Kerámiafreskó

A magyar porcelán- és kerámiagyártás fellegvára Herend, Hollóháza. És a nemrég fölszámolt hódmezővásárhelyi majolikagyár, amely egykor a Dél-Alföld népművészeti központja volt. Bezárásának következményeit pillanatnyilag még lehetetlen felmérni, ám a kár felbecsülhetetlen.

A hódmezővásárhelyi gyárat május végén zárták be, csak a mintabolt tart nyitva, amíg a készlet tart. Az ügyintézőből eladóvá átminősített Szűcs Viktória három hónap haladékot kapott, aztán újból átélheti a munkanélküliek szomorú sorsát. Ez idő alatt túl kell adnia a cég megmaradt portékáin az égetett agyagvázáktól kezdve a Miska-kancsókig, bögrékig. Szűcs Viktória kesereg. Tíz esztendővel ezelőtt egy évig volt állástalan. Akkor azt hitte, a majolikagyárral révbe jutott, hiszen ilyen híres céget nem érhet „baleset”.
– Nem értem, mi történt – mondja szomorúan a fiatalasszony. – Az ország különböző pontjairól jönnek ide vásárolni. De felkeresik a boltot a franciák, németek, osztrákok is. Egyeseknek többször el kell magyarázni: befellegzett a gyárnak. Hihetetlennek tartják, és furcsán néznek rám.
Ha az alapítók, Endre Béla, Tornyai János, Rubleczky Géza festőművészek lenéznek az égből, bizonyára elborzadnak a történteken. Az 1912-ben létesített üzem – néhány rossz évet leszámítva – fényben, pompában élte meg a kilencvenegy évet. E vállalkozást akkor alapították a művészek, amikor a hódmezővásárhelyi vörös agyagból már legalább ezer korongozó jól meg tudott élni. A vásárhelyi majolika páratlan diadalútját jelzi az a szép eredménylista, amely az 1929-es barcelonai világkiállításon nyert aranyéremmel kezdődött. Következett 1930-ban Antwerpen, majd 1935-ben a brüsszeli világkiállítás: itt a majolikát ismét aranyéremmel tüntették ki. 1937-ben a párizsi világkiállításon, majd egy évvel később Berlinben a legmagasabb elismerést kapta meg a cég. Endre Béla alakította ki 1928-ig az üzem formaparkját, és ő tervezte a telep logóját. Nemcsak szülőatyja volt az üzemnek, de tehetségének jelentős részét is rááldozta. Amikor meghalt, Móricz Zsigmond a Pesti Naplóban megrendülten búcsúzott tőle, azt írva róla, hogy a vásárhelyi világ csodálatos hérosza volt. Endre Béla felhasználta a régi vásárhelyi cserepesek és az erdélyi népművészet formakincsét a kulacsok, kanták, butykosok, rácsos tálak megtervezéséhez. Később Ferenczy Béni és Kajári Gyula írta be nevét a vásárhelyi majolika történetébe. Példájuk nyomán napjainkig tartott a népvándorlás az üzembe. Hosszú évek kísérletező munkájával fejlődött ki az a műfaj is, amelyet csempefreskó, kerámia falikép néven ismernek az emberek. Ma már csak szép emlék mindez – a magyar kultúra rekvizitumává lett.
Mónus Andrásné naponta bemegy az üzembe fél órára. Búcsúzik a csendes épülettől és attól a harminchárom esztendőtől, amelyet a formázók művezetőjeként eltöltött. Amikor a gyár előtti sínpárra tekint, amelyen dugig tömve álltak a vagonok, hogy a bögréket, kancsókat, tálakat Ausztriába, Franciaországba, Svájcba vigyék, őt is a sírás kerülgeti. Mónusné kifakad, amint a gyár bezárásának körülményeiről faggatom.
– Az üzem tulajdonosa 1998-ban privatizálta a gyárat – emlékezik. – Nem értett ehhez a mesterséghez, nem tudta, mi fán terem a kerámia. Csupán pénzügyi befektető volt, aki erre a vidékre vetődött, s csak a maga hasznát nézte. Az export leépítésével tette tönkre a hódmezővásárhelyi majolikagyártást. A belföldi raktárakat töltötte fel áruval, amikor a hazai piac beszűkült. Mi, régi motorosok láttuk ezt, és átkozódtunk. Láttuk, hogy vesztébe rohan a gyár. A felszámoló hiába próbálkozott később a gyár újraélesztésével, az exportpiacok elvesztek, ezért a rehabilitáció sem sikerülhetett.
