A feldobott labda elszáll

A magyar diplomácia attól az országtól kapott legutoljára pofont, s került defenzívába, ahonnét erre végképp nem számított: Szerbiától. Zoran Zsivkovics szerb miniszterelnök a nemrégiben Szabadkán megtartott szerb– magyar csúcstalálkozón egyetlenegy mondatával több fejtörést okozott a magyar diplomáciának, mint a szerb külügyesek összes fellépése az elmúlt pár évben együttvéve. Zsivkovics ugyanis kijelentette: kormánya nem ellenzi a kettős állampolgárságot, majd hozzátette, ugyanakkor reméli, hogy a két ország polgárai rövidesen egyetlenegy közös állampolgársággal fognak rendelkezni, mégpedig az európai unióssal.
Az újságírói kérdésre adott rövid kormányfői válasz ismételten bizonyította azt a szomorú tényt, hogy a magyar diplomácia Trianon óta lépéshátrányban van a szomszédos országokkal szemben. Ráadásul Zsivkovics kijelentése a lehető legrosszabb időpontban érkezett, tekintve, hogy a kedvezménytörvény körül kialakult nyilatkozat- és diplomáciai háború nemhogy csillapodna, hanem éppen ellenkezőleg: mind nagyobb súllyal nehezedik a magyar bel- és külpolitikára. Másrészt vészesen közeledik november elseje, amikor a Magyar Köztársaság vízumkényszert kénytelen életbe léptetni Ukrajnával és a szerb-montenegrói államszövetséggel szemben. Pillanatnyilag csupán a vízumalapú beutaztatás időpontja a biztos, konkrétumokat – néhány ködös ígéretet leszámítva – nem lehet tudni erről a két határon túli magyar közösség életét jelentősen megnehezítő kényszerintézkedésről. A két közösségben már most elkeseredettség és apátia lett úrrá. Tekintve, hogy – mint említettük – néhány ködös megfogalmazást leszámítva (többszöri beutazásra feljogosító, olcsó díjkategóriájú vízum) jóformán semmit sem tudnak erről a mindennapi életüket megnehezítő intézkedésről, a suttogó propaganda is megtette már a magáét, miszerint csak azok számíthatnak kedvezményekre, akiknek hozzátartozóik élnek a Magyar Köztársaság területén.
A magyar kormány a kényes kérdést eddig úgy oldotta meg, hogy azt igyekezett agyonhallgatni. Egy-két nyilatkozatot leszámítva egy hónap alatt semmi új fejlemény nem látott napvilágot ezzel a fontos kérdéssel kapcsolatban, kivéve a külügyminiszter és a kormányfő nyilatkozatát, amelyben egymásnak ellentmondanak. Kovács László nemrégiben ugyanis úgy nyilatkozott, hogy amennyiben ez a kérdés nem sérti az európai jogi normákat és az azt érintő országot, úgy el lehet gondolkodni ezen, míg Medgyessy Péter kormányfő az újvidéki Magyar Szónak adott interjújában úgy nyilatkozott, hogy „az állampolgárság az államhoz, nem pedig a nemzethez kötődő fogalom, illetve intézmény”, másrészt az interjúból az is kitűnik, hogy a magyar közösségek nem számíthatnak kedvezőbb elbírálásra a vízum igénylésénél, mint a többségi nemzet polgárai.
Zsivkovics szerb miniszterelnök elérte célját. Sikerült a magyar kormányt úgy sarokba szorítania, hogy az nem hivatkozhat még csak ellenséges szándékra sem, mivel a szerb miniszterelnök látszólagos kijelentése éppen a két állam baráti együttműködését lenne hivatott előmozdítani. Zsivkovics ugyanakkor teljesen tisztában van azzal, hogy a magyar kormány nem hajlandó a kettős állampolgárságot megadni, mivel egyrészt fél az egészség- és nyugdíjbiztosításra, illetve a munkaerőpiacra rázúduló százezrektől, másrészt fél a potenciális szavazóktól, mivel köztudott, hogy a határon túli magyarok pártpreferenciája nem a mostani kormánynak kedvez. Harmadrészt pedig fél a magyar társadalom felzúdulásától is. Romániáról és Szlovákiáról nem beszélve. Ezen félelmek egy része a Délvidék esetében többnyire megalapozatlan, mivel az állampolgárság megléte nem jelent azonnali biztos munkát, megélhetést és azonnali ingatlantulajdont, s nem jelent egyben automatikus egészség- és nyugdíjbiztosítást, ahogy szavazati jogot sem, hiszen ez utóbbihoz a Magyar Köztársaság területén is kellene élni. Másrészt, a megélhetési költségek és a fizetésként kapott bérkülönbség pillanatnyilag nem annyira magas, hogy egy potenciális délvidéki áttelepülő család számára minden esetben megérné biztos egzisztenciája, több évtizedes munkahelye, évszázados szülőföldje feladásának az ára, az érzelmi kötődésekről nem is beszélve. Harmadszor pedig, aki már akart, az eddig is áttelepült az érzelmi kötődés ellenére, állampolgárság, kedvezménytörvény nélkül is.
