Hamis hegedű

Halmay Zoltán úszó, Prokopp Sándor sportlövő, Szokoly Alajos és Kóczán Mór atléták: olimpiai érmeseink a Szlovák Olimpiai Bizottság szerint mostantól a szlovák sporttörténelem kimagasló alakjai. Bár lassacskán módosul a nemzettudat, és talán enyhül a magyar ellenségkép északi szomszédunknál, a magyarországi felháborodást még mindig siránkozásnak tekintik.

Azok a sportolók, akikkel kapcsolatban vitáink vannak, Szlovákia területén születtek, némelyikük itt is van eltemetve, csak természetes, hogy őrizzük emléküket, gondozzuk sírjukat, s azt szeretnénk, ha a fiatalabb nemzedékek – nálunk és Magyarországon egyaránt – tudnák, milyen sportolók, milyen emberek voltak ők, milyen eredményeket értek el. Nincs kifogásunk az ellen, hogy hasonlóan jár el a Magyar Olimpiai Bizottság – mondta békülékenyen Frantisek Chmelár, a Szlovák Olimpiai Bizottság elnöke. Arra a kérdésre válaszolt, miért került több szlovák sportkiadványba, illetve az olimpiai bizottság pozsonyi székházának emléktáblájára több magyar sportoló neve, akik a Magyar Olimpiai Bizottság színeiben versenyezve szereztek olimpiai érmeket 1918 előtt. Az elnök közölte továbbá, tudatában vannak annak, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság ezeket a versenyzőket a MOB színeiben induló sportolókként tartja számon, de ez általános elv, s hasonlóan jár el a nemzetközi szervezet olyan országok esetében is, mint a volt Szovjetunió, Jugoszlávia vagy a Német Demokratikus Köztársaság.
Chmelár ezzel kapcsolatban emlékeztetett arra, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia területén csak három olimpiai bizottság alakult: az osztrák, a cseh és a magyar. S a mai Szlovákia területén született versenyzőket a MOB küldhette csak az olimpiára, az akkori Magyarország azonban többnemzetiségű ország volt. A Szlovák Olimpiai Bizottságnak az elnök szerint nincs kifogása az ellen például, hogy a Csallóközkürtön született Bugár Imrét, aki a Dukla Parha színeiben versenyzett, s az egykori Csehszlovákiát képviselte, ma pedig Csehországban él, egyként magukénak vallják a csehek, a szlovákok és a magyarok.
A témáról értekező Peter Fukatsch a Sme napilapban „hamis hegedűszó melletti siránkozásnak”-nak nevezi azokat a magyar felvetéseket, hogy mégsem szerencsés meghamisítani az olimpiák történelmét, s olyan bizottság múltját gazdagítani olimpiai érmesek névsorával, amely az adott korban még nem is létezett. Fukatsch szerint kár az egyébként is megromlott szomszédi viszony „olimpiai katlanja alatt is szítani a tüzet”, majd leszögezi: „Tetszik vagy nem tetszik, a magyaroknak és a szlovákoknak ezeréves közös múltjuk van, sikerekkel, sikertelenségekkel, szép közös mozzanatokkal, s a kisebbségek letagadhatatlan diszkriminációjával a többségi magyarok részéről, minthogy a Habsburg Monarchiában a magyar szférába tartozott a mai Románia, Szerbia, Szlovénia és Horvátország bizonyos része is.”
Nos, ilyen elvek alapján került a szlovák kiadványokba és az emléktáblára az úszó Halmay Zoltán, a sportlövő Prokopp Sándor s az atléták: Szokoly Alajos és Kóczán Mór. Igaz, nevüket kicsit megváltoztatták a szlovákok, Szokoly Alajosra például Sokol Alojzként „emlékeznek tisztelettel”, Halmayt Halmajként tüntették fel, Kóczán esetében pedig elhagyták az „ó”-ról az ékezetet. De mindez összhangban van a szlovák nyelvtan szabályaival, amely kimondja, hogy a magyar történelmi neveket a szlovák nyelv szabályai szerint kell használni. Ezért lehet például Rákóczi Ferencet Franti¹ek Rókociként olvasni szlovák történelemkönyvekben, vagy a szlovák nemzet elnyomói közt fellelni Ludovít Ko¹ut (olykor Ko¹út), azaz Kossuth Lajos nevét. S mert ugyanez nem vonatkozik a lengyel, a cseh vagy az osztrák nevekre, a történet – immár nem csak az olimpiai – másról szól.
