Hason fekve

Susa Éva, az Igazságügyi Szakértői Intézetek Hivatala főigazgatója több munkatársával együtt 1989 óta foglalkozik az 1945–1962 között büntetés-végrehajtási intézetekben kivégzettek temetési helyének kutatásával és a diktatúra temetkezési szokásaival. A Rákosi- és a Kádár-rendszer bíráinak kedvelt módszerei közé tartozott, hogy a politikailag nem kívánatos személyeket is számos esetben kreált, köztörvényes bűncselekmény vádjával ítélték el.

Susa Éváék adatbázisa szerint ez idő alatt 1098 embert végeztek ki: háborús bűnösként 292-en, politikai okból 479-en, köztörvényesként 168-an kerültek a bitófa alá. Nem tisztázott körülmények között 159 ember halt meg.
A temetkezési helyek felkutatása, a kivégzettek sírjainak feltárása, az exhumálások a rendszerváltás idején kezdődtek el, illetve folytatódtak nagy erővel. Susa Éva szakértői bizottság tagjaként vett részt 1989. április 3-tól Nagy Imre néhai miniszterelnök és sorstársai igazságügyi kihantolásában és azonosításában. Legutóbb munkatársaival feltárta a Váci Országos Börtön rabtemetőinek sírjait. Több egykori neves személy maradványait azonosították.
Laboratóriumában kerestem fel Susa Évát. Koponyák, csontok, leletek sokasága, a fémasztalon egy pár cipőben csontmaradványok.
– A budapesti Új köztemető 298-as parcella 18-as sorának 37-es számú sírjából származnak, exhumált személytől – magyarázza a szakértő asszony. – A cipőmaradvány a lábfejjel elrettentőnek tűnik, de ezek vizsgálata is az antropológus munkája. Az illető személy néhai Tóth Lajos repülőszázados, akit Horváth Ferenc álnéven ebbe a sírba temettek el 1951 nyarán. Tavaly szeptember 12-én exhumáltuk.
– Tud-e róla közelebbit?
– Fiatalon végezték ki a Fő utcai börtön udvarán. Tóth Lajos álnéven való eltemetése egy bizonyos időszakra jellemző temetési rendbe illeszkedik. Az ötvenes évek elején gyakran előfordult, hogy álnéven temettek el személyeket, méghozzá az úgynevezett konspirált temetési rendszer szerint.
– Mi volt ennek az értelme?
– Az elrejtés, az eltüntetés, hogy a nyilvánosság és a hozzátartozók számára ismeretlen legyen a sírhely, ne lehessen a helyszínen emlékezni. Az esetek többségében nem is közölték a hozzátartozókkal, hogy pontosan mikor végezték ki, és hol temették el szeretteiket. Tóth Lajos repülőtiszt neve és elhalálozási ideje több adatsorban szerepelt, de a temetési főkönyvbe nem került be. Tóth Lajos hozzátartozói és bajtársa is segítették adatokkal a munkánkat. Ennek alapján elkezdtük kutatni az adott időszakot. Egyébként más személyeknél is ezt tesszük. A tapasztalat szerint, ha 1951-ben valaki a Fő utcai, a Kozma utcai, a Mosonyi utcai, a Margit körúti börtönben vagy más budapesti büntetés-végrehajtási intézetben meghalt, akkor az útja a legnagyobb valószínűséggel a 298-as parcellához vezetett.
– Mi volt a vád Tóth Lajos ellen?
– A népi demokrácia megdöntéséért, az államrend elleni szervezkedésért végezték ki, és ilyenkor az Államvédelmi Hatóság börtönügyi osztályának (ÁVH VI/2. osztály) feladata volt az eltemetés, de ennek utasításszerű előírásrendszere is változott időszakonként. Tóth Lajos esetében is megnéztük a budapesti Új köztemető főkönyvi adatait, mert ha név szerint nem is, de N. N.-ként, vagyis ismeretlen halottként regisztrálhatták a holttestet. A rendszer úgy működött, hogy a börtönből odaszállított holttesteket nem névvel jelölték, hanem szignóval vagy számmal. A temetői főkönyvbe viszont beírták a fiktív nevet nem valós anyakönyvi adatokkal, és még odakerült, hogy „nem exhumálható”. Ebből visszakövetkeztetve lehetett megtalálni az elhunytat.
– A totális diktatúra kivégzetteit kérés nélkül is lehet exhumálni?
– Nem lehet, csak a hozzátartozó, a kegyeleti jog gyakorlójának kifejezett kérésére. Miután a Szabó Árpád főorvos által vezetett munkabizottság, amely feltárta Nagy Imre és sorstársai földi maradványait, elvégezte az öt holttest (Nagy Imre, Maléter Pál, Losonczy Géza, Gimes Miklós, Szilágyi József – S. I.) exhumálását, óriási igényként jelentkezett több kivégzett mártír exhumálása. Sok hozzátartozó intézetünkhöz fordult, és így kezdődött többek között Brusznyay Árpád, Szabó bácsi, Dudás József és Mansfeld Péter azonosítása. Ezt a munkát szakértői bizottságunk végzi régészekkel, antropológusokkal, orvosokkal, történészekkel. Munkánkkal eddig több mint hetvenöt személy azonosításához járultunk hozzá.
