Gúzsba kötve

Miért maradnak ki az esztétikai érvek az építészeti döntéshozatalból, amikor jogszabály van tömérdek? Mit tehet ebben a helyzetben a jó építész? Mit tehet a kamara, hogy érvényt szerezzen a minőségnek, és mit kellene tennie a politikának? Hogyan juthattunk odáig, hogy az építészetnek ma nincs gazdája Magyarországon? Tudunk-e majd értelmesen élni az Európai Unióban rendelkezésünkre bocsátott hatalmas összegekkel? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ építész meghívottaink segítségével.

Magyar Nemzet: Mondhatjuk-e, hogy az építészet a kultúra része a mai Magyarországon?
Nagy Gergely: Széteső kulturális világban élünk, és az építészek világa is szétesőben van. Rengeteg irányzat jelenik meg, vannak tendenciák, irányvonalak, szubjektív gondolatok, de nincsenek műhelyek, irányadó építészeti normák, és nincsenek mértékadó szakmai viták.
Schneller István: Elemző, érdemi, szakmai kritika alig van, és ez nem csak az építészek hibája. A magyar értelmiség nem tekinti ugyanolyan magától értetődően a kultúra részének az építészetet, mint például a zenét vagy a képzőművészetet. Ha megnézzük a nyugat-európai sajtót, a vezető napilapokban minden héten több egész oldalas cikk szól az építészetről. Nálunk a napilapok hasábjain vagy hírként jelenik meg, vagy botrányként.
Boros Pál: Mediatizált társadalom kezd kialakulni, s a társadalom egyes szereplőinek nem könnyű a médiához hozzáférniük; az építészeknek meg mintha nem volna nyelvük az eredményes párbeszédhez. Ha egymással vitatkoznak is, a szakma kifelé nem találja a hangot.
Schneller István: Az épített környezet alakítását az Európai Unió több országában az állami politika rangjára emelték, nálunk viszont mellékes kérdésként kezelik. Még szakmai államtitkára sincs. Az építészeti kormányzat 1988 óta egyik minisztériumtól a másikig hányódik. A volt Városépítési és Városfejlesztési Minisztériumot megszüntették, az építésügy átkerült a Közlekedési, majd a Földművelési és Vidékfejlesztési Minisztériumhoz, most a Belügyminisztériumban van. Állami képviselet híján a saját érdekeit sem tudja képviselni a szakma.
Magyar Nemzet: Hogyan juthattunk el idáig?
Eltér István: A rendszerváltozás után az önkormányzatokhoz került át az építésügy. A lehető legrosszabb helyre. Az utóbbi években az önkormányzatok rájöttek, hogy ez milyen gazdasági, politikai hatalmat jelent, és ki is használták.
Schneller István: A rendszerváltozás utáni demokratikus jogállam az építésügyet döntően jogi kérdésként kezeli. Az önkormányzatok alakítják ki a helyi építési normákat, döntenek a területkihasználásról. A főépítész csak a beépítés mértékét, magasságát, sűrűségét szabályozhatja, esztétikai kérdésekben senkinek nincs vétójoga. Sem neki, sem a tervtanácsnak. Ha a terv megfelel a jogszabályoknak, ki kell adni az építési engedélyt. A másodfok ugyanígy bírál. Azon az alapon nem lehet elutasítani, hogy az épület ízléstelen, cifra. Az esztétikai kategória kikerül a döntéshozatalból. Egyetlen szabály van, az úgynevezett illeszkedés szabálya, az viszont gumiszabály.
Nagy Gergely: Minden vitában az építészeti minőségnek kellene a fő kérdésnek lennie. A társadalom, az építészeken kívüli közösség azonban ma nem keresi a minőséget. Nem is tudja megfogalmazni.
Magyar Nemzet: Mit tehet az építészkamara azért, hogy a minőséget tudják képviselni?
Eltér István: Ez lassú eredményt hozó, hosszú távú munka. A kamara hat éve alakult meg újra, korábban ötven év alatt a nevét is elfelejtették. Most újra kell tanulnunk mindent. Tízezer tagunk van, mert együtt vagyunk a kertészekkel, a táj- és belsőépítészekkel, a műemlékesekkel. A tervező építészek körülbelül hétezren vannak. Ötezren élnek tervezésből.
Magyar Nemzet: A tagjaikat kategóriákba sorolták, de jó néhányan még a volt rendszerben kaptak tervezői engedélyt – felsőfokú végzettség nélkül. Ők miért lehetnek még mindig a kamara tagjai?
Eltér István: Azért, mert valamilyen tanfolyamot, főiskolát elvégeztek, papírjuk van róla, és a rendelet megengedi, hogy ott legyenek. El akartuk törölni a kategóriákat, de a minisztérium nem engedte. Elengedhetetlennek tartom, hogy felülvizsgáljuk az egész rendszert. A szakmában be kell vezetni az ötévenkénti vizsgát, ezt ajánlja az Európai Unió is. Mindenkit le kell vizsgáztatni, aki tervezni akar, hogy ismeri-e az új eljárásokat, anyagokat. De mondjuk meg azt is, hogy a kamara tagjai közül az első ezer olyan ember, aki bárhol a világon alkothatna. Botrány viszont, hogy valaki odaülhet egy áruház ajtajába, és kiírhatja, hogy egy nap alatt megtervezi a tisztelt kliens családi házát.
