkabarétól teljesen eltérően, rengeteg finom irodalmi utalás, absztrakció, humorba pácolt filozofikus és etikus gondolat vetődött fel. A jó közönség követte a tréfa és a bánat szüntelen lüktetését, döbbent csend és viharos nevetés váltogatta egymást a művész szándéka szerint. Egyszóval a közönség úgy viselkedett ezen az estén, ahogy azt az európai kultúra előírja.
Ám a közvetlen közelemben ült egy magába süppedt idősebb asszony, akit egyetlen poén sem bírt mosolyra. Rendületlen arccal állt ellen a nevetés áradatának, mint egy mohos kőszikla. Nem mondhatom, hogy szomorú volt, inkább undorodni és bosszankodni látszott. Kiderült, hogy a mögötte ülő fiatalabb nő hozta el a színházba, egyszer hozzáfordult, emígy szólván: „Ezek itt minden marhaságon röhögnek?!” Az előadó is észrevette a hölgy humorral szembeni teljes immunitását, mert kétszer is odament hozzá kedveskedni, hátha a jó szó feloldja a gátlást és az ellenszenvet, amellyel az asszony a számára érthetetlen, értelmetlen, s így megvetésre méltó beszédet és történéseket figyelte. Abszolút makacs értetlensége valóságos csoda volt. Arra gondoltam, bárcsak én volnék ilyen immunis a náthával szemben.
Aztán más is eszembe jutott: minden bizonnyal számosan élnek közöttünk ilyenek, akik számára a humor, az irónia vagy a költészet, vagy az értelmes beszéd, vagy egy politikai habitus, vagy a tisztes szándék, vagy akár a legegyszerűbb erkölcsi követelmény is teljesen idegen. Ezek az emberek színházba nem igen járnak, a tévét nézik, ahol saját hiányosságaikkal pozitív értelemben szembesülnek, sivárságukban megerősítést nyernek, s így megszilárdul bennük a mély, méla, magabiztos sötétség. Ezek az emberek nem tudják megítélni az értelmükön túlterjedő világot. Saját érdekeiket sem értik. Gyermekeikét még kevésbé.
Szavazni azért például elmennek.
Hogy kire szavaznak? Én nem tudom…