Pájer, a Szahara-áldozata

Ha röviden jellemezni akarom Pájer Jánost, édesanyja szavait érdemes idéznem. Amikor a férfi betöltötte harmincnyolcadik életévét, és barátai annak rendje és módja szerint fölköszöntötték a lakásán, az ősz asszony ki-be járkálva a tálakkal és üvegekkel halkan megjegyezte:
– Kisfiam, itt az ideje, hogy gondolkozni kezdj azon, mi leszel, ha nagy leszel.
Mert mi tagadás, a társadalmi munkamegosztás szigorú rendje addig távolról sem érintette meg Pájer urat. Többnyire a Császár uszoda teraszán ült, kezében kártya, hű társa pedig a forgandó szerencse.
Anyja szavai azonban mintha gátakat romboltak volna le benne: nem telt bele két-három év, és kenyérkereső foglalkozása akadt a túlkoros pályakezdőnek. Rokoni segítséggel ügyelő lett az egyik fővárosi színházban. A társulatba hamar beilleszkedett, nem volt nehéz dolga, hiszen a munka vége pohárral és kártyával a kezükben érte az alkalmazottakat, márpedig hősünk e két tárggyal legendásan jól bánt.
Igyekezett szerényen meghúzni magát, a segédszemélyzettel is csak annyira volt modortalan, amennyire a hely szelleme megkívánta. Mindössze egyetlen kirívó esetet jegyez föl róla az emlékezet, igaz, az nagyot szólt. Aznap kissé több fogyott az italból, Pájer János pedig nem csupán szóval emlékeztette a takarítónőt társulati ranglétrán elfoglalt helyére, hanem fenéken is billentette. Ez már sok volt a becsmérlő szavakra csak a vállát rándító asszonynak: a kor szokásának megfelelően a munkaügyi döntőbizottsághoz fordult. A testületet maga a direktor jegyezte elnökként, aki máskülönben kedvelte az ügyelőt.
– Ide figyelj, fiam – kezdte –, nehéz helyzetbe hoztál, de rendnek kell lennie. Ezért fél évre áthelyezlek az utazó társulathoz, legalább meglátod, milyen mostohák a körülmények a vidéki kultúrotthonokban. Szóval még a végén hasznodra is válhat a büntetés.
A másik elmosolyodott, bólintott, majd logikus ellenérvvel szolgált.
– Direktor úr, komolyan gondolja? Én ekhós szekéren? Mit képzel, ki vagyok én, a Déryné?
Az igazgatóból kirobbant a röhögés, ami lehetetlenné tette, hogy valóság legyen a büntetésből, és végül valahogy elsimította a dolgot.
Sínre került az egykori uszodai kártyás, még feleségre is lelt. Az alföldi város híres cukrászdájának teraszán üldögélt (Unicum, sör, Unicum, sör…), amikor arra figyelt föl, hogy a szomszéd asztalnál ülő úri forma hölgyet rengeteg rajongó veszi körül. Ki virágot, ki színházjegyet hoz, nagy volt a keletje, pedig két apró gyermeke is ott téblábolt a cukrászdai vasasztal körül. Pájer egy darabig tűrte a régimódi udvarolgatást, aztán fölállt, félretolt néhány pipec ifjút, és a hölgyhöz fodult.
– Már ne haragudjon, hogy megkérdezem, de mitől olyan haj de nagy szám maga itten?
– A fiatalasszony fölnézett, a szeme fölragyogott, és azonnal lángra gyúlt. Mint később mondta, az fogta meg, hogy vele még senki sem beszélt ilyen férfiasan. Hogyan is beszélt volna, amikor az apja maga volt a hatalom a városban: pénz, paripa, fegyver, minden az övé volt.
Az esküvő aránylag rendben lezajlott, mindössze egyetlenegy kínos szituáció akadt. A meghívottak között volt egy főrendőr, nagy hatalmú, nagy szimatú, olyannyira az, hogy állítólag még az Interpol is gyakran igénybe vette a szolgálatait. Amikor Pájer az anyakönyvvezető asztala felé haladván észrevette, megállt, és tölcsért csinálva a kezéből dörögte felé:
– Mi az, Maigret? James Bondnak most van három szabad órája?
Pájer boldog volt, az asszonya boldog, a hatalmas apa pedig örült, hogy két gyerekkel is vitték a lányát. Hát még amikor megjött a harmadik unokája! Büszkén mutogatta mindenkinek a házuk nagyszobájában bilin ülő fiúcska fényképét. Meg is jegyezte valaki a falon lógó védett Rippl-Rónai láttán: „Milyen szép, hogy már ilyen fiatalon múzeumba viszik a gyereket…” Az idill szinte egy pillanat alatt lett semmivé. Egy forró nyári napon vonaton ment le az apósáékhoz, benézett az étkezőkocsiba, ahol régi uszodai cimborája, nevezett Szahara vitte a boltot. Hogy miért a Szahara becenév? Találkozásuk csak megerősítette az elnevezés hitelét. Az ifjú apa igencsak kapatosan állított be a családjához, amelynek minden tagja már az asztalnál ült, csak rá vártak a vasárnapi ebéddel. Pájer belépett, meglátta, hogy a neki háttal ülő apósa fülén átsüt a nap, a látvány arra késztette, hogy megpöckölje, a szörnyű tettet egy „mi van, apóka…?” kiáltással tetézve.
Ezt még Rákosi elvtárs sem merte volna velem megcsinálni – pattant föl az atya, és egy órán belül kitiltotta vejét nemcsak a városból és a megyéből, hanem az egész Alföldről.
Hogy Pájer János nem halt bele a bánatba, az egyértelműen annak köszönhető, hogy a Császár uszoda a Duna jobb partján épült.