Boros Pál: Sajnos a kamara is csak ott működik jól, ahol a politika és a törvény megtámogatja.
Eltér István: A politikának rá kellene jönnie arra, hogy jó értelemben vett gazdasági és politikai tőkét kovácsolhatna a jó építészeti alkotásokból, hogy a kamarára kellene támaszkodnia. Ezzel szemben sorra avatnak fel úgy gyönyörű épületeket, hogy az építészek nevét meg sem említik.

Magyar Nemzet: Mit jelent Magyarországon ma a modern építészet?
Schneller István: A magyar társadalom nagyon nehezen fogadja be az újat. Ösztönösen berzenkedik tőle, sokan vannak, akik egyfajta XIX. század végi eklektikus Budapest-kép nevében vetnek el minden újat.
Salamin Ferenc: Ezt pozitívumként vagy negatívumként mondja?
Schneller István: Negatívumként.
Salamin Ferenc: Nem biztos, hogy az. Értelmezhetjük a múltunkhoz, az identitásunkhoz való ragaszkodásként is.
Nagy Gergely: Schneller István mintha most ellentmondana annak, amit a beszélgetés elején állítottunk: hogy az illeszkedés az egyetlen, amire hivatkozni lehet, ha nincs esztétikai értékformáló lehetőség. A város magasabb minőség, történelmi szerkezettel. Ha vendégségbe megyek, természetes, hogy elfogadom az ott élők normáit. Ha az építész új épületet épít, egyéniség, de vendégként kell megjelennie egy régi városban. Elvárom tőle, hogy a mai építészeti eszközökkel illeszkedő értékkel gazdagítsa a nagyobb együttest.
Boros Pál: Nem vagyok biztos abban, hogy a társadalom nagy része esztétikai alapon vonzódik a modern vagy a konzervatív építészethez. Az emberek többségében még élnek emlékek az 1900 előtt épült pesti bérházak lerobbanás előtti állapotáról, arról, hogy azok jó, tartós anyagokból, igényesen megépített házak voltak; ezzel is kötik a minőséget, az értéket a konzervatív építészethez. A minőség, az érték utáni vágy tesz konzervatívvá. Az utóbbi évtizedek modernje, különösen a tömeges lakásépítés a silány anyagok, rosszul, sebtében felhúzott házak sorát hozta. A mai magyar köztudatban ez a modernizmus. A húszas–harmincas években itthon is elkezdődött az a szerves fejlődés, amely a modern építészetben kiváló eredményeket hozott. Kialakulófélben volt a megfelelő hazai ipari háttér, munkakultúra. De ez a folyamat megszakadt, a modernizmus nem épült be az emberek hétköznapjaiba.
Schneller István: Nem tartom automatikusan jónak azt, ami új. Csak azt mondom, hogy minden kornak megvan a maga világképe. Az illeszkedés nem feltétlenül jelent hasonulást, lehet az kontraszt is. Nem a konzervativizmust kifogásolom általában, hanem azt, hogy az átlag magyar értelmiség nehezen fogadja be az építészetben jelentkező újat. A kényszermodernizáció, a tömegtermelés valóban megerőszakolta a modern befogadásának a lehetőségét. De ma már mindez elmúlt, meg kellene próbálni egyidejűvé válni a világ folyamataival.
Salamin Ferenc: Ma is igaz az, amit Makovecz Imre mondott a nyolcvanas években: hogy az építészetben nincsenek építészeti problémák, csak társadalmi problémák vannak. Az építészet mint művészet – merthogy művészet is – Nyugaton is háttérbe szorult, nem csak nálunk. Meghonosodott az „architainement”, amely már a szórakoztatóipar kategóriájába tartozik. Az építészet is divat lett, ötévenként cserélhető a ruhája.
Nagy Gergely: Az építészet a legszerencsétlenebb művészet. Az építészeknek gúzsba kötve kell táncolniuk – a szabályozóknak, az építtető szándékának meg millió más dolognak megfelelve kell létrehozniuk az alkotást, amelyről aztán a szakma vagy a közönség beszélhet.
Salamin Ferenc: A probléma éppen az, hogy nem beszélnek róla, ahogy ezt korábban megállapítottuk. Az építészek egymás között még csak-csak, de a civil kurázsi a szőnyeg alatt lapul. Ha valami nem tetszik az itt élőnek, mit tehet? Semmit. Az épület áll, az előkészületekbe a civil társadalomnak nincs beleszólása, vagy csak kivételes esetekben.
