Én nem tudom...

Én nem tudom, látnoki képességről tettem-e tanúbizonyságot nemrégiben, amikor ugyane hasábokon nagyon elmarasztalóan, már-már korholó hangon írtam a nátháról. A jelenlegi helyzet az, hogy mintegy két hónapja egy alattomosan speciális nátha gyötör, amely időnként úgy tesz, mintha elmúlott volna vagy legalábbis fontolgatná, elmúljon-e, s amikor már-már remény ébred szívemben, egy váratlan (mégis oly természetes) orrfacsarással, majd -dugulással tudtomra adja, ő az úr.
Kétszer öblítette ki az orr-füll-gége klinikán a jobb oldali melléküregemet egy kedves hölgy, aki ormányomat tapintatosan nózinak nevezte, s a legmélyebb együttérzéssel szúrta át a porcot, csontot vagy micsodát a megfelelő helyen, mondván, hogy most egy reccsenést fogok hallani, s ami azután következik, az szinte kellemes lesz. Ha az inkvizítorok hozzá hasonló gyöngédséggel és bájjal bántak volna pácienseikkel, a spanyol csizmát ma tipegőcskének neveznénk.
Természetesen mindez az én magánügyem, s aligha volna korrekt személyes zsigeri gyűlöletből elítélnem az orrcsöpögést, ami valójában egyfajta másság. De mennyire az.
Tehát nem emiatt hozom szóba elítélően a náthát, hanem amiatt az álnok cselvetés miatt, amelynek során minden más ocsmány tulajdonságát megtartva SARS-á, atípusos tüdőgyulladássá mentette át magát, koronavírus mivoltában alig változva. Így az iránta régóta érzett feneketlen gyűlöletem indokot és értelmet nyert, mintha előre sejtettem volna, hogy ez a lekicsinyelt, sokszor kigúnyolt, ártalmatlan, hapcis jelenség egyszer majd gondol egyet, s kipusztulással kezdi fenyegetni az emberiséget. (Ma a harmadik csomag Hapci típusú papír zsebkendőt fogyasztom.) Szóval lehet, kiderül, hogy a nátha valójában az Apokalipszis sárga lovasa, s keletről vágtat nyugat felé.
Ezen nincs mit humorizálni. Olyan ez, mint amikor egy vézna, szemüveges, kopaszodó, jámbor, reszketeg (egyébként undorító) emberke hirtelen egy villámgyors karateütéssel eltöri a nyakadat. Ha vígjátékban látsz ilyet, jót nevetsz, a valóságban azonban az ajkadra fagy a mosoly.
Nemrégiben valaki a tévében a híres sakktáblapéldázattal élve azt bizonygatta, hogy ha a kezdeti ütemben terjed tova a kór, akkor egy éven belül lesz ötvenmillió halott és egymilliárd beteg. Ettől az ember kicsit meghökken, s azon imádkozik, hogy a mutáns koronavírus mégse legyen olyan ragadós, mint a nátha. Hapci! Mert az enyém a két hónapos arcüreggyulladással együtt is csak egy szerény, domesztikált betegség, s az, hogy képtelen vagyok kigyógyulni belőle, merő formaság. Tudják, kikről szeretnék többet olvasni? Azokról, akik kigyógyultak a SARS-ból.
Akkor remélném, hogy a könyököm, meg a derekam talán nem a náthától hasogat, és újra eljön az az idő, amikor nem kell két csomag papír zsebkendőt kikészítenem magam mellé, amikor leülök (lefekszem), hogy eme sorokat papírra vessem.
Hogy korona helyett nem kellene-e valami más, hozzá méltóbb nevet adni ennek a micsodának, én nem tudom…