Íróiszony

Nehéz ügy. Évente május végén, június elején elfog az íróiszony, ez a különös betegség. Akkor jelentkezik, amikor háromnál több írót kell látnom egy helyen. Egy író is elég nagy megpróbáltatás, de egyszerre ilyen sok, az kész katasztrófa. Különben is, jobb az írókat olvasni, mint nézni. „Amikor az olvasó élőben látja kedvenc íróját, az olyan lehet, mint mikor valaki, aki előszeretettel keni kenyerére a libamájat, egyszer csak szembe találja magát egy eleven libával.” Nem tudom, ki mondta ezt a bölcsességet, de ha így van, akkor a Vörösmarty tér olyan a könyv ünnepén, mint egy jó nagy libafarm.
Miért, hogy íróiszonyom ellenére mániákusan elmegyek néhány olyan helyre, ahol író író hátán? És nem elég, hogy én látom őket, sajnos én sem vagyok láthatatlan. Pedig mint a hétpróbás titkos ügynökök, bevetek mindent. Szalmakalap, napszemüveg, esetleg az a néhány, talán csak képzeletben leadott kiló, plusz a veránkai napfény, amit viszont tagadhatatlan beszereztem, mindez édeskevés az üdvösségemhez. Vagyis hogy lazán, épphogy csak érdeklődve vonuljak föl s alá. Néhány xanax, hogy meg ne haljak az olyan kérdésektől, hogy: Jé, te nem vagy Amerikában? Vagy: Tényleg te írod azokat a cikkeket? Esetleg: Azt hittük, végleg abbahagytad.
Úgy terveztem, hogy majd bemegyek a Luxus áruházba, mintha vásárolnék, fölkapok valami fürdőruhát, azt elég sokáig kell próbálni, és a próbafülke hűvösében megigazítom a sminkemet, megnézem, hogy áll rajtam a farmerszoknya és a tízéves krétai blúz, ami az egyetlen elviselhető öltözékem ilyen melegben, türelmesen megvárom, hogy lecsorogjak, nagy lélegzet, és jöhet az oroszlánketrec – bocsánat, a libafarm. Ez volt a terv, de aztán elfeledkeztem a Luxus áruházról, azon gondolkodtam, nem luxus-e a könyv ünnepén ennyit foglalkozni szerény megjelenésemmel. Hiába mondta el Oravecz Imre, hogy az írók milyen gyalázatos anyagi helyzetben vannak, én csak a múló szépségemmel törődöm. Nekem a szépség a tét? Hogy is van ez? Végül is egyszerű, hiszen ha távolról is, de a könyvhét kötődik az esztétikához, a szépség tudományához. És az ember külső megjelenéséért is felelősséggel tartozik, nem csak leírt soraiért. Hiszen nem lehet elbújni az olvasók elől. Legalábbis az olyan alig-íróknak, mint én. Hogy ez egyáltalán nem régimódi gond, az is bizonyítja, hogy a mostani, erősen piacorientált világban az írók néha úgy reklámozzák magukat, mint egy csinibaba a legújabb autót. Meg kell csinálni magad, különben írhatsz akármit. A Magyar Narancs könyvheti számában egy német írónőt ugyanolyan természetességgel faggatnak a copfjairól és az öltözékéről, mint műhelygondjairól. Csak aki már legendát teremtett magából, az vonulhat el nagyúrian a világ elől. Lásd J. D. Salinger. Éppen ez az. Ő már harminc-negyven éve láthatatlan. Ez lenne az én célom is. Csak ahhoz még…
Egyébként azokat a könyvheteket még szeretem is, amikor nem jelenik meg könyvem, és ilyen elég sok van. Ilyenkor csak közeli és távoli ismerőseim szenvedését kell néznem, nem nekem kell ülni, várni, odajön-e valaki, kinek adtam, kinek nem – szóval ilyenkor élvezkedek.
Kitüntetek személyemmel egy-egy botorkáló vagy reménytelenül üldögélő írópéldányt, odamegyek hozzá, beszélgetünk, telik az idő. Most ez elég rosszul sikerült, még a barátnőm dedikálására sem jutottam el, meguntam az egészet, és elmentünk hűvösebb helyre valakikkel. Barátnőm talán megbocsátja. Talán nem.
Holott szükségem volna a jóindulatára, mert késésben vagyok a leadandó anyaggal, barátnőm ugyanis egyben szerkesztőm is. Ez részben jó, mert így elmagyarázhatom neki, hogy nem vagyok hajlandó eszement hajszává silányítani legszeretettebb elfoglaltságomat, az olvasást. Egy hét alatt kiolvasni három könyvet – Camus, T. S. Eliot, Füzi László –, és a recenziót is megírni, egy lélektelen gyorsolvasó hivatalnoknak való, nem nekem. Főleg így, hogy már napok óta nem tudom letenni Varga Imre könyvét a drogosokról – Anyagba zárva (Válasz Kiadó) –, mint egy hétfejű sárkány, elkapott ez a könyv, nem tudok szabadulni. A szobámba már alig tudok bemenni a könyvektől. Az egyik kupacba félretéve az a tíz-húsz könyv és folyóiratok tömkelege, amit erre a nyárra terveztem be, de még könyvhét előtt. Most ezeket elsöpörték az új szerzemények, veránkai és könyvheti ajándékok, mind-mind elszántan arra vár, hogy elolvassam.
Barátnőm jó esetben megérti nyomoromat, viszont cserébe én is legyek megértő a határidő és az ígéret tekintetében. Így tipródom a nyugalmas, emberhez méltó olvasás, valamint a kötelességek és a kenyérkeresés között.
És miközben a Vörösmarty téren egyszerre igyekeztem észrevétlenül elvegyülni és lenyűgöző nő benyomását kelteni, a következőket figyeltem meg:
Jelenleg Magyarországon a legkitartóbb és legnagyobb olvasóközönsége Orbán Viktornak van. Ránézésre is háromszor annyian vártak arra, hogy az ő könyvét aláírassák, mint ahányan össszesen a Vörösmarty téren ténferegtek. Beleértve az írók barátait, hozzátartozóit és olvasóit. Azután Vámos Miklós következett, és csak utána Csurka István. Ez az én gyorsmérlegem, de senki ne vegye komolyan, elhatalmasodó íróiszonyom miatt elég gyöngén láttam.