A rákosi és a kádári végrehajtó hatalom mindent elkövetett, hogy összekeverje, eltüntesse a kivégzettek, agyonvertek, elhaltak személyi adatait, Susa Éva és csapata pedig minden lehetséges regisztrációt felkutat, amely segíthet az illető valódi halálozási és temetési körülményének feltárásában. Az antropológus szerint, aki 1945 és 1962 között büntetés-végrehajtási intézetben nem természetes, hanem bizonytalan körülmények között halt el, annak adatai különböző helyeken nyomon követhetők. Ilyen lehet a börtönök bármilyen nyilvántartási könyve, napi jelentése, dossziéja, listája, amelyből egy példány mindig a Belügyminisztériumba került. Igaz, sok iratot megsemmisítettek a rendszerváltás idején, de arról dokumentumok születtek, hogy mit semmisítettek meg. Tehát a haláleseteket többnyire nem tudták eltitkolni, mert működött a regisztrációs rendszer, nem beszélve a boncolási jegyzőkönyvekről. A Történeti Hivatalban rengeteg dokumentáció megmaradt erről az időszakról exhumálás címszó alatt.
– Kigyűjtöttük az említett időszak tizenhét évének összes anyakönyvi adatait. Az anyakönyv mindig regisztrálja a halál okát, a nevet, amely vagy valós, vagy fiktív. A büntetés-végrehajtási intézetekben lehet olyan, elhaltakat felsoroló listákat találni, amelyekkel egymás előtt számoltak el az egymást követő rendszerek. Pontosan leírják, hogy ki milyen álnéven van eltemetve. Tehát a források felkutatása nyomán állt össze az a több ezer személy adatait tartalmazó számítógépes adatbázis, amellyel dolgozunk.
Susa Éva két időszakra osztja az említett tizenhét év temetési módjait. A totális diktatúra korára, vagyis az 1950-től 1953-ig terjedő időszakra, amikor a temetések körül a konspiráció szabályai érvényesültek. A másik az 1956 utáni véres megtorlás időszaka. Tapasztalatai szerint a Váci Országos Börtön 1950-től egyre több halálesetet regisztrált. Az adatok szerint a váci rabtemetőbe a különböző internálótáborokból is hoztak elhaltakat. Olyan sok halott került Vácra, hogy kénytelenek voltak megnyitni az új rabtemetőt, a Vác-Csatadűlőt, amelyet fokozott konspirációs céllal hoztak létre. Az agyonvert Szűcs testvéreket, Szűcs Ernőt és Szűcs Miklóst 1950. november 22-én az elsők között temették el a Csatadűlőben. Ez alól kivétel a Sólyom-ügyben 1950. augusztus 19-én kivégzett hét személy (Sólyom László, Beleznay István, Pórffy György, Illy Gusztáv, dr. Merényi Gusztáv, Révay Kálmán, Lőrinc Sándor) és az agyonvert Ries István igazságügy-miniszter: őket a korábbi gyakorlattól eltérően a váci református temetőben temették el.
– Hóman Bálint volt kultuszminiszter holttestét hogyan találták meg? – kérdezem az antropológust.
– Tudtuk, hogy a váci börtönben halt meg szívbetegség következtében, és a váci rabtemetőben temették el, ahol 2000-ben kegyeleti régészeti feltárást végeztünk. A dokumentumok alapján feltételezett sírban nem találtuk meg Hóman Bálint maradványait, talán ebben az esetben is konspiráltak. Egy másik sír feltárásakor viszont a fogazatról rendelkezésre álló adatok és a csontmaradvány biológiai jellegzetességei alapján feltételeztük, hogy a tudós történész, miniszter földi maradványaira leltünk. A fiától kapott DNS-minta alapján, a legmodernebb azonosítási módszerrel igazolhatóvá vált a személye. Hóman Bálint ezek után került Tassra, a családi sírkertbe.
– Nézzük az 1956 utáni időszakot.
– A kép sokkal tisztább. Először is a Kozma utcai börtönben létezik egy halottakat nyilvántartó könyv, amelynek a sorszámai és az exhumált személyek lábán található korongok is igazolják az azonosságot.
– Miféle korongokról van szó?
– A halottak lábára számmal ellátott alumíniumkorongot kötöttek. Például a Brusznyay Árpád bokájára kötött korongra 209-es szám volt beütve. A halottakat nyilvántartó könyvbe is 209-es számmal jegyezték be a veszprémi tanárt. A nyilvántartásban azt is megtalálhatjuk, hogy mennyi pénzt fizetett ki a börtön a temetőnek egy-egy halott eltemetéséért. A politikai okból kivégzetteket 1956 után a 301-es parcellába temették. Nyilvánvalóan nem véletlenül az idetemetettek nagy részét hason fekve földelték el. Ha az ilyen temetési mód történetiségét vizsgáljuk, az ószláv krónikákban olvashatjuk, hogy külön büntetési tételként szerepel a hason fekve temetés. Megjegyzem, hogy az 1945 után nem sokkal kivégzett még kapott egy hagyományos koporsót, viszont akiket a forradalom után végeztek ki, azoknak csak egy furnérlemezből összetákolt láda jutott.
Akiket rögtön a forradalom leverése után végeztek ki, azokat 1957 januárjában még nem a 301-es parcellába temették el, hanem a 233-as, 235-ös és a 298-as parcellákba. A 301-es parcellába 1957 áprilisától temették a kivégzetteket.
– Több visszaemlékezés, dokumentum is utal arra, hogy a kivégzettek egy részén anatómiai kísérleteket hajtottak végre. Találkoztak-e ennek jeleivel?
– Kutatásaink azt igazolták, van példa arra, hogy az elhalálozás és az eltemetés között hosszabb idő telt el, mint amennyi természetes. Néhány esetben az illető halálának anyakönyvi bejegyzése is elmaradt. Valószínűsíthető, hogy a holttest valamiféle boncolási procedúrán esett át. Ilyesmi főleg akkor történhetett meg, ha az elhunytnak nem volt hozzátartozója. Így temették el ismeretlen holttestként, vagyis N. N.-ként.
– Meddig folytatják a kutatásokat?
– Ezt a munkát nem lehet befejezni. Soha nem tudhatjuk, hogy milyen dokumentumok kerülnek még elő.