Sebhelyek

Szentpétervár mára kipihente a születésnap fáradalmait, a vendégsereg eloszlott, az élet visszatért a normális kerékvágásba, ami azt jelenti, hogy e nyári hónapokban elözönlik a várost a fehér éjszakákra érkező hangos turisták. A dácsákról visszaszivárgó helyiek közben azt találgatják, hogy Pétervár régen várt megújulása folytatódik-e, avagy kedves „Pityerük” csupán két napra vált a világ fővárosává.

Nemcsak kedvesek, de józan gondolkodásúak is a szentpéterváriak. Hiába, az elmúlt évtizedek látványos mellőztetése földhöz ragasztotta az álmokat. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy nem szédítették el őket azok az évek óta hangoztatott ígéretek sem, melyek szerint alapításának 300. évfordulójára teljesen megújul a város. Egy tavalyi felmérés szerint a szentpéterváriak többsége a jubileumra mindössze a történelmi városközpont kicsinosítását és a legfontosabb utak újraaszfaltozását várta. Így is lett.
– Még ennyi sem történt volna, ha nincs Putyin! Képzeld csak el ezt az ünnepet mondjuk Jelcinnel! Mikor jött volna el ide a világ több mint negyven vezető politikusa?! S hol kapott volna ennyi pénzt az 1918 óta egyfolytában háttérbe szorított város? – veti fel ismerősöm, Alekszej, aki láthatóan élvezi, hogy legalább a főbb útvonalakon nem kell méretes kátyúkat kerülgetnie.
A világraszóló születésnapi ünnepségsorozattal Szentpétervár valóban visszaírta magát a világtérképre, s az is tény, hogy ebben elvitathatatlan érdeme van a város szülöttének, Vlagyimir Putyin orosz elnöknek.
Alekszej azonban elvisz a mellékutcákba is, ahol sokkolóan szembesül az ember az elmúlt nyolc évtized rombolásával. A neoklasszicista paloták, csillogó kupolák árnyékában ugyanis megbúvik Pétervár, e büszke dáma másik, sebhelyes arca is. A Lada lassan bukdácsol a hatalmas kátyúk s itt-ott az elszállítatlan szemétkupacok között. A hébe-hóba járó villamosok majd lebucskáznak az alámosott, sok helyütt levegőben lógó sínekről, az egykor szebb napokat látott házak színei megtörtek, s bizony, omladozik a vakolat. Az átjáróházak még a központban is Dosztojevszkij világának sötét arcát mutatják. A „kommunálkákból” menekülnek az emberek, ha tudnak. A városban a hivatalos adatok szerint is mintegy 150 ház, több mint háromezer lakás van életveszélyes állapotban. Tavaly öt ház dőlt össze. Ha elmarad a teljes felújítás, akkor egyes szakértők szerint 5–10 év múlva egész utcák juthatnak erre a sorsra. S még sorolhatnánk tovább a gondokat, az elmúlt korszak örökségét, a fényüket vesztett palotáktól a közlekedési gondokon át a kommunális szolgáltatások színvonaláig.
Az alvó várost azonban érezhetően felrázta a jubileumi készülődés, s az, hogy Putyinnak köszönhetően Szentpétervár immár három éve bekerült a világpolitika vérkeringésébe. A hatalom által évtizedeken át tudatosan háttérbe szorított „északi főváros” a 90-es évek elején Szobcsak által megálmodott, ám anyagi források híján megindulni képtelen újjáéledése ezzel lendületet kapott. A város alapításának 300. évfordulójára két éve a központi költségvetés 41 milliárd rubelt (egy dollár 31 rubel) különített el, amely összegnek csak töredékébe került maga a tíznapos ünnepségsorozat. A források nagy részét a város épületeinek restaurálására, az infrastruktúra elkerülhetetlen fejlesztésére szánták.
A közel évszázados lemaradást azonban aligha lehetett két-három év alatt behozni, ráadásul a születésnap utáni leltárból kiderül, hogy az ünnepi tervek jelentős része papíron maradt. Az ismertebb épületek közül teljes egészében „csak” a Carszkoje Szeló-i Katalin-palota híres borostyánszobájának másolata készült el, ezenkívül befejezték az elnök tengeri rezidenciájául, májusban a diplomáciai csúcs helyszínéül szolgáló Konsztantyin-palota, az Izsák-székesegyház, s majdnem teljesen a Mihajlovszkij-palota tatarozását. Emellett említést érdemel, hogy megszépült a moszkvai, a finn, a vityebszki és a balti pályaudvar is, míg az év végéig teljesen elkészül az újonnan épített ladogai. Aki járt a 90-es évek végén Szentpéterváron, az a csodálatos történelmi központ megújulását, a főutak rendbehozatalát is értékelni tudja, azonban meg lehet érteni az elégedetlenkedőket. Olyan, a város élete szempontjából létfontosságú, a tervekben kiemelt létesítményekre kell ugyanis továbbra is várni, mint a 30–40 éve halogatott, a várost elkerülő út, az áradásoktól védő gátrendszer, vagy az északi részt közlekedési szempontból a központtól elvágó, 1996-ban víz alá került metrószakasz. A körgyűrű 42 kilométeréből 14 készült el, s az átadás 2005 előtt nem várható, míg a metró talán jövőre járhat ismét a Lesznaja állomástól. Több történelmi épület restaurálása sem fejeződött be, a Kazanyi- és a Szmolnij-székesegyházaké pedig el sem kezdődött. Utóbbi esetében kiderült, hogy teljes felújításra van szükség, s ez csak jövőre indulhat. A Kazanyi-székesegyház felújítását az egyház és a kulturális minisztérium vitája akadályozta. Miután a közelmúltig a Vallás és Ateizmus Múzeumának helyt adó épület visszakerült az egyház tulajdonába, a minisztérium már nem nagyon akart pénzt költeni e gyönyörű műemlékre. A Péter-Pál erőd rekonstrukciójának befejezését is kénytelenek voltak átütemezni, hiszen lényegében csak a székesegyház újult meg, s a munka az ünnep után folytatódik. Restaurálták a Mariinszkij színházat, az új, hozzá tartozó kulturális központ építése azonban még el sem kezdődött. Aligha fogják egyhamar tatarozni a delegációk útvonalán rekonstrukciót színlelve látványosan feldrapériázott romos épületeket, a januárban lefestett falak is fel-felhólyagzanak, az eredmény azonban még így is szembeötlő. Valami elkezdődött, s ha e lendület kitart, Szentpétervár ismét sokra viheti, mint Putyin mondta, „az orosz jövő szimbóluma lehet”.
– Ismét látszik már valami a város régi fényéből, pompájából, az új festékréteg azonban kevés a teljes megújuláshoz – magyarázza Gyima, miközben búcsúzóul végigkalauzol az ismét csillogó központon.
– Még az is lehet, hogy nem lesz igaza a XX. század Oroszországát talán legjobban ismerő, sajnos már elhunyt Dmitrij Lihacsov professzornak, aki egykor találóan provinciális sorsra kárhoztatott nagyvárosnak nevezte Szentpétervárt – mosolyog hamiskásan.
Lehet, hogy a péterváriak újra tudnak álmodni?