Huhogók

Az Üllői úti botrány után sokan feltették a kérdést: hol van az alagút vége? A szurkolói rendbontás azonban korántsem magyar sajátosság – ha körülnézünk az európai stadionok háza táján, rögvest kiderül, hogy a helyzet sok helyütt már-már kilátástalan. Ha pedig az események mögé tekintünk, lehetetlen nem észrevenni, hogy a futball és a politika számos tekintetben összefonódik.

Néger majom – sziszegte megvetően ellenfelének Szinisa Mihajlovics, és futott tovább. Azaz csak futott volna, de a megszólított nem maradt adós a válasszal. „Sz… cigány” – hangzott Patrick Vieira válasza, és a Lazio–Arsenal mérkőzést azóta nem a pályán elért eredmény miatt emlegetik. Jóllehet a szóváltás három évvel ezelőtt történt, ma is gyakran beszédtéma, hiszen jól illusztrálja néhány játékos feszült idegállapotát. Az ügy nem maradt annyiban, bár a római klub szerb játékosa akár meg is úszhatta volna a nemzetközi sajtó rázúduló bírálatözönét, ha szavait pusztán elhamarkodott kijelentésnek tekintik. Mihajlovics azonban a Lazio alkalmazottja, márpedig egész Olaszországban e csapat szurkolóit tartják a legvérmesebbeknek. Másrészt a szerb légiósról köztudott, hogy jó barátságban állt a meggyilkolt Arkan kapitánnyal, akivel a belgrádi Crvena Zvezdából ismerték egymást. Arkan szabadcsapatának rettegett „tigriseit” éppen a szerb futballklub ultráiból verbuválta, s bár Mihajlovics tagadja, hogy a szívébe zárta a háborús bűncselekményekkel vádolt politikust, nyilvánvalóan mindketten mélységesen hittek a nagyszerb gondolatban.
A Lazio ultrái – talán Mihajlovicsra való tekintettel – kedvelték Arkant, transzparenseiken többször is adóztak a meggyilkolt vezér emlékének. A Curva Nord (Északi Kanyar) szurkolói csoportban sok nemzetiszocialista érzelmű ember akad, rendbontásaik gyakran kellemetlen helyzetbe hozzák a klub vezetését. Különösen a Lazio–Roma meccseken dúl az ideológiai háború, a fővárosi rangadó időről időre valamiféle történelemórát idéz. A Lazio kemény magja nagyra tartja Mussolinit, élteti az Auschwitz-megoldást, és rendszeresen inzultálja az ősi ellenfél színes bőrű jétékosait. Ezzel szemben a Roma „identitása” jellegzetesen baloldali, szurkolói között sok a szakszervezeti aktivista, a kommunista és alternatív csoportosuláshoz tartozó, vörös zászlós, Che Guevara-pólós szélsőséges fiatal. A Lazio–Roma mérkőzéseken a különbözőség gerjesztette erőszak nagyon is kézzelfogható, de ezzel még nem merül ki az olasz labdarúgás átpolitizáltsága.
A Luchino Visconti rendezte Rocco és fivérei című filmben drámai erővel megjelenített észak–déli szembenállás ma is eleven valóság az olasz stadionokban. A torinói Juventus vagy a milánói Internazionale szurkolói mélységesen lenézik a Napoli híveit, gúnyosan csak „feketéknek” hívják őket, leplezetlenül utalva az afrikai kontinens közelségére. Az olasz futball és a politika összefonódását Silvio Berlusconi személye is igazolja. Az olasz miniszterelnök egyúttal a nagy múltú AC Milan tulajdonosa is; ma sem tisztázott, hogy az idei Bajnokok Ligája-döntő előtt politikusi vagy üzletemberi minőségében látogatta-e meg fiait az öltözőben. Akárhogyan is történt, mindenképpen elégedetten távozhatott, hiszen a döntőt két olasz csapat vívta, ráadásul tizenegyesrúgásokkal végül az AC Milan diadalmaskodott.
