Herder után

-Szigetvilág-

Erős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)

Az uniós állampolgárság az Európai Unióhoz való csatlakozásunk egyik legfontosabb előnye – nyilatkozzák minisztereink és vezető politikusaink, de nem szólnak ennek az állampolgárságnak a mibenlétéről és hátrányairól. Az uniós állampolgárság fogalmát első ízben a maastrichti egyezmény (8. cikkely) említette 1992-ben, amely kimondta, hogy az EU állampolgára minden olyan személy, aki valamelyik tagállam polgára. Ezt az Európai Unió jelenlegi alkotmánytervezete (3. cikkely) azzal egészíti ki, hogy az uniós állampolgárság nem helyettesíti, hanem kiegészíti a nemzeti állampolgárságot.
A nemzet és az állampolgárság fogalma két különböző jogi kategóriába illeszkedik, mivel a nemzet egy nyelvi és kulturális közösséghez való tartozást jelöl, az állampolgárság fogalma pedig a polgári, illetve a politikai életben s így a néphatalom gyakorlásában való részvételre vonatkozik. A legtöbb nyugat-európai országban e két fogalmat mégis társítva használják. A szemantikai csúsztatás: e két fogalom jelentésének összemosása fontos szerepet játszott és játszik ma is az „egységes” nemzetállamok kialakulásának elméletében és gyakorlatában, mivel megfosztja a kisebbségi népcsoportok tagjait önazonosságuk kinyilvánításának lehetőségétől.
Európában két nemzetfogalom használata honosodott meg. A történelmi és társadalmi fejlődés miatt Közép-Európa néhány országában inkább az etnikai, illetve kulturális nemzet fogalma használatos, amely a közös származásra, illetve a közös nyelvre és kultúrára teszi a hangsúlyt. Nyugat-Európában viszont többnyire a XIX. században kialakult francia politikai nemzet fogalma terjedt el. Ez utóbbit, amely eredetileg a törvény előtti egyenlőség nemes gondolatára épült, a központosító és erőszakkal egységesítő jakobinus-republikánus állam alkotta meg az 1789-es francia forradalom után, az egy nemzet, egy nyelv logikáját erőltetve az ország lakosságára. Így született meg a XIX. század végére az egy és oszthatatlan köztársaság, a politikai nemzet fogalmára épülő modern nemzetállam francia modellje.
Az etnikai, kulturális nemzet fogalma egy nyelvi, kulturális közösség értékeinek megőrzését szolgálja, tehát védekező, elzárkózó magatartást tükröz. A politikai nemzet fogalma pedig csak a ténylegesen egységes nemzetállamokban befogadó és humánus, míg ott, ahol nemzeti kisebbségek is élnek, a többségi nemzet erőpozícióból gyakorolt politikájának jelszava.
A nemzetszemlélet alakulása a mindenkori nemzeti érdekek szolgálatában áll, és követi a politikai valóság változásait. A XIX. század végén a mi politikusaink is a befogadó magyar nemzetállam hívei voltak, minden Kárpát-medencei polgárban szívesen láttak hungarust. Az etnikai, kulturális nemzet fogalmának használatát Trianon kényszerítette ránk. Ugyanis ezt a nemzetszemléletet diktálja az elcsatolt területeken élő magyar közösségek iránti szolidaritás érzése.
Az egységesítő nemzetállam nacionalista ideológiája a XX. század elején rohamosan elterjedt egész Európában, és a mai napig hirdeti, hogy az egységes, homogén nemzetállam a modernizáció előfeltétele. Ez a szemlélet ma, az emberi jogok korában is él és virul, és változatlanul nacionalista türelmetlenség gerjesztője. A nevében folytak alig néhány éve a Balkánon a véres etnikai tisztogatások, és ennek az ideológiának a hirdetői szervezték meg 1990-ben Marosvásárhely véres márciusát.
A nemzeti kultúrák felvirágzását ígérő Európai Unióba lépésük pillanatában Európa nemzeti kisebbségei mégis bizakodnak. Abban reménykednek, hogy a bolygónkat átformáló erők átalakítják az „egységes” nemzetállam nacionalista ideológiájának alapjait, és megteremtik – angolszász megoldások felhasználásával – a decentralizált, többnemzetiségű eszmei alapra építkező társadalmakat.
Ugyanakkor nem kerülhető meg, hogy szót ejtsünk azokról a társadalmi kérdésekről, amelyeket az Európába bevándorló vendégmunkások sokmilliós tömegének letelepedése vet föl. Noha az őshonos kisebbségi népcsoportok és a vendégmunkások két különböző társadalmi csoportot alkotnak, identitásuktól megfosztva mégis egyöntetűen az egységes politikai nemzet kategóriájába sorolják őket. A többnemzetiségű országokban ezért az idegen vendégmunkások betelepítésének mindig van az őshonos kisebbségi népcsoportok ellen irányuló éle is. Minél színesebb a politikai nemzet palettája, a demokrácia elvei annál inkább tiltják a népcsoportok közötti megkülönböztetést. Itt érhetjük tetten a beolvasztó demokratikus despotizmus modern formáját.
Néhány éve Németország is magáévá tette a politikai nemzet fogalmát. Az a Németország, ahol először hangzott el Herder szavaival a nemzetfogalom sokáig mérvadónak tekintett meghatározása, amely a nemzetben etnikai és kulturális közösséget látott. A Német Birodalom késői kialakulása (1871) és az ország XX. századi viszontagságos történelme a magyarázata annak, hogy e herderi etnikai nemzetfogalom élt a németekben egészen a legutóbbi évekig. De a német társadalom a háború után megváltozott. Az ipari fellendülés, a híres német gazdasági csoda és a népszaporulat alacsony szintje szükségessé tette idegen vendégmunkások tömeges befogadását. 1955-től napjainkig több mint nyolcmillió nem német származású vendégmunkás vándorolt be, és talált otthonra Németországban. Az idegen vendégmunkások tömegeinek integrálása kényszerítette ki a szemléletváltást: búcsút kellett venni a kétségtelenül önvédelmi etnikai nemzet fogalmától és megbarátkozni a befogadó politikai nemzet fogalmával.