Schneller István: A tervtanács ülésein azt látom, hogy ott az építészek között sincs vita: udvariassági köröket futnak. Építészeti fórumokat és kiállításokat létrehozó szakmai kezdeményezések vannak, de az tény, hogy a társadalom nincs annyira megmozgatva, amennyire kellene. Ehhez politikai akaratra is szükség volna. Bécsben egy lelkes ember tíz éve működteti az Architektur Zentrumot. Folyamatosan rendez építészeti kiállításokat, nyílt építészeti napokat. Előre meghirdetett időpontokban építészeti túrákra viszik az embereket. Nálunk erre csak az építészet világnapján, az örökségvédelmi napokon van lehetőség. Ausztriában és más országokban a közhatalom támogatásával teremtenek olyan alkalmakat, amelyek során az építészetről párbeszédet folytatnak. Az építészeti kultúra Nyugaton sem magától értetődőn van jelen. Akarni kell, hogy az emberek beszéljenek, vitatkozzanak róla. Építészeti kiállítótermeket, információs irodákat kellene létrehozni. De azt tudomásul kell venni, hogy az építészet nagyon sajátos művészeti ág, amelynek hatalmi, reprezentációs oldala is van. Az építész ilyen értelemben soha nem volt olyan alkotó, mint a zenész vagy az író. Mindig alapjában függött a megrendelőtől.
Magyar Nemzet: Hogyan alakul építész és megrendelő viszonya most, amikor az építészetet sokan csak üzletnek tartják?
Schneller István: Nemrég kaptam ajándékba egy új angol könyvet a XX. század építészetéről. A bevezetőjében azt olvasom, hogy az építész a század eleji környezetet formáló, lelkes alkotóból mára a befektető kiszolgálója, cselédje lett. A nagy dolgok sokszor közberuházásból készülnek. Az építész az ingatlanberuházás szempontjából a csomagolástechnikával foglalkozik, amely a banki kamatmegtérülés alapján kiszámolt hozadékot ad majd. Kis szereplője annak a folyamatnak, amely a telek megvásárlásától a kész termék hasznosításáig tart. Ebben a szerepben az építész nem tud alkotóként viselkedni. Ez a helyzet csak úgy változhat meg, ha a közhatalom mindent elkövet azért, hogy az épített környezet minden elemét, nemcsak az épületet, hanem az autópályát, a vasútvonalat és a hidat is úgy tervezze meg, hogy magas szintű kell. A várost ma döntően magánbefektetők fejlesztik, nem a város, az már csak infrastruktúrát épít. Sajnos Magyarországon ma még csak közpénzből finanszírozott épületre lehet jogszabályban előírni, hogy a befektetőnek pályázaton kell kiválasztania az építészt, és az állam sem követi mindig ezt a gyakorlatot.
Boros Pál: De ha az önkormányzat elad egy telket, miért ne lehetne a szerződésben kikötni, hogy a befektető köteles pályázatot kiírni? Az utóbbi tíz évben Kecskeméten összesen két meghívásos pályázatot hirdettek meg, s közben a város a legfrekventáltabb központi telkeit adja el minden kikötés nélkül. A főtértől egy sarokra egy- és másfél szobás lakások épülnek, mert ez az üzlet. Ennyire érdektelen a politikai közeg.
Nagy Gergely: Én az építészek nevelő szerepét érzem nagyon fontosnak. Ha kialakul az ideális kapcsolat – ha az építész és az építtető együtt rezdül –, az kétszer akkora türelmet kíván az építésztől, mint ha valaki a fiókból osztogatja a terveket. Sajnos ez a fiókos világ is az építésztársadalom része, és lesöpri azokat, akik megpróbálnak nagyobb figyelemmel valami igényeset létrehozni. Ahhoz, hogy ne így legyen, magasabb követelményeket kellene állítani környezetkultúránkkal szemben, és a társadalomnak el kellene ismernie a minőséget. A környezetkultúra iránti igényt viszont az építésznek kellene közvetítenie.
Schneller István: A tervek legnagyobb része nem eszményi viszonyok között jön létre, hanem ingatlanfejlesztéssel. Annak pedig az a sajátossága, hogy aki fejleszt, az a legritkább esetben tudja, hogy ki fog beköltözni a házba, amelyet épít. Termékként kezeli az épületet, amelyet majd bérbe fog adni. Minden energiáját arra fordítja, hogy minél gyorsabban fölhúzza az épületet, mert ketyeg a kamat a bankban. Építész és építtető tehát végzetesen elszakad egymástól.
Nagy Gergely: Pedig az ingatlanfejlesztőnek is van valamilyen szándéka. Ha megtudjuk, milyen kört céloz meg, milyen megtérüléssel akarja lebonyolítani a vállalkozást, az építész építészeti eszközökkel ehhez is hozzá tud járulni, sőt még az is lehet, hogy a fejlesztés egy részéről lebeszéli a beruházót, és meggyőzi, hogy inkább mást építsen helyette. A beruházótól nem várható el, hogy építészként gondolkozzon. A megrendelő sokszor nem is tudja elmondani, mit vár az épülettől, amit építtet. Erre az építésznek kell rájönnie. Ahhoz, hogy tereket alkothasson, formavilágot érlelhessen ki, meg kell ismernie partnere ízlését és gondolatvilágát.
Eltér István: Az építész és a megbízó szerződése a Ptk. szerint vállalkozói szerződés. Megbízási szerződést kellene kötniük. A magyar nyelv kiválóan kifejezi, hogy ez bizalmi viszonyt jelent, tehát egészen más fogalom, mint a vállalkozó. Ha az építész Magyarországon abba a különleges helyzetbe kerül, hogy az építtető bizalmasa lesz, abban a pillanatban kategóriákkal jobb minőséget hoz létre, amit épületek sora bizonyít.
