Magyarország ismét határvidékké válhat

Hallatlan pozitívum, hogy az unióban egyenrangú társként ismernek el bennünket; mások szerint azonban Magyarországon már hagyomány a szovjet uralmat túlélve, hogy „tagok vagyunk valahol, ahová nem tartozunk” – vélték minap a nemzeti perspektíváinkról vitatkozó politológusok.

Felelősségteljes szkepszis, óvatos derűlátás – talán ekként lehetne leírni azt a hangulatot, amely a leginkább jellemezte a Magyar Politikatudományi Társaság minapi, európai uniós csatlakozásunkkal foglalkozó tanácskozását. Az, ami a pódiumvitákon kibontakozott, elgondolkodtató lehet a politikai közszereplőknek, hiszen nem csupán a kampány eddig is tudott hiányosságairól, politikai csetepatékkal fűszerezett anomáliáiról esett szó. Főként a jövő perspektíváit, kihasználandó lehetőségeit világították meg a résztvevők. Ez most már a feladatuk, hiszen az uniós integráció befejezett ténynek tekintendő.

Lánczi András egy kérdésre úgy fogalmazott: ha valaki csodaszerként kívánja használni az Európai Uniót, nagyot fog csalódni. Ha az EU-ban a madáchi civilizátort látjuk, úgyszintén komoly frusztrációk érhetnek bennünket, így az erre vonatkozó okfejtéseket a politológus is csodálkozva hallgatja. Egy triviális példa kívánkozik ide: buta ember az, aki a reklámok hatására megvesz egy számítógépet, de csak utána kezdi el böngészni a használati utasítást, hogy megnézze, voltaképpen mire való. Lánczi nem is azt kifogásolta, hogy a kampány olyan volt, amilyen, hanem hogy nem volt vita. Az ellenzéket ért bírálatok kapcsán – amelyek szerint a Fidesz nem forszírozta volna az EU-ra történő voksolást – pedig azt is megemlítette, a nemek száma nagyjából lefedi a MIÉP-re adott szavazatok mennyiségét.

A konferencián fölvetődött az is: mennyire jellemzi a provincializmus az unióhoz való viszonyunkat? A megnyilatkozásokból, interpretációkból ugyanis sokszor úgy tűnik, mintha kétoldalú kapcsolatról lenne szó. Igaz, Szabó Máté politológus erre már a kérdést megelőző felszólalásában reagált, amikor hangsúlyozta, hallatlan pozitívum, hogy az unióban egyenrangú társként ismernek el bennünket. Bozóki András is osztotta ezt a véleményt. Mint mondta: a kötelező alkalmazkodásnak nincsenek határai, mindig a nemzeti érdekeinket kell figyelembe venni. Arra is kitért, hogy az „Európán kívül is van élet” mondás nem tartalmatlan. Szerinte ismét határvidékké válunk, csakhogy a Kelet Nyugatjából a Nyugat Keletjévé avanzsálunk. A nemzeti forgatókönyv tehát az lehet, hogy Délkelet-Európa kapujává váljunk, s kisugárzó hatásunkkal, alkalmasint tőkekihelyezésekkel mintegy élesztőszerepet töltsünk be az uniót övező térségben. Bozókinak az EU-val kapcsolatos szkepszisről is önálló véleménye van. Szerinte Magyarországon már hagyomány a szovjet uralmat túlélve, hogy „tagok vagyunk valahol, ahová nem tartozunk”. Analógiaként említette a régi MSZMP-tagságot, hiszen sokan beléptek, akik nem hitték magukat odatartozónak. A konklúzió: ami nálunk EU-szkepszisként jelenik meg, az valójában történelmi hagyományainkból következő általános szkepticizmus.
Szabó Máté uniós kilátásainkat ecsetelve szintén derűlátásra okot adó momentumot talált. Szerinte ugyanis a volt visegrádi országokat már korábban is az emelte ki az egykori szovjet blokkból, hogy határozott jövőképük volt. Ez a szemléletbeli előny az unión belüli boldogulásunkat is jótékonyan befolyásolhatja.
Mint utaltunk rá, az EU-népszavazás tapasztalata is napirenden volt a konferencián. Kovács László Imre többek közt megyei bontásban vizsgálta, hogy a pártpreferenciák, a mostani ellenzékre, illetve kormánypártra leadott szavazatok alapján leképezhetők-e a tavaszi EU-népszavazás adatai. Magyarán: van-e összefüggés a pártszimpátiák és az aktivitás, illetve az igenek számának gyakorisága között? A vizsgálódás eredménye dióhéjban: szó sincs arról, hogy a Fidesz-többségű megyékben eleve kisebb lett volna a népszavazási hajlandóság, miként az sem mutatható ki, hogy az igen voksok száma az MSZP-t az országgyűlési választásokon több mandátumhoz juttató megyékben nagyobb arányú lenne. A népszavazást megelőző fideszes kihívások és az arra adott MSZP-s válaszok hatásmechanizmusát elemezte Löffler Tibor. Úgy vélte, hogy az ellenzéki kritikákra a közvélemény-kutatások bizonytalansága miatt egészen január végéig tartózkodó választ adott a kormánypárt. A hitelrontó támadások ezután erősödtek föl, s az ellenzéki bírálatok részévé vált maga a kormányzati kommunikáció is. Löffler szerint a kormány saját csapdájába esett, hiszen – bár a koppenhágai megállapodásról alig számolt be – azt ígérte, januárig meg fogja ismertetni a szerződés szövegét. Ez azonban csak nagy késéssel történt meg, így saját célkitűzéseihez sem tudta tartani magát a kormányzat. Csapody Tamás jogász-szociológus nem csupán az uniós csatlakozást támogató pártokat és civil szervezeteket vette lajstromba, de a kampány finanszírozására is kitért. Felemlítette, hogy a kormány (illetve az általa létrehozott támogató szervezetek) lényegesen jobb pénzügyi kondíciókkal vághatott neki a népszavazásnak, mint a többi tagjelölt országban. Jellemző adalék, hogy az Európai Unió Kommunikációs Közalapítvány öt évre tízmilliárd forint fölötti összeggel rendelkezik, amelyből a kampány idején 2,5 milliárdot használt fel. A tárcáknál lévő pénzügyi keretek sem szűkösek, eddig 1,17 milliárdot költöttek el az EU népszerűsítésére. Csapody Tamás értékítélete: a kampány nemcsak sokba került, de átláthatatlan is volt. Mindennek okát abban látja, hogy nem volt egységes kormányzati koncepció, s maga a kampány is megkésettnek bizonyult. Mindez óriási demokratikus deficitet jelent, a társadalmi kontroll hiányát.
A hallgatóság soraiból valaki felvetette: a politikatudományi társaság miért nem a népszavazás előtt rendezett hasonló összejöveteleket. Bayer József, a társaság elnöke úgy válaszolt, eddig is felvetették gondolataikat a legkülönbözőbb tanácskozásokon, fórumokon. Ironikusan utalt arra is: a politológustársadalom jobb állapotban van, mint a magyar politikai pártok.