Hogy milyen hatalmas országépítő erőket képes mozgósítani egy állam helyesen irányított bevándorlási politikája, azt mutatja Franciaország esete is. A XX. századi bevándorlás következtében ma Franciaország 60 millió lakosából 20 millió franciának a szülei vagy a nagyszülei idegenek voltak. De a munkaerő-bevándorlás jelensége ma már az Európai Unió legtöbb országára jellemző. A vendégmunkások befogadásával és integrálásával a politikai nemzet fogalmának használata is terjed. A nyugat-európai országok központi problémája tehát ma nem a nemzeti kisebbségek kérdése, hanem a bevándorlók hatalmas tömegeinek integrálása a politikai nemzetbe.
Még azok az országok is, amelyek korábban jellegzetesen emigránsokat kibocsátó térségek voltak, mint például Spanyolország és Portugália, az Európai Unióba való belépésük utáni gazdasági fellendülés következtében százezeres tömegekben fogadják be a messze földről érkező vendégmunkásokat. A zsugorodó népességű európai országokban vendégmunkások nélkül feltehetően ma már nem lehetne működtetni a gyárakat, be kellene zárni a kórházak és az intézmények nagy részét, összeroppanna a betegbiztosítási és a nyugdíjrendszer.
Az Európai Unió alkotmánytervezete mégis kizárólag nemzetállami pozícióból fogalmaz, amikor az egységes politikai nemzet fogalmára épít, holott Európában vannak többnemzetiségű országok és szövetségi szerkezetű államok is. Bár a tervezet a „föderatív” jelzőt lépten-nyomon használja, nem az európai nemzetek szövetségi Európájának képét vetíti a jövőbe, hanem az európai nemzetállamok koalíciójáét. Tony Blair brit miniszterelnök jó érzékkel állapította meg: „ez az alkotmánytervezet Európát valósággal belehorgonyozza a nemzetállamba”. Ugyanis azzal, hogy az uniós állampolgárság kritériumává a tagállami állampolgárságot teszi, egyszerűen kétségbe vonja a nemzeti kisebbségek és a szövetségi államok létezését. Mert a „tagállamok állampolgársága” nyilvánvalóan a szóban forgó tagállam többségi nemzetének nemzetiségét jelenti, így a tagállam minden polgárát a többségi nemzet nemzetiségébe sorolja, megfosztva az önazonosság kinyilvánításának lehetőségétől.
Az alkotmánytervezet kiterjeszti az állampolgárság és a nemzetiség fogalmának társításából származó jogfosztó értelmezést az unió minden tagállamára. Visszajutottunk oda, ahol Ceausescu Romániájában tartottunk: az erdélyi magyar újfent csak magyarul beszélő románnak mondhatja magát. Az alkotmánytervezet természetesen nem ismeri a nemzeti kisebbség fogalmát sem, és akinek neve nincs, annak persze kollektív jogai sem lehetnek. Az unió általánossá teszi az egységes politikai nemzet fogalmának használatát, megvonva tőlünk is a jogot, hogy a magyar nemzethez tartozóknak tekintsük a határon túl élő magyarul beszélő közösségeket. Az alkotmánytervezet egy tollvonásal áthúzza a határokon átnyúló egységes magyar kulturális nemzet gondolatát, és ezzel mintegy hatályon kívül helyezi a nagy gonddal kidolgozott státustörvényt. Ezért nem EU-konform az egységes magyar nemzet kifejezés.
Az elmúlt években a különféle európai intézmények – az Európai Bizottság, az Európa Tanács és az Európai Parlament – számos intézkedést hoztak, keretegyezményt fogalmaztak meg a nemzeti kisebbségek védelmében – hangoztatják az optimisták. Igen ám, de ezek a rendelkezések a legtöbbször nem jogerős, hanem esetleges és átmeneti ajánlások, míg az alkotmánytervezetnek megszavazása esetén hosszú távra szóló, stratégiát meghatározó alaptörvény jellege lesz.
A többé-kevésbé sikeres kanadai, belgiumi és spanyolországi példák is azt jelzik, hogy a többnemzetiségű térségekben a nemzetállam szerepét a multinacionális, szövetségi állam hivatott átvenni, amelynek megvalósulási formái a föderalizmus vagy a regionális autonómiák. Csak a multinacionális állam teheti lehetővé többféle identitás kinyilvánítását, biztosíthat alkotmányos kereteket ezeknek az identitásoknak a megélésére, és fogadhatja el a regionális nyelvek hivatalos használatát. Azokban a közép-európai országokban, ahol nem látják be ezeknek az államszerkezeti változtatásoknak a szükségességét, a demokratikus átalakulás hosszú éveket késhet – ennek minden, főleg a nemzeti kisebbségeket sújtó káros következményével. Ezért az Európai Unió egyik legsürgősebb teendői közé tartozik, hogy a többnemzetiségű tagjelölt országok (Szlovákia, Románia, Szerbia) multinacionális, szövetségi szerkezetű állammá való átalakítását ösztönözze, és ennek megvalósításához megteremtse az alkotmányos kereteket a jelenlegi alkotmánytervezet módosításával.
A szerző kisebbségkutató