Évszázados sérelmek borítják lángba Libériát

Alig ért véget az Irak elleni háború, ismét egy – az Egyesült Államok vezette – katonai beavatkozás lehetősége merült fel, miután Jeremy Greenstock, Nagy-Britannia ENSZ-nagykövete a libériai elnök elmozdításának terveiről számolt be. A nyugat-afrikai erőszakhullám ékes példája a libériai kormányellenes harc, ahol a lázadók az elnök, Charles Taylor elmozdításától várják a térség stabilizálódását. A fekete kontinens ismerői szerint ugyanakkor egy-egy kellemetlen vezető eltávolítása a nyugtalanságra korántsem jelenthet gyógyírt. Így akár lesz komolyabb, az ENSZ békeakcióin túlmenő nemzetközi beavatkozás, akár nem, a valódi megoldás még igen messze van.

Jürg Landolt, Svájc libériai tiszteletbeli konzulja úgy vélte, mivel nincs esély arra, hogy villámgyorsan elhagyhassa a háború dúlta országot, csak a fővárostól, Monroviától nem messze üzemeltetett serfőzdéjében lelhet menedéket. Tévedett, mivel a lázadók több más külföldi között őt is elrabolták, nem sokkal később azonban sértetlenül szabadon is engedték. A térségben állomásozó francia katonák segítségével végül mind az ötszáz külföldit sikeresen kimenekítették a harctérré változott fővárosból.

Nekik szerencséjük volt, nem úgy, mint az afrikai ország lehetetlen helyzetben lévő őslakosságának, akik jó másfél évszázada tartó elnyomatásukra egyedül a fegyveres lázadásban látják a megoldást. Sorsuk még a XIX. század negyvenes éveiben pecsételődött meg, amikor Észak-Amerikából tömegesen telepítettek vissza rabszolgákat Libéria területére, amely nevét is innen kapta. A visszatelepítettek őseit – a mai Szenegáltól egészen Namíbiáig – Nyugat-Afrika számos területéről hurcoltak el egykor az óceán túloldalára, az afroamerikaivá vált egykori rabszolgákat később mégis mind egy helyen, Libériában tették partra.

Fekete-Afrika legrégibb független köztársaságában a lakosság így két – egymástól igen élesen elkülönülő – részre szakadt, s bármennyire is történelmi anakronizmus, a XXI. század elején gyakorlatilag még mindig emiatt folyik a vér. Az 1800-as években érkezett afroamerikaiak szedett-vedett csoportjai az őslakosokat bezavarták a dzsungelbe, ők pedig – hiába voltak kisebbségben – megalkothatták a hatalmat ma is gyakorló elitréteget. Ezek a XIX. században kipattant ellentétek a XX. században mintegy kétszázezer ember halálát okozó vérontásokhoz vezettek, s most félő, hogy a történelem megismétli önmagát. Libériában és általában véve Nyugat-Afrikában ugyanis egyelőre csak egyvalami biztos: a különböző periódusokban felszínre törő erőszakon, a bizonytalan politikai légkörön és a nyomorúságos életkörülményeken egyhamar lehetetlen változtatni. A világpolitika esetleges katonai közbeavatkozáson tanakodó vezetői egyelőre csak rövid távon terveznek, azzal viszont tisztában kell lenniük, hogy így csak felszíni kezelést nyújthatnak.

A libériai kormány és két lázadó szervezet még június 17-én tűzszüneti megállapodást írt alá, amelynek értelmében Charles Taylor elnöknek harminc napon belül távoznia kellett volna hivatalából. Taylor régi figurája már a zűrzavaros libériai politikai életnek, a nyolcvanas évek végétől a Libériai Nemzeti Hazafias Front vezetőjeként, s egykori nagy ellenzéki lázadóként már sokat tapasztalt, mire 1997-ben hadúrként hatalomra került. A nem éppen a jogállamiságba vetett hitéről híres Taylor ezúttal sem hazudtolta meg magát, s a békemegállapodás megkötése után nem sokkal viszszatáncolt az egyezménytől, ragaszkodva ahhoz, hogy kitölthesse januárig tartó mandátumát, és indulhasson a következő elnökválasztáson. Az egyszerűnek tűnő felszíni kezelés ezzel elmaradt. Richard Boucher amerikai külügyi szóvivő ismét tárgyalásokra szólította fel a szembenálló feleket, és kijelentette, hogy a libériai államfőnek felelni kell tetteiért az ENSZ által támogatott Sierra Leone-i törvényszék előtt. A Sierra Leonéban elkövetett, polgárháborús bűncselekményeket vizsgáló törvényszék szerint – amely már nemzetközi elfogatási parancsot is kiadott Taylor ellen – az elnököt terheli a fő felelősség azokért a háborús, emberiesség elleni és a nemzetközi jogot sértő más súlyos bűntettekért, amelyeket 1996. november 30. óta követtek el a nyugat-afrikai ország területén.

Az ENSZ főtitkára közben ismét sürgette nemzetközi erő kiküldését Libériába. Annan szerint a Biztonsági Tanácsnak haladéktalanul öszsze kell ülnie, hogy megállapodjon a beavatkozásról egy nagyarányú humanitárius katasztrófa elkerülésére és a libériai helyzet stabilizálására. Az ENSZ-főtitkár levelével nyilvánvalóan a Libériához szorosan kötődő Egyesült Államokra kívánt nyomást kifejteni. George Bush kormánya azonban eddig nem szánta el magát csapatküldésre, bár a kérdés napirenden van.

A harcok egy kezelhetetlennek tűnő s igen bonyolult történelmi, társadalmi válság közepette csaptak 1999 után ismét fel, s Libéria ráadásul csak egy a forrongó, fekete afrikai országok közül. A kaotikus küzdelmet folytató afrikai országok esetén csak a háttér komoly elemzésével lehet valamelyest rávilágítani az események mozgatórugóira – fejtette ki lapunknak Füssi Nagy Géza, az ELTE afrikanisztikai programjának vezetője, a Magyar Afrika Társaság elnöke. A térséget kitűnően ismerő afrikológus szerint az események általában több tengely körül zajlanak, amelyek felett a világsajtó általában felszínes Afrika-beszámolói jórészt elsiklanak. Keresztények, muzulmánok és a régi hiedelemvilágban hívők folyamatos harcban állnak például egymással, s ezek a vallási ellentétek, hittérítések számos áldozatot követeltek már – vélekedett Füssi Nagy Géza. Emlékezetes a több szövetségi államában szigorú iszlám törvénykezést alkalmazó Nigéria esete, ahonnét a novemberi világszépe-választás résztvevőit valósággal ki kellett menekíteni, miután egy Mohamed prófétát a szépségkirálynőkkel egy lapon említő újságcikken feldühödve több száz áldozatot követelő, vallási alapú adok-kapok vette kezdetét.
Ugyancsak visszatérő probléma az állattenyésztők és növénytermesztők érdekellentéte, hiszen míg a pásztor új legelőket akar, addig a földműves nem örül, ha terményét néhány sovány tehén lelegeli. S persze a helyi erőközpontok, klánok vetélkedése, erődemonstrálása is megszokott. A külföldi beavatkozás – amellyel Afrikában eddig legtöbbször és legjellemzőbb módon a franciák éltek – így csak ideig-óráig csendesítheti el a viszályokat, a felszín alatt pedig tovább izzik a parázs.