Igaz, újabban fellelhető a szlovák történészek, sőt már a politikusok körében is az a nézet, amelyet az olimpiai „ügy” kapcsán Peter Fukatsch is felvet: a szlovákokat és a magyarokat közös történelmi múlt köti öszsze, s együtt formálták a térség fejlődését minden téren, az együttélésből pedig rengeteg közös – főként kulturális és szellemi – érték született. Ilyen szemléletben íródott például a Szlovák nemzet krónikája, amely árnyaltan és tényszerűen vezeti végig a szlovákok történelmét a magyar honfoglalás utáni időszakban, kimutatva a szlovákok részvételét olyan sorsfordító időszakokban, mint a tatárdúlás, török megszállás, szabadságharcok, népfelkelések. Ilyen szemléletű beszédet mondott – mellesleg a szlovák politikusok közül először – Pavol Hru¹ovsky, a szlovák parlament elnöke a Szlovák Köztársaság megalakulásának 10. évfordulóján, az idén januárban. Ő is azt hangsúlyozta, hogy „bár a mai Szlovákia megalakulásának ez csak a tizedik évfordulója, területén azonban évszázadokon át különböző államalakulatok voltak, s azokon belül a szlovákság is alkotója volt egy-egy kornak, az eseményeknek, a történelemnek, a mindenkori hatalmak minőségének”.
Átalakulóban van a szlovák közgondolkodás, pontosabban a jelek szerint elindult a nemzeti múlt és a szlovák–magyar viszony átértékelésének folyamata.
Mert a szlovák közgondolkodást ma még az a történelmi mítosz határozza meg, amely szerint a magyarok ezer évig nyomták el a szlovákokat, ezer éven át akadályozták meg államiságuk folytonosságát, minthogy az első szláv (szlovák) államalakulatot éppen a honfoglaló magyarok verték szét. S ez a mítosz – benne a bizalmatlansággal, mely szinte gyűlöletként jelenik meg mindennel szemben, ami magyar – nem néphagyomány útján terjed, hanem az iskolai történelmi tankönyvekben található. Furcsamód a történelemkönyvek évszázadokon át említést sem tesznek a magyarok létezéséről a szlovák államiság szétverését követően. Csak akkor tűnnek fel, amikor a XIX. században elutasítják a szlovák nemzet igényeit, üldözik a szlovákságukat vállaló, az irodalmi nyelv megteremtésén fáradozó értelmiséget. A magyar nemzet a nyiladozó gyermeki tudatban csupán a szlovák nemzet ádáz ellenségeként jelenhet meg. Kirívó példa a történelemhamisításra, hogy amíg a szlovák nemzet követeléseit taglalják – amelyeket egyértelműen a „Mit kíván a magyar nemzet” alapján dolgoztak ki Ludovit ©túrék –, és a „magyar durva elutasítást” oldalakon át elemzik, a magyar forradalomról és szabadságharcról e „tankönyvek” nem közölnek semmit. A történelem efféle értékelésének s az erre épülő közgondolkodásnak eredménye az, hogy a rendi országgyűlés épületét még csak egy tábla sem jelöli ma Pozsonyban, ennélfogva arról ábrándozni is felesleges, hogy az ott megforduló nagyszerű politikusokról, netán kiváló írókról és újságírókról – akik onnét tudósítottak annak idején – valamiféle emléktáblát helyeznének el a történelmi helyszínen, amely ma a Komensky (Comenius) Egyetem könyvtárának ad otthont. Ábránd ez már csak azért is, mert például Pozsonyligetfaluban a rendszerváltás után a közakarat nyomására változtatták meg az egyik utca nevét. Ezzel a változással tűnt el Pozsonyból végérvényesen Kossuth Lajos, merthogy a róla elnevezett utcát kellett átkeresztelni.
Szólhatnánk persze ennél kirívóbb esetekről is. Gróf Esterházy János személye és munkássága például szolgálhatná a két nemzet közeledését, közös múltjának megismerését, a közös történelem vállalását. Ehelyett a szlovák diák nem tud semmit arról, hogy ez a politikus volt az egyetlen, aki a fasiszta érában a szlovák parlamentben a zsidók deportálása ellen szavazott, ellenben azt tudhatja, hogy „a magyar fasiszta hatalom kiszolgálójaként járult hozzá az első Csehszlovák Köztársaság szétveréséhez”. Emlékezhetünk arra is, hogy a szlovák parlament is foglalkozott azzal, miért vettek részt a felvidéki magyar politikusok Esterházy születésének 100. évfordulóján, az Esterházy-emlékérmet átvevő Franti¹ek Miklo¹ko kereszténydemokrata politikust pedig csaknem nemzetárulóvá nyilvánították.
Megkezdődött Szlovákiában a történelem átértékelése, amelynek itt-ott már tapasztalhatók nyomai a közgondolkodásban is. A folyamat azonban végtelenül hosszúnak ígérkezik, annál is inkább, mert még most is ellentmondásosan viszonyulnak közös múltunkhoz mind a történészek, mind a politikusok és más közéleti személyiségek. Valahogy úgy, hogy „van, aki kell, s van, aki nem” közös múltunkból.
Az olimpiai érmesek, mint láttuk, az első kategóriába tartoznak.