Eszmélet

Az úr 1962. esztendejére ma már csak az idősebbek emlékeznek. Pedig ennek az évnek a nyara elég szokatlan módon kezdődött „az épülő kommunizmus országában”, annak is rosztovi területén, Novocserkasszk városában, amelyről kevesen tudják, hogy egykoron Oroszország kozák fővárosa volt. A helyi villanymozdonygyárban, a munkásosztály egyik ottani fellegvárában még áprilisban több mint 25 százalékkal megemelték a normát, június legelső napján pedig bemondta a rádió, hogy a szovjet kormány rendelete értelmében 30 százalékkal drágul a hús és a vaj ára. A gyárban már a reggeli műszakkezdet után egy-két órával váratlanul felforrósodott a hangulat. A munkások csoportokba gyülekezve egyre dühödtebben követelték az áremelések visszavonását, vagy fizetésemelés mellett kardoskodtak. A helyszínre érkező igazgatót, bizonyos Kurocskin elvtársat elzavarták. Lázas telefonálgatás kezdődött, a hírek Moszkvába is eljutottak. A friss értesülések szerint már négyezer munkás tüntetett Novocserkasszkban. Az ügyről Nyikita Szergejevics Hruscsov, a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának főtitkára is értesült. Utasította Malinovszkij marsall honvédelmi minisztert: haladéktalanul teremtsen rendet a városban, s ha kell, vesse be a hadsereget. Malinovszkij értesítette Plijev tábornokot, az észak-kaukázusi katonai körzet parancsnokát. Novocserkasszktól alig néhány kilométerre állomásozott a 18. páncélos hadosztály…
Közben a munkások úgy döntenek: lezárják a Rosztov felől Moszkvába tartó vonatok útját. Blokád alá veszik a vasúti fővonalat, majd megállítják a legelső, menetrend szerint érkező Moszkva–Rosztov személyvonatot. Betörik a kocsik ablakait, néhány láda vodkát vételeznek az étkezőkocsiból, majd végképp felbátorodva elzárják a csapokat a városi gázelosztóban. Délután négy óra felé már a gyárban van a párt területi bizottságának titkára, hogy minél hamarabb a dolgozók értésére adhassa, miért volt szükségszerű a hús és a vaj árának emelése. Néhány perc múlva a szó szoros értelmében menedéket kell keresnie…
Estére a gyárat harckocsik veszik körül, az utcákat őrjáratok fésülik át. Tizenegy óra tájban lövések dördülnek. Két, a diákszállásra hazatérő fiú nem állt meg az első felszólításra; egyikük, Viktor Szolovjov 23 évesen halt meg.
Felvirrad 1962. június második napja, szombat. A szokásos időben a gyárba érkezők még nem tudják, hogy a városban – moszkvai utasításra – szükségállapotot vezettek be. Eszük ágában sincs munkába állni: menetoszlopokban, vörös zászlókkal, Lenin-képekkel és házilag gyártott, béremelést, áremelés-visszavonást és normarendezést követelő jelszavakat tartalmazó transzparensekkel a városközpontba, a pártbizottság előtti térre vonulnak. Közöttük persze diszkréten elvegyülve az illetékes szervek szorgos munkatársai, akik észrevétlenül fényképezik a felvonulókat, beszélgetésfoszlányokat vésnek be agyukba. A páncélos hadosztály tankjai lezárták a teret, az emberek azonban kikerülik a harckocsikat, és fél tizenegyre már az épület előtt a tömeg. A pártbizottság épületét katonai kordon fogja körül. Ugyanúgy nem tanúsítanak ellenállást, mint korábban a páncélosok. Ám a munkások csak azután törnek át rajtuk, amint kiderül: az égvilágon senki nem akar szóba állni velük, a pártbizottságon nincs is senki. Erről rövidesen