A Budapest Holding Rt. munkatársát, Pusztai Dénes közgazdászt 2001 februárjában jelölte ki a Csongrád Megyei Bíróság a felszámolásra. A majolikagyár már hatszázmillió forinttal tartozott a beszállítóknak, a dolgozóknak, az APEH-nak és másoknak. Totális volt a csőd, de Pusztai mégis kísérletet tett az üzem megmentésére. Megpróbálta újraéleszteni a majolikatelepet, ami a hatalmas adóssághalmazzal a háttérben kockázatos vállalkozásnak bizonyult, hiszen a kísérletért a saját vagyonával felelt. Korábban a felszámoló nem dolgozott Vásárhelyen, de jól ismerte a majolikagyár értékeit. Belevágott a kalandba, de kis híján az életével fizetett érte. A kudarc annyira megviselte, hogy súlyos szívbeteg lett.
– Szerettem volna megmenteni ezt a tipikusan magyar gyárat és termékeit, mert régóta bánt, hogy egymás után mennek tönkre azok a cégek, amelyek a magyar nemzetgazdaság büszkeségei voltak – mondja Pusztai Dénes. – Amikor a kilencvenes évek közepén magánosították, úgy tűnt, minden jó lesz. Csak mellékesen jegyzem meg, először külföldiek vették meg a céget, tőlük szerezte meg honfitársunk. Még azt sem állíthatjuk, a külföldiek azért vásároltak Hódmezővásárhelyen, hogy piacot szerezzenek, miközben a termelést nem fejlesztik, amint ez a magyar feldolgozóiparban gyakran előfordult. A magyar tulajdonos nyereségesen, csaknem kétszáz dolgozóval vette meg az üzemet, és kezdetben a majolika hetven százalékát külföldön adta el. Fogyasztói kívánságra változtatott a termékszerkezeten: háttérbe szorult a népművészet.
– Ezért bukott meg?
– Nem. Leépítették az exportot. Piacot váltottak, csak azt nézték, ami pillanatnyi hasznot hoz. Ez a lépés hosszú távon csődhöz vezetett. Új vezetőkkel és a megmaradt szakemberekkel 2001 áprilisában újraindítottam a termelést.
Százhúsz embernek lett ismét kenyérkereső foglalkozása. A budapesti Váci utcai mintaboltban havi öt–hat millió forintot árultak a vásárhelyi bögrékből, tálakból. Ismét nagy keletje lett a népi kerámiának. Veszteség nélkül zárták az újrakezdés első évét. Úgy tűnt, a cég megmenekül a pusztulástól. Külföldről és Budapestről befektetők jelentkeztek. Pusztai Dénes azonban a vásárhelyi polgármesterrel, Rapcsák Andrással kezdett tárgyalni arról, hogy a város százmillió forintért megveszi a gyárat. A felszámoló szerette volna kizárni a spekulánsokat, úgy látta biztosnak a majolika jövőjét, ha az önkormányzat védőszárnyai alá kerül. Rapcsák váratlan halála meghiúsította az adásvételt. Időközben romlottak a gyár piaci pozíciói, 2002 végétől ismét veszteségek keletkeztek.
– Májusban, hogy elkerüljem a börtönbüntetést, nem tehettem mást, leállíttattam a termelést – mondja Pusztai Dénes. – El kellett bocsátani a dolgozókat, és utolsó kísérletet tettem rá, hogy egyben eladjam a gyárat. Itthon nem tudtuk felvenni a versenyt a Távol-Keletről beáramló olcsó kerámiával. Kudarcként élem meg, hogy megszűnt a cég. Megmentésére csak egyetlen megoldás maradt volna: ha az ÁPV Rt. átveszi az üzemet. A magyar államnak mindössze ötvenmillió forintot kellett volna befektetnie, hogy megmentsen a pusztulástól egy újabb hungaricumot. Rohamosan csökken a hazai vásárlóerő, fokozatosan eltűnnek a magyar áruk – úgy vélem, más, hasonlóan értékes gyár is a vásárhelyi üzem sorsára juthat. Közgazdászként vallom, hogy a magyar ipar maradandó értékeinek védelme érdekében szükség lenne néha az állami beavatkozásra.
Kötelez a múlt, olykor biztonságot, reményt is adhat. A vásárhelyi majolikatelep, ha nehezen is, de átvészelte az első világháború embert próbáló éveit. Bár bizonyos időre leállították a termelést, a korabeli magyar művészek azonban a díszedények és a kályhakerámia gyártásával lendületbe hozták az üzemet. Megszenvedte a húszas–harmincas évek fordulójának nagy válságát is, ám az 1932-ben meghonosított épületkerámia-termelés mentőövet jelentett. Amikor 1950-ben államosították a céget, és árokba hányták a kapitalista maradványnak kikiáltott gipszformaparkot, kiselejtezve egy egész nemzedék termékeit, úgy tűnt, elveszett az üzem. De ezt a takarítást is túlélte. A magyar csoda valamilyen módon mindig segített a majolikásoknak. Most ismét erre a csodára várnak.