Salamin Ferenc: Nálunk, a Kós Károly Egyesülésben több fiatal és középkorú ember vállalja, hogy főépítészként dolgozik egy-egy városban, faluban. Megpróbálja rábeszélni az önkormányzatot kiállításokkal, jó példákat ismertetve, gyakorlatilag ingyen, költségtérítésért járva a településeket. Én Tokaj környékén igyekszem óvatosan becserkészni a polgármestereket, hogy tanácsadó főépítészt alkalmazzanak, ne köztisztviselőt, aki nem tervezhet. A tervező-tanácsadó főépítész jó példával járhat elöl, és jogi borotvaélen táncolva, hol erre, hol arra lelépve, sok mindent el tud érni, ha akar. A pszichés, karizmatikus ráhatás sokat segíthet. De ehhez állandó jelenlét kell. Ha nem vagyunk ott, ha nincs meg az emberi kapcsolat, akkor tényleg megy minden automatikusan a jogszabályok szerint. Pedig a település elsősorban az embernek épül, nem biznisznek. Nincs törvény arra, hogy minden településen legyen egy főépítész. Pedig kellene.
Boros Pál: Kecskeméten tíz éve nincs főépítész. És mintha ez a „politikai szférának” is jól jönne! A tisztség betöltésére bizonyos rendszerességgel kiírnak ugyan pályázatot, de nem véletlen, hogy soha nem sikerül megtalálni a megfelelő embert. A helyi politikusok mintha nem igényelnének „belebeszélő” szakembert a döntéseik meghozatalához, a szakma pedig nem óhajtja eljátszani a neki szánt fügefalevél szerepet.
Magyar Nemzet: Lehet-e ilyen körülmények között összetett értelemben vett település-, illetve városfejlesztésről beszélni?
Schneller István: Különbséget kell tennünk a kisebb települések és a közepes, illetve a nagyvárosok között. Kis településeken jobban beleszólhat az egyedi épület terveibe, a nagyvárosban elsősorban városfejlesztési és -rendezési döntéseket készít elő. De vállalnia kell ezt a helyzetet. Akár akarjuk, akár nem, az urbanista, a városrendező politikai, várospolitikai kérdésekkel foglalkozik, és beleszól a politika által önmagának vindikált dolgokba, tehát politikai érdekekkel konfrontálódik. A politika ezt nehezen tűri, ezért kell megszilárdítani az értelmes, nem formális megkötöttséget jelentő törvényi hátteret. Az építésznek hosszú távon kell gondolkodnia, a politikus pártállástól függetlenül többnyire ciklusokban gondolkodik, mert a választásokon eredményt akar felmutatni. Neki a hosszú távú megfontolásokkal előálló ember csak akadékoskodó értelmiségi.
Eltér István: Az oktatásból is teljesen kimarad a település- és várostervezés. A legjobb végzősök is csak a kerítés határáig tudnak tervezni. Ez a legnagyobb hibájuk. Pedig az oktatás nálunk sem rosszabb, mint általában Európában, noha a kép nagyon vegyes. De az ismeretterjesztésben borzasztóan elmaradtunk Európa keleti és nyugati felétől egyaránt.
Salamin Ferenc: Vidéken a legtöbbször az a gond, hogy nincs építész. A terveket statikusok, földmérők, gépésztechnikusok, kivitelezők, erdészek, gyesen lévő anyukák készítik, sokszor esténként, főállás mellett. Olyan emberek, akik soha nem dolgoztak igazi építész mellett, tehát nem tanulták meg a szakmát, vagy sokszor mások írják alá helyettük a terveket. Ezek az emberek pimaszul alacsony áron és rettenetes műszaki, mérnöki, grafikai és építészeti színvonalon dolgoznak. Főépítészként azt tartom az egyik legfontosabb feladatnak, hogy építészeket, tehetséges embereket csábítsak a településre, de ez nem egyszerű, hiszen az igényes munkához időnek és normális tervezési díjnak is tartoznia kellene, amit az építtetők nem mindig fogadnak el.
Nagy Gergely: Amikor Hőgyészen – ahol talán az Apponyiak óta nem láttak építészt – a kastély helyreállításakor sorolni kezdtem a szempontokat, először csodálkoztak, aztán megkérdezték: miért? Harmadszorra már azt mondták, tényleg, akkor miért ne így csináljuk. De vannak városok, ahol nagyon rossz irányba mozdul a világ. Olyan szellemiséget kellene vinni ezekre a helyekre is, amit csak az oktatással lehet megteremteni. Olyan polgármesterekre van szükség, akik mernek hagyatkozni az építészre. Sok helyen viszont csak arra akarják fölhasználni az önkormányzati testületben megforduló építészt, hogy ingyen tervezzen a falunak. Visszatértünk tehát oda, hogy oktatásra, új szellemiségre van szükség.