maguk is meggyőződhetnek: odabenn az irodák üresek, sehol egy árva lélek. A behatolók némi kolbászt és persze megint egy kis vodkát (igaz, állítólag a kiváló minőségű Sztolicsnaját) vesznek magukhoz, a térre nyíló balkonról pedig lent maradt társaikhoz szólnak. Az egyik megszólaló követeli az éjjel letartóztatottak szabadon bocsátását. Amikor értesülnek róla, milyen bánásmódban részesültek az elhurcoltak, a tömeg szinte azonnal megtámadja a rendőrség közeli épületét. Üvegcsörömpölés, nekizúdulnak a lezárt ajtónak. Géppuskasorozatok hallatszanak. Öten halnak meg itt. Plijev helyettese, Olesko tábornok parancsot kap: haladéktalanul tisztítsa meg a pártbizottságot és a főteret a tüntetőktől. Valamivel egy óra után gyors egymásutánban két sortűz dördül el. Az elsőre harsány kacaj a válasz: senki nem akarja elhinni, hogy éles lőszerrel lövik a társadalom vezető osztályának képviselőit. Aztán a felbukó, vérző, vonagló testek látványa, a kövezeten gellert kapott lövedékek sivítása, a mind több helyen, mind nagyob foltokban látható vértócsák, hús- és agyvelőcafatok egyvelege pár pillanat alatt minden jelen lévőt kijózanít. A téren kitör a pánik. A környező házak tetején és felső emeletein előrelátóan helyet foglalt orvlövészek a távolabbi utcákon menekülőket is kényelmesen kiválaszthatják, a térre torkolló sétányon rohanókat vagy a kapualjakba szorultakat úgyszintén.
Az első sortűznek 16 halálos áldozata volt, az ezt követő mészárlásról senki sem tud pontos adatot. Annyi mindenesetre tudható, hogy alig néhány perccel az esztelen lövöldözés elcsendesedése után a helyszínre hajtott néhány teherautó, a katonák sebtében felpakolták a holttesteket, és rögtön utánuk megjöttek a tűzoltók is, akik fecskendőikkel alaposan megtisztították a teret. (Azt mondják, a vér még így is olyan mélyen beivódott a burkolatba, hogy később új aszfaltréteget kellett leteríteni.) A június másodikáról harmadikára, azaz vasárnapra virradó éjszakán a helyi börtönt jószerével kiürítették a majdan érkezők számára, több száz rabot átszállítottak Rosztovba. És elkezdődött a kegyetlen megtorlás. Az embereket az utcán, gyermekeik mellől ragadták el, és tuszkolták be a kocsikba, de éjszaka is jártak szorgalmasan… Másfél hét alatt háromszáznál több embert hallgattak ki. Az áldozatok holttesteit közben a város szélén, egy előre megásott gödörben azonosították, mindegyik tetemet lefényképezték, majd négy, egymástól távol eső megyei körzetbe indították útnak azzal az utasítással, hogy régi temetőkben hantolják el őket. A tetemeket vitorlavászonba göngyölve, négyesével-ötösével temették el. A halotti jelentéseket csak jó egy év múltán adták ki. A halál oka: „sebesülés”– írták. (Hogy mitől, az indoklás nélkül maradt.)
A bírósági eljárások júliusban kezdődtek meg, és egész nyáron át tartottak. Ha valaki a szóban forgó napon bizonyíthatóan megfordult a pártbizottság előtti téren, öt–hét évi munkatábort kaphatott. Az értelmi szerzőnek kikiáltott tizennégy munkás közül hetet golyó általi halálra ítéltek, és szeptemberben ki is végezték őket, heten „megúszták” 12–15 évvel.
„Táncos Nyikita”, ahogyan orgiáin nyújtott produkcióiért Hruscsovot Sztálin elnevezte, a novocserkasszki eset után két évvel megbukott. A szovjet ember pedig élt és kínlódott tovább, ahogy tudott. És ahogy hagyták.