A délvidéki magyarok elsősorban érzelmi okokból ragaszkodnak a magyar állampolgársághoz, igaz, ebben nagy szerepet játszik a szabad utazás lehetősége is, mivel az egykori Jugoszláviában hozzászoktak a külföldre való utazás lehetőségéhez (az más kérdés, hogy ehhez pénz is kell), s az egy évtizede tartó bezártság alatt e joguk elvesztése érzelmi okokból igen sokat nyom a latba.
Zsivkovics tehát elégedetten dörzsölheti a tenyerét: ismét sikerült egy zseniális húzással megosztani a magyarságot, s a divide et impera jelszava maradéktalanul érvényre juthat a Délvidéken. A délvidéki (és a kárpátaljai) magyar közösség pedig ismételten értetlenül áll az események középpontjában: nem érti, hogy miért nem jár neki az, amit még a szerb állam legfelsőbb vezetése is engedélyezne; nem érti, miért kell a kedvezménytörvényt tovább csorbítani, rendelkezéseit elszabotálni; s végképp nem érti, hogy miért nem lehet különbséget tenni közte és az államalkotók között a vízumrendelkezéseknél. Szerbia az az ország Európában, ahol a polgárok a legtöbb különféle állampolgárságot szerezték meg maguknak az elmúlt évtizedben, s nyílt titok az is, hogy a 300 ezres magyarság legalább fele már rendelkezik magyar állampolgársággal, vagy letelepedési engedéllyel. A közösség tagjai végképp nem értik azt, hogyan lehetséges, hogy amit Európa legtöbb országa biztosít határain túl élő nemzetrészei számára, csak egyedül Magyarország nem teszi, teheti meg. Nem érti, hogyan lehetséges az, hogy Párizs és Berlin is meg tudott egyezni ebben a kérdésben az idei év első felében (köztudott, hogy e két ország állampolgárságának megszerzése a legnehezebb Európában, a többi példáról nem is szólva).
Az idő vészesen fogy, november elseje közeledik. A hidegben, szélben, hóban, hőségben vízumért sorban álló magyarok százezreinek, amikor a saját bőrükön fogják majd tapasztalni e sorban állás minden megaláztatását, keservét, amikor azt fogják látni, hogy mindig voltak és vannak kivételezettek, akik a határon továbbra is háborítatlanul járnak-kelnek, nem lehet majd csupán egyetlenegy „nem lehet és kész” mondattal elintézni a fenti kérdéseket. Nem lehet azt mondani, hogy nincs új vasfüggöny, amikor ők a saját bőrükön érzik annak minden negatív megkülönböztetését, még ha a jelenlegi helyzetért nem Magyarország, hanem azon országok egykori vezetői a hibásak, ahová a történelem kegyetlen szeszélye őket, magyarokat is sodorta. Nem lehet a délvidékieket azzal vigasztalni, hogy mindez csupán átmeneti állapot, s rövid időn belül Szerbia és Montenegró felkerül az ún. fehér listára. Amennyiben a magyar közösségek rövid időn belül nem kapnak választ ezekre a kérdésekre, nem lesz földi erő, amely elhitetné velük, hogy még nincsenek leírva, hogy érdemes magyarként küzdeni, kitartani, megmaradni. Az elkeseredettségen kívül a nem megfelelően kommunikált és kidolgozott kérdésekre adott nem megfelelő válaszok az indulatokon, szélsőségeken kívül reményvesztettséget, valamint az asszimiláció és a kitelepülés felgyorsulását fogják eredményezni.
A labda tehát fel van dobva, a kérdés csupán az, hogy magyar részről egyáltalán leüti-e valaki. Divide et impera – tartotta a régi római mondás, s mi ehhez pillanatnyilag önként statisztálunk.

A szerző délvidéki újságíró