Schneller István: Ezzel egyetértek, de azzal is számolnunk kell, hogy az építészet válságban van a világ minden részén. Ha az ember elindul a velencei biennáléra, mielőtt beér a városba, harminc kilométeren keresztül ronda „dobozok” között halad. A biennálén is megcsodálunk egy-két szakrális objektummá növesztett sztárépületet, amely művészeti alkotás, a környezetünk nyolcvan százaléka viszont embertelen színvonalú doboz. A posztmodern korszak építészete nem érez olyan morális felelősséget a környezet kialakítása iránt, mint a modernizmus építészete; a képzőművészet felé tart, az építészt már nem igazán érdekli a környezet. Az urbanizmus haláláról beszélnek, az építészek egyedi objektumokkal akarnak foglalkozni, ez világjelenség.
Nagy Gergely: De Velencében föl sem merülhet, hogy egy dobozt betegyenek a Szent Márk tér közepére. Magyarországon a négyes főút mentén hány áruház épül egy kis egységes alföldi falu közepén? Amikor arról beszélünk, hogy nincs Magyarországon környezetkultúra, akkor nem az építész önmegvalósító törekvése okoz gondot. Ezekkel az aprónak látszó jelenségekkel rúgjuk szét a környezetünket.
Magyar Nemzet: Dél-Franciaországban például a kicsi falvakban ma is lakják a sok száz éves épületeket. Mellettük felépült az új falu, és szervesen folytatja a régit. Magyarországon mintha nem volna hagyomány. Legalábbis ez a látszat. Miért?
Schneller István: Nemrég véleményeztem az európai építészszövetségek által összeállított úgynevezett fehér könyvet. Ott nagyon határozottan leírták a genius loci védelmét az anyaghasználatig bezárólag. Magyarországon is tudatosítani kellene, el kellene fogadtatni, hogy az épített környezet védelme legalább olyan fontos, mint a táj, a föld védelme.
Salamin Ferenc: Franciaországban nem voltak jelen a szovjetek. A civil társadalomnak és az építészetnek is lehetősége volt arra, hogy úgy fejlődjön, hogy a civilek és az építészek is hasonlót akarjanak. Nálunk senki nem tudja, mit akar. Kell még vagy ötven év, amíg rájövünk. Ha az építészkamara javasol valamit, azt a minisztérium és a parlament nem fogadja el.
Schneller István: Ezért kellene szakminiszter vagy magas szintű állami vezető, aki mindezt kiharcolja.
Magyar Nemzet: Végső soron mi dönti el, hogy milyen egy ország képe építészeti szempontból?
Eltér István: A rendszer; nem is elsősorban az építész. Ha végignézzük az építészet történetét, kiderül, hogy mindenütt a demokrácia teremtette meg a legrosszabb építészeti produktumot – persze nem a görög demokrácia. Minél több ember szól bele valamibe, az annál rosszabb lesz. Az állami, önkormányzati megrendelés majdnem mindig a rossz átlagot hozza ki. Még a pályázatot is úgy irányítják, hogy csak az átlagos maradjon benn a mezőnyben. Tíz évig vezettem a Fővárosi Tervtanácsot, és mindig azt tapasztaltam, hogy minél többen ültünk ott, annál határozottabban dobálták ki a kicsit is különlegesnek látszó dolgokat. Az ellenpélda Franciaország, ahol bátrak az emberek. Nemcsak az építészek, hanem a városi jóváhagyók vagy az ország vezetői is. Minden középületük különleges, ezért időtálló. Igaz, hogy ott a politika nem telepszik rá annyira az építészetre, mint nálunk. A műveket nagy nemzetközi pályázatokon választják ki.
Magyar Nemzet: Magyarországon miért nincsenek nemzetközi pályázatok?
Schneller István: Örülnék, ha olykor volna mód nemzetközi pályázatra, mert az óriási kihívást, húzóerőt jelentene. A Nemzeti Színházra kiírt első pályázat esetében is – amelyet kiváló épületével Bán Ferenc nyert meg – fölmerült, hogy legyen nemzetközi pályázat, de túl időigényesnek bizonyult. Szilárd, betagozódott polgári társadalom kell ahhoz, hogy egy kormánynak legyen türelme kivárni, hogy az épület ne az ő négyéves ciklusa idején valósuljon meg. Ez a mindenkori kormányra érvényes.
Salamin Ferenc: Nem érzem olyan fontosnak a nemzetközi pályázatot. Annyi jó magyar építész van, őket kellene pályáztatni, nekik kellene munkát adni. Sokuknak nincs munkájuk, nekünk, civileknek pedig olyan épületek között kell élnünk, amelyek nem ütik meg az elvárható szellemi színvonalat. Miért?
Schneller István: Mert ilyen a világ. De azzal vitatkozom, hogy a jó magyar építészeknek nincs munkájuk. Van munkájuk. Lehet, hogy nem mindig nagy feladatok várnak rájuk, de sokan terveznek sokfélét, és a minőség nem feltétlenül a nagy munkákban nyilvánul meg. A Budapesti Építészeti Nívódíj elbírálásakor tapasztalom, hogy sok jó épület is épült az utóbbi időszakban: iskolák, templomok, lakóházak, a Budapest Sportcsarnok, és emelt szintű városi tér, a Millenáris Park, az Ericsson-irodaház – hogy csak néhány példát említsek –, és voltak példaszerű helyreállítások: a Nagycsarnok, a Sándor-palota, a Szabó Ervin Könyvtár.
