„Szeretlek, kapitány!”

Már csaknem mindenre van hatásos orvosság. Ha fáj a fejünk, ha idegesek vagyunk, ha magas a vérnyomásunk, beveszünk egy tablettát. Csillapodnak gyötrelmeink. Amikor hirtelen zivatar támad, előkapjuk esernyőnket. Vagy behúzódunk egy kapualj alá. Ha netán bombák hullanának, sietve levonulnánk az óvóhelyre.
De ki tud védekezni az ellen, ha a szívében megpendül az emlékezés húrja, ha meghall egy ismerős hangot, vagy egy szeretett lény simítását érzi a kezén?
Állok a minap a Szabadság híd korlátjának dőlve, s nézem a Duna fodrozó vizét. Hajó közeledik, kapitánya a kormánykerék mellett bizonyosan a hidat figyeli, és ő is lát engem. A kapitány!
Rég mondott mesék zümmögnek emlékként bennem, amelyek szereplője a kapitány volt. Mert rendszeresen a Duna-partra vittem sétálni kicsi fiamat. Szerette a vizet, és én nagy-nagy vizekről meséltem neki, tengerekről, viharokról, lakatlan szigetekről. Ezeknek a meséknek mindig én voltam a kapitánya. Harsogó égzengések között, dacosan néztem a viharba, s erősen fogtam a fiam kezét. Az élet nagy vizei felé kormányoztam.
Olykor, amikor valóban mennydörgött, belém kapaszkodott, remegett és féltett: mi lesz vele, ha baj éri a kapitányt? De a vihar mindig elcsitult, a haragos nagy vizek megszelídültek, kisütött a nap is, mi pedig ültünk a rakpart lépcsőin egymás mellett. Nem létező szigetre képzeltük magunkat, és boldogok voltunk. Ilyenkor a fiam kapitánynak nevezett.
A hajót látva most ez a régi mesevilág jutott eszembe, s egy történet a fiamról, amelyet a szívemben őrizgetek. Az ötvenhatos szabadságharc után történt, hároméves volt akkoriban. Persze nem értette, miről van szó. Ha dörrenést hallott kintről, kérdően rám nézett. Megnyugtattam. Nincs baj.
Orosz páncélosok szállták meg azon a történelmi napon a környékünket, egy jármű az utcánkba is becsörtetett. A kapunk előtt megállt. Aztán dörömbölést hallottunk, a házmester kaput nyitott, bakancsok koppantak a lépcsőkön, minden lakásba becsöngettek: fegyvereseket kerestek. Utána elmentek, nyitva maradt a kapu. A fiamat a folyosóra csalta a kíváncsiság, majd kiment az utcára, hogy közelről is szemügyre vegye a páncélos szörnyet. Körüljárta, tapogatta, fel akart mászni a hernyótalpára. A házban lévő borbélyüzlet vezetője szedte le onnan, és vitte be magához a fodrászatra.
Mi eközben kétségbeesetten kerestük, én végigrohantam az utcán, az orosz katonák kétszer is megállítottak, hogy igazoltassanak. Amikor Andris előkerült – a fodrász hozta fel a karjában –, a feleségem engem hibáztatott, mert, mint mondta, butaságokkal tömöm tele a gyerek fejét. Nem is védekeztem a vádjai ellen. Persze más meséket kellene kiagyalnom, vagy a bugyuta régieket elővennem a farkasról, amely felfalta Piroskát, a vasorrú bábáról, aki mézeskalács házban lakott az erdő közepén. Nincsenek viharok! Csendes a víz, elült a szél, behúzódott az öblökbe, nem kell semmitől sem rettegnünk!
Amikor egyedül maradtam a fiammal, arra gondoltam, nem ártana leckét adnom neki. Egy kis dorgálás hasznára válhat majd az életben. Állt mellettem, és nagy kék szemével nézett rám. Odahúztam, és megvertem a popsiját: „Rossz vagy! Szófogadatlan. Nem szeretlek!”
Mintha hirtelen vihar támadt volna a szobában. Vagy csak bennem? A fiam lehajtotta a fejét, durcásan nézte a szőnyeget. Aztán éktelen sírásba kezdett.
Tépelődtem: mit tehet ilyenkor egy apa? „Ne sírj már!” – csitítottam.
Annál keservesebben sírt. Rázta a zokogás, kis karjával átölelte a térdemet. A hóna alá nyúltam, felemeltem. Valamit mondott, de nem értettem. „Hangosabban! Most mi bajod?”
Egészen a fülemhez hajolt, és szepegve, nyögdécselve ezt mondta: „Szeretlek, kapitány!”
Ez a jelenet jutott eszembe a hídon állva. Távoli üzenet a múltból. Néztem a vizet. A hajó már elment…