Útiterv, remények és csapdák

Lassan három éve már, hogy velem szemben ült egy jóképű és okos férfi, aki miközben anekdotázott, érvelt, elméleti és történeti összefüggéseket vázolt, bizony érdekes dolgokat fejtegetett. Számomra meglepően nyíltnak is mutatkozott. Azt mondta – többek között –, hogy ha a palesztinok nem hagynak fel az intifádával, akkor ezúttal nem sikert hoznak a fejükre, hanem fölmorzsoltatást, s úgy járhatnak, mint például a kurdok, vagyis mindörökre hazátlanok lesznek.

Az Úr kétezredik esztendejét írtuk, jócskán benne voltunk már az őszben, és Jeruzsálem varázsos volt, mint mindig. És ezúttal különösen nyugtalan is. Éppen hogy megkezdődött ugyanis a második (az úgynevezett al-Aksza) intifáda, amely Jeruzsálemet különösen érintette-érinti. Okos beszélgetőpartneremet Uri Drominak hívták; baloldali politikus, a néhai Rabin kormányának szóvivője volt. Lepereg több mint két esztendő, s mit olvashat az emberfia? Azt, hogy az öngyilkos merényletek intifádája – mely Camp Davidet követte – elsősorban a palesztinokra s az egész palesztin ügyre jár katasztrofális következményekkel. S aki ezt mondja, nem más, mint Mahmúd Abbász, vagy másként: Abu Mazen, az új palesztin kormányfő.

Sőt, Ariel Saron izraeli miniszterelnök a tabu szót, a megszállást használja, midőn a ciszjordániai és gázai izraeli jelenlétet definiálja, s a minap a Háárec című izraeli napilap hasábjain már arról értekezett, hogy előbb-utóbb bizony meglesz a palesztin állam, mert – és most idézem Saront –: „nem hiszem, hogy nekünk kell kormányoznunk egy másik népet és annak életét”…
Mi történt? Bizonyára sok minden történt, leginkább persze a színfalak mögött, egyeztetések és kompromisszumok, hidegfejű adok-kapok alkuk és hatalmi átrendezések, melyeknek hátterére és igazi mozgatóira nyilván csak sok-sok év múlva derül majd fény. Ha és egyáltalán. Az egyezkedések egyes – valószínűleg nem is a leglényegesebb – elemeiről azonban már sokat tudhatni. Mindenekelőtt azt, hogy Abu Mazen véleménye immáron izraeli állásponttal cseng egybe. S hogy az új palesztin kormányzat meghatározó politikaalakítói kompromisszumkészeknek mondják magukat. Vagy azt, hogy a mind egyszerűen útitervnek nevezett, legújabb békekezdeményezést rendkívül erősen támogatják-szorgalmazzák a legjelentősebb amerikai zsidó szervezetek legjelentősebb alakjai, akik mintha nyomást gyakorolni látszanának Izraelre is. S a mindmáig konok Saron kormányfő mintha el is fogadná ezt az útitervet.

Felvirradt hát a reménység hajnala a Közel-Keleten? Jobbára pozitív töltetű kommentárok, a közeljövőben várható, megbékélés-reménycsillanásokról szóló értekezések jelennek meg arról, amit Dominique de Villepin, Franciaország külügyminisztere „minden válságok szülőanyjának” minősít. Vagyis a palesztin–izraeli konfliktusról. Csak hát, nincs-e igazuk a szkeptikusoknak, kik folyvást kérdéseket tesznek fel: vajon Saron nem csupán időnyerésre játszik-é, hogy Bush arcát (is) mentse az iraki háború után, vajon a szélsőségesek, mindkét oldalon, nem sikeresen követnek-e el majd mindent, hogy megfúrják az újabb békepróbálkozást; s vajon hihető-e, hogy a békét teremteni akarók valóban békét akarnak, jót és igazságost?