Boros Pál: Franciaországban a demokráciát, amely ott hosszú, töretlen, szerves fejlődés eredménye, olyan emberek működtetik, akik elég jó módúak, műveltek és így függetlenek ahhoz, hogy vállalják a véleményüket, szemben a mi kis demokráciánkkal, ahol a demokrácia működtetői még mindig jelentős mértékben állami függőségben élnek. Ezért kezdődik mindennel a tili-toli, ezért a középút „biztonsága”.
Nagy Gergely: Mi a jó építészetet egy-egy jó épületen keresztül mérjük, de az, hogy egy országnak milyen az építészeti kultúrája, az átlagépítészeken múlik. A reneszánszban rablógyilkosok is építtettek nagyszerű épületeket, de örökölt formavilágot, tárgykultúrát képviseltek, vagy épp az adott rangot nekik, hogy az új tendenciáknak megfelelően fizették meg az általuk kedvelt, valóban magas színvonalú építészeket. Nálunk ez a folyamat többször megszakadt. A falusi építészetben a teljes életformaváltásnak is nyögjük a hatását. Megszakadt a hagyományos falusi életforma, amely több évezred alatt alakult ki. Ezt lenulláztuk, megjelent a polgári világhoz kötődő építészeti formavilág, amely falun használhatatlan. De ma már a kockaházakat is dicsérjük ahhoz képest, ami most jelenik meg. A városi környezetből kiköltözők építgetik a kis palotájukat – és tönkreteszik a környezetünket.
Boros Pál: Ez a folyamat évtizedekkel ezelőtt tőlünk nyugatra is lejátszódott. Az utóbbi években Budapest környékén különösen tetten érhető. Az, hogy mi fog történni, előre látható. Legkésőbb a következő nemzedék visszatelepül majd a városokba, mert mégiscsak ott lesz komplexen és színvonalasan elérhető infrastruktúra a munkájához, az életformájához.
Salamin Ferenc: Tudomásom szerint 1990 óta háromszázezer ember költözött ki Budapestről, ami azt mutatja, hogy az élet minősége kisebb részeredményektől eltekintve lényegesen romlott a városban. Budapest ma már nem élhető, legalábbis jó kedvvel nem. A városban kétszer annyi villamos, troli meg metró kellene, és feleannyi autó. Kétszer annyi külső út és körgyűrű, és feleannyi belső forgalom. Jó példa a Ráday utca, ahol a sétálóutcában teraszokkal, kávézókkal szinte párizsi hangulatot hoztak létre. A budai alsó rakpartra tervezett kétszer két sávos autópálya viszont tönkreteszi a várost, elvágja legnagyobb és legjobban jövedelmező adottságától, a Dunától. A Duna-parton szerelmeseknek kellene üldögélniük, az embereknek fák, bokrok között kellene sétálgatniuk, kávézók teraszain beszélgetniük. Ehelyett a szakmaiság burkába rejtve tönkreteszik a városunkat.
Schneller István: Évek óta hadakozom az irányítatlan szuburbanizáció ellen. Minden kormány jóváhagyhatta volna az agglomeráció rendezési tervét 1996-tól. Egyik sem tette meg.
Magyar Nemzet: Miért?
Schneller István: Mert az úgynevezett spontán fejlődés így sokkal könnyebben ment, és sok ellenlábast szerzett volna magának az a kormány, amelyik ráerőlteti akaratát a középszintű vezetőkre. Lehetetlen állapot, hogy az egymással szoros kölcsönhatásban álló önkormányzatok a saját közigazgatási határaikon belül azt csinálnak, amit akarnak. Budapestnek például semmi köze ahhoz, hogy Budaörs a tizenhetedik bevásárlóközpontot építi, holott ez egész Budapest népességére kihat. Hiányzik a köztes, az agglomerációs vagy regionális szint, ahol megmondják, hogy mit meddig lehet, és mettől kezdve mi tilos. A forráshiánnyal küszködő önkormányzatok mindent kiárusítottak, hogy befektetőket és pénzt szerezzenek. De néhány helyen már észbe kaptak, csakhogy eddigre megtelt a Pilis-völgy, Érd, Budaörs, egészen Biatorbágyig szinte minden főútvonal menti terület.
Boros Pál: Korábban nagyon fontos szerepe volt a társadalmi hovatartozásnak. A nemesség, a polgárság különböző rétegei mind a saját eszményük felé húztak. Egy-egy társadalmi csoporton belül működött valamiféle kohézió. Ma mindenki egyéniség, mindenki valósítsa meg önmagát, egyenként – ezt sugallja a korszellem. Ha az államigazgatásban nincs helye az egész országot áttekintő, környezettudatos területgazdálkodásnak, akkor nem sokat lehet tenni a demokrácia nevében majdnem teljhatalommal felruházott önkormányzatok környezetromboló, önkirabló-pénzszerző, sokszor a szegénység kényszere által hajtott „gazdálkodásával” szemben. Ezt így nem szabad tovább folytatni!