Németországban a nagy népklubok (Bayern München, Schalke 04, Borussia Dortmund stb.) helyett különös módon a „kicsik” vonzzák a politikai szélsőségeket. A volt NDK-ban a ma is eleven szkinhedmozgalom tagjai előszeretettel látogatják a Hansa Rostock mérkőzéseit. Baloldali rendbontásra is akad példa: a hamburgi St. Pauli negyed valódi melegágya a devianciának – nem csoda, hogy a hasonló nevet viselő csapat szurkolói között feltűnően sokan kedvelik a kábítószereket és a szexuális kilengéseket. Politikai és identitásbeli különbség szülte Hollandiában is az Ajax–Feyenoord szembenállást. Az amszterdami csapat alapítói és támogatói kezdettől fogva a hollandiai zsidó közösség tagjai, az Ajax stadionjában a szurkolók gyakran lobogtatják a Dávid-csillagos zászlót. Ezzel szemben a rotterdami Feyenoord afféle népklub, támogatói Amszterdamot „zsidó városnak”, az Ajaxot pedig leggyűlöletesebb ellenségüknek tartják. Hozzá kell tenni, hogy az Ajax hívei sem maradnak adósak: „búr” – szabad fordításban „paraszt„ – névvel illetik a Feyenoord szurkolóit. Bár az amszterdamiakat idestova fél évszázada szidalmazzák szerte Hollandiában, az első látványos futballperre csak 1982-ben került sor. Akkor az Utrecht két szurkolóját állították bíróság elé, miután zsidóellenes jelszavakat skandáltak, és horogkeresztes transzparenseket függesztettek ki a stadionban. A holland bíróság arra kötelezte őket, hogy látogassanak el egy koncentrációs táborba, és írjanak beszámolót az ott tapasztaltakról. A megoldás azonban inkább felbőszítette az Ajax-ellenes ultrákat, nem csoda, hogy az 1982-es libanoni háború idején a Feyenoord-szurkolók tömegesen vettek részt Izrael-ellenes tömegdemonstrációkon. Négy évvel később nagy vihart kavart Dé Stoop, az FC Den Haag elnöke, aki az elharapódzó indulatok láttán kijelentette: „A skandálásokat az váltja ki, hogy az Ajax zsidó klubként jeleníti meg magát.” Ezek után az FC Den Haag főszponzora felmondta a szerződést, a klubot pedig ki akarták zárni a bajnokságból. Hasonló incidensek a mai napig folyamatosan előfordulnak, legutóbb a Feyenoord 1998-as bajnoki címe körül támadt némi bonyodalom. Az „aki nem ugrál, az zsidó” skandálással ünneplő rotterdami szurkolók kórusához egy időre csatlakozott a csapatkapitány, Van Gastel is, igaz, az eset után elnézést kért a történtekért.
A futball őshazájában, Angliában is akad egy klub, amely nem tagadja zsidó gyökereit. A londoni Tottenham Hotspursot lényegében a brit főváros izraelita közössége alapította. A 300 ezer angliai zsidó mintegy háromnegyede az északnyugat-londoni Tottenham negyedben él, nem csoda, hogy az Ajaxhoz hasonlóan ezt a klubot is gyakran illetik a „zsidó csapat” kifejezéssel. Brit földön azonban jóval nagyobb indulatokat szül a két skót élcsapat, a Glasgow Rangers és a Celtic Glasgow között feszülő ellentét, amely etnikai és felekezeti tekintetben is megosztja a szurkolókat. A Rangers protestáns támogatói mindig is büszkén vallották magukat a korona buzgó híveinek, szemben a Skóciába bevándorolt írek alapította Celtickel, amely leplezetlenül katolikus s így „kisebbségi” klub. Észak-Írországban valóságos háború dúl a két csapat támogatói között. Nyugat-Belfast katolikus lakossága és az IRA tagsága egy emberként szurkol a Celticnek, míg a többségi protestáns társadalom férfi tagjai a Rangers szurkolói klubjaiban hörpintik le mindennapi Guinnessüket. A nyolcvanas években nem várt fordulatot hozott, hogy a katolikus Maurice Johnston a Rangershez igazolt. Ennek azért lehetett hírértéke, mert előtte egyetlen katolikus sem játszott a glasgow-i protestáns csapatban. A szakemberek gyakran mondogatják, hogy az ehhez hasonló szimbolikus gesztusoknak döntő jelentőségük lehet az indulatok lecsillapításában. Aligha véletlen, hogy a Lazio vezetői komolyan fontolgatták, hogy pusztán ilyen célból igazoljanak-e színes bőrű játékost. Valójában nincs jelentőségük az efféle megoldásoknak. Aki stadionba jár, jól tudja, hogy minden szurkoló a pozitív diszkrimináció híve, a saját színes bőrű játékosát képes az egekbe emelni, de annál hangosabban huhog, ha az ellenfél „feketéje” rúg labdába.