Ez utóbbi egyébként tán a legfontosabb kérdés: hitelesek-e a békét hirdetők, következésképpen hihetők-e szándékaik? Hisz’ annyi megcsalatás volt már, s különösen az elmúlt két esztendőben, oly’ sok hazugság hangzott el, folyamatosan és mindenben, miközben jogról, erkölcsről, igazságosságról papoltak. Itt van ez az iraki háború. Indoklásaként azt sulykolták, hogy Irakban tömegpusztító fegyverek vannak, Irak tehát veszélyes. Azt ismételgették nagy hangon és fennhéjázva, hogy Irak megtámadásával Bush junior nem kevesebbet védelmez meg, mint az egész emberiséget. Nyilvánvalónak s magától értetődőnek mutatták be ország-világ előtt, hogy Szaddám Huszeint szoros kapcsolat fűzi Bin Ladenhez, hogy az iraki Bász párt és az al-Kaida összedolgozik, s hogy általában is: a bagdadi despotizmus összenőtt a nemzetközi terrorizmussal. És kiderült, hogy nem egészen így van. Sőt. Brit földön belpolitikai vihar támadt az ügyből, a becsapott hiszékenyek követelik az igazság kiderítését és nyilvánosságra hozását. Az egyik amerikai napilap bagdadi tudósítója nyilvánosan vonja felelősségre a sztár kolleginát, mert kiderült az is, hogy az iraki szörnyűségekről – úgy, mint a tömegpusztító fegyverektől, a vegyi és biológiai fegyverekről, miegymásról – szóló mesketék kiszivárogtatója, a sokáig homályban maradt „mély torok” nem más, mint egy megbízhatatlan, CIA-felfújta figura, bizonyos Ahmed Csalabi, s mindabban, amit – az amerikai szándékokat megtámogatandó – össze-vissza fecsegett, nem sok az igazság. Hörögnek a jóérzésűek, mert az amerikai katonakisasszony kimentése az állítólagos iraki haramiák karmai közül szintén nem úgy zajlott le, ahogyan tálalták, mi több, a történet Jessica Lynch közlegényleány heroikus küzdelméről szintén nem volt igaz. Az International Herald Tribune már annak filozófiai magyarázatát, vagy legalábbis hátterét elemzi, hogy a Bush-csapat miért vonzódik ennyire a hazudozáshoz?

Érthető hát, ha a becsapottak és megcsalatottak most nem bíznak az újnak mondott palesztin–izraeli béketervben. S különösen megcsappan reménységük, ha belekukkantanak magába a tervezetbe. A leglényegesebb kérdésekről ugyanis – melyektől a palesztin-izraeli konfliktus tartós rendezése függ – nemigen esik szó benne.

Az útiterv fő pontjai közé tartozik, hogy a palesztinoknak azonnal be kell szüntetniük az erőszakos akciókat, végre kell hajtaniuk a szükségesnek mondott politikai reformokat, demokratizálniuk kell intézményeiket, hogy az izraeliek segítenek a palesztinok életének normalizálásában, enyhítik a rájuk vonatkozó megszorításokat, befagyasztják új zsidó telepek létesítését Ciszjordániában és a Gázai övezetben, és lebontatják az úgynevezett vad, azaz engedély nélkül épülő telepeket, kivonják erőiket azokból a városokból, melyeket egy-egy kamikázeakció után helyeztek blokád alá, s végső soron – ha mindezt sikerül megvalósítani –, Izrael kötelezettséget vállal egy majdani palesztin állam létrehozására, mely államnak a határai azonban, úgymond, provizórikusak.

Csak hát hol és hogyan is alakul majd meg ez a palesztin állam? Mennyire lesz működőképes, ha területe nem összefüggő? Ciszjordánia máris három afféle bantusztánra szabdaltatott, s mindegyik bantusztánban zsidó települések enklávéi vannak, infrastruktúrával és katonai ellenőrző pontokkal. A Ciszjordánia északkeleti és északnyugati részén most épülő izraeli fal elszakítja majd a palesztin parasztokat földecskéiktől, és tovább szabdalja Ciszjordániát. Arról nem is beszélve, hogy úgy rémlik, a nemzetközi jog nem ismeri a provizórikus határok fogalmát. S vajon miért is nem esik szó arról, hogy Izrael visszavonuljon a nemzetközileg is elismert 1967 előtti határai mögé? Mi lesz például Jeruzsálemmel, a már meglévő zsidó telepekkel a palesztin területeken, vagy a palesztin menekültek esetleges visszatérésével? Mindezen kérdések, állítólag, az útiterv távoli, harmadik szakaszában kerülnek majd szóba…
Ráadásul – amint azt szintén a Háárec című lap kikutatta és nyilvánosságra hozta – az útiterv dokumentumát Saron kormánya tizennégy titkos záradékkal látta el, melyeknek figyelembevételére Washington kötelezettséget is vállalt. E titkos záradékok pedig a békefolyamat lehetőségeinek szűkítésére, az izraeli fél tetszése szerint meghatározott feltételekre vonatkoznak.

Tucatnyi még a kérdés. Mindazonáltal az emberfia szeretne bizakodó lenni. A béketervnek ugyanis pillanatnyilag nincs alternatívája. S végül is, annak idején – Menáhem Begin személyében – nem egy keményvonalas, sokáig hajlíthatatlannak ismert kormányfő kötötte meg a békét Egyiptommal? ’93-ban pedig Arafattal az a szintén keményvonalas Jichák Rabin fogott kezet Washingtonban, aki bevezette a gumilövedékek alkalmazását az (első) intifáda idején. S vajon Ariel Saron nem lehet képes túllépni a saját árnyékán? Ahogyan Jean Daniel írja az egyébként fenntartásait hangoztató francia hetilapban, a Nouvel Observateurben, ha Saron magával tudná ragadni az igazság felé mindazokat, akiket tegnap még a tévedésbe s a bűnbe vonszolt – személye és politikája minden erővel támogatandó lenne.