Magyar Nemzet: Nemrég jelentették be, hogy a kormány építészeti hivatal létrehozására készül. Mit lehet erről tudni? Bevonták az előkészítésbe például az építészkamarát?
Eltér István: Igen, de a részleteket egyelőre nem ismerjük. Még az elnevezésről is nagy vita volt. Mi azt javasoltuk, legyen Építészeti Hivatal, és az egész építésügyet vegyék el az önkormányzatoktól. Lehet, hogy megindul ez a folyamat, de hogy végig lehet-e vinni, nem tudom. Nagyon szeretném, hogy sikerüljön. Szóba került a francia modell, de van kiváló magyar modell is: 1870-től 1930-ig működött a fővárosban a Közmunkatanács. Szellemisége az egész országra kihatott. Független volt a politikától, a gazdaságtól, az önkormányzattól, a várostól, de kapcsolatban állt vele, mert kiváló mérnökök, jó politikusok, jó gazdasági szakemberek, befektetők, bankárok voltak a tagjai. Nagy politikai, gazdasági hatalma, rengeteg pénze volt, és tudott dönteni.
Nagy Gergely: Most ott tartunk, hogy már annak is örülünk, ha legalább a kamarát megkérdezik, ha valamilyen központi hivatalt akarnak létrehozni. De arról még szó sincs, hogy építészeket vonjanak be az előkészítésbe. És ha netán bevonják őket, vajon a véleményük hány százaléka jelenik meg a végső döntésekben?
Boros Pál: A Magyar Építészkamara mindenkori vezetésének az a feladata, hogy meggyőzze a kormányon lévőket a helyzet tarthatatlanságáról. De miután ez a helyzet tizenhárom éve nem változott, nemcsak az új kormányok megalakulásakor kell intenzíven próbálkozni, hanem az ellenzékben lévők gondolkodását is alakítani kell. Amikor a politikusaikat még nem befolyásolja a kormányalakítási alkuk kényszere, az időhiány, az ódzkodás a kialakult szerkezet megváltoztatásától.
Eltér István: Ezt tesszük, rá is kényszerülünk, mert a politikusoknak fogalmuk sincs róla, mi az építészet. Ami nem csoda, mert az általános iskolától kezdve egy szót sem beszélnek sehol építészetről. Rendszeresen magyarázzuk a döntéshozóknak – minisztereknek, államtitkároknak –, miért fontos az építészet, és miben különbözik az építéstől, ami egészen más kategória.
Schneller István: A Főépítészeti Kollégiumot is bevonták véleményezési szinten az építési törvény módosításának és a közigazgatási reformnak az előkészítésébe. A kettő nehezen választható el egymástól, mert az egésznek a kistérség a segédmotorja. Kevés a szakember, 3200 település van, és csak 250-ben van főépítész. Nem mintha csak rajtuk múlna a dolog, de a jól képzett műszaki előadók száma is kevés.
Magyar Nemzet: A közbeszerzési törvény milyen hatással van az építészetre?
Eltér István: Kifejezetten rossz, lehetetlen állapotot idéz elő, sürgősen változtatnunk kellene rajta. A közbeszerzésnek az a lényege, hogy minél gyorsabban és olcsóbban szerezzék meg a szolgáltatást, az árut. Az építészetet Európában a nyolcvanas–kilencvenes években szolgáltatásként kezelték, így is van nyilvántartva. Közbeszerzés alapján akarják kiválasztani az építészt is, ami képtelenség. Meghívták a kamarát a közbeszerzési törvénymódosítás előkészítésére is. Próbáltam magyarázni, hogy a legelső szempont az építészeti minőség.
Boros Pál: Volt egy szerencsés időszak, amikor a közbeszerzési törvényben benne volt, hogy az építészet vonatkozásában a közbeszerzést az építészeti tervpályázat kiírása jelenti. A Nemzetire kiírt első pályázat – az, amelyiket Bán Ferenc nyert meg – arról szólt, hogy árverseny nincs, és a programban benne volt, hogy a kamarai díj az irányadó a későbbi tervezési fázisokra. Tehát a kiíró előre tudta prognosztizálni a tervezés költségeit, az építészeti tervpályázaton pedig kizárólag a tervek szakmai értéke alapján lehetett választani. Csakhogy ezt a törvényt azután 1999-ben módosították, éppen a Nemzeti Színház miatt.
Eltér István: Kizárólag a kész terméket szabad tendereztetni. Amíg nem tervezték meg a házat, nem tudjuk, mit versenyeztetünk.
Nagy Gergely: Ezért is volna szükség nagyon erős kamarára, mert először mindenki a tervezésen akar spórolni. Pedig ha egy százalékkal vagy fél százalékkal kevesebbet költ a tervre az építtető, annak a sokszorosát ki fogja fizetni, mert gond nélkül lebontatnak vasbeton falakat vagy egész épületrészeket egy későn jött ötlet miatt. Az építészeti tervezés díját nem volna szabad versenyeztetni. Elfogadhatatlan, hogy egyre-másra aláígérjenek a kamarai díjaknak.
Eltér István: Ha mi erről tudomást szerzünk, letiltjuk az építészt. Előfordult, hogy a legalacsonyabb árat ki tudtuk zárni a versenyből, a kamara le merte írni egyes tervezőkről, hogy kóklerek, ennyiből nem lehet megcsinálni az épületet. Tavaly több pályázatot állítottunk le.
Magyar Nemzet: Hogyan változik az Európai Unióban az építészet helyzete?
Eltér István: Kiírták a PHARE-, ESPA-, PEA-pályázatokat. Kétszázmilliárd forint beruházásra nyílik majd lehetőség, ennek százmilliárd forintnyi része építészeti, mérnöki feladatra szól, hatmilliárd pedig a tanácsadói részre. De úgy írták ki a pályázatot, hogy az előkészítést csak külföldi konzorcium nyerheti meg, ami teljesen szabálytalan. Az európai elvek szerint külföldi céget csak tanácsadásra volna szabad kiválasztani. A pályázat kiírói viszont a tanácsadás mellé építészeti tervezést – nemcsak tanulmánytervek, hanem kiviteli tervek szintjén – is belevettek a feladatkörbe. A külföldi azután majd a második fordulóban felkérhet magyar alvállalkozókat. Ebből hatalmas botrány lesz.
Magyar Nemzet: És mit tesz a kamara?
Eltér István: Tiltakozik. Meghívtuk Baráth Etele államtitkárt, eljött, azt mondta, nem úgy van, ahogy mi gondoljuk, írjuk le az igényeinket. Leírtuk, elküldtük, a mai napig nem kaptunk rá választ. Akkor levelet írtunk a miniszterelnöknek és a kormánypártok vezetőinek, hogy tiltakozunk, tűrhetetlennek tartjuk ezt az eljárást. Választ még nem kaptunk.
Magyar Nemzet: Hogyan védik az érdekeiket más országok az EU-ban?
Eltér István: Az osztrákok beépítettek bizonyos védőhálókat, de nem érdekük, hogy elmondják, mit találtak ki. Nekik az az érdekük, hogy idejöjjenek tervezni. Mi nem attól tartunk, hogy a jó külföldi építészek elveszik a kenyerünket, ettől nem féltem az igazán jó hazai építészeket. Attól viszont igen, hogy munka nélküli, gyönge építészek jelennek meg a piacon, és úgy esnek neki a feladatnak, hogy fogalmuk sincs arról, milyen a magyar táj, a város, a kultúra. Nagyon sok példát tudnék mondani arra, hogy eddig mi mindent rontottak el osztrák, német építészek Magyarországon. Az építészet a nyelv után a legfontosabb eszköze lehetne a társadalomnak arra, hogy védekezzen a rossz tendenciák ellen, de erre a döntéshozók közül senki nem fogékony. Az idő pedig sürget.

Schneller István építész
1975–1991: a Vátiban dolgozik, városépítéssel, területrendezési, térszerkezeti-térelméleti kérdésekkel foglalkozik. 1983–1986: A Budapesti Műszaki Egyetem városépítészeti tanszékén tudományos kutató, 1991-től a műszaki tudományok kandidátusa 1991–1994: Budapest műszaki főpolgármester-helyettese, 1995-től főépítésze. 1998-tól a Műegyetem habilitált tanára.

Nagy Gergely építész, műemlékvédelmi szakmérnök
1981-től a Buváti tervező építésze, 1997-től a Pannonterv ügyvezető igazgatója, a Műegyetem oktatója. 1997-től az Icomos magyar nemzeti bizottságának tagja, 2000-től főtitkára. Új és műemlék épületeket egyaránt tervez, építészeti témájú könyvei jelentek meg. Irányításával újult meg a budapesti Wekerle-telep, a Nagycsarnok és a hőgyészi kastély.

Boros Pál építész
1979-től a kecskeméti megyei tervezővállalat (Bácsterv) munkatársa, 1992-ben a Kecskeméti Építészműhely egyik alapítója. 1982-től a Mesteriskola tagja, 1985-ben elnyerte Az év legjobb terve díjat a kecskeméti színház üzemházának megtervezéséért; 1998: Pro Architectura díj (Kodály Zoltán Ének-Zenei Iskola), 1999: Ybl Miklós-díj.

Eltér István építész
1972–1981: a Budapesti Városépítő Tervezővállalat városrendezési irodájának vezető építész tervezője. 1982–1991: a Fővárosi Tanács városrendezési és építészeti főosztályának városrendezési csoportját vezette, majd a főosztály irányítója lett, tíz évig vezette a Fővárosi Tervtanácsot. 1990–2001: fővárosi képviselő, a Magyar Építészkamara elnöke.

Salamin Ferenc építész
1981–1987: Makovecz Imre munkatársa; 1987–1990: a Makona Építésziroda, illetve Szerencs főépítésze, 1989-től a Kós Károly Egyesülés, a Vándoriskola titkára, 1990: az Axis építésziroda egyik alapítója; 1993-tól Zebegény főépítésze, a szerencsi Arcus építésziroda alapítója.