A jólét árnyékában

A washingtoni Politikai Tudományok Intézete szerint a világ száz gazdasági hatalma között már több a vállalat, mint az állam. A világ kétszáz legnagyobb vállalatának profitja 1983 és 1999 között 362,4 százalékkal nőtt. De mit fizet az emberiség ezért? A multik modern korunk istenei, óriások, akikhez a földi halandók panaszai el sem érnek. Ha érdekük úgy kívánja, milliárdokat pumpálnak egy térségbe, de a másodperc törtrésze alatt ennek ellenkezője is megtörténhet.

A gazdaságilag erősebb régiókban a jólét és a fejlődés eszménye fűződik az olyan nevekhez, mint a Siemens, Nike, Bayer, Total, Esso, Unilever, McDonald’s. De ha kissé mélyebbre ásunk – mint Klaus Werner és Hans Weiss tették a Márkacégek fekete könyve című kötetükben –, ráébredünk, hogy mindezért az emberiség egésze kegyetlen árat fizet. A két osztrák származású író, újságíró a világ ötven nemzetközi konszernjének tevékenységét vette górcső alá. Azt állítják, hogy az arculatukra oly kényes legnagyobbak közül is számosan haszonélvezői a tömeges méretű gyermekmunkának, a kizsákmányolásnak, a környezetszennyezésnek. Döbbenetes jelentést adnak a harmadik világban alkalmazott foglalkoztatási és bérezési viszonyokról. De hát érdekel-e valakit – kérdezhetnék –, hogy mi rejlik a hipermarketek már-már fojtogató árubősége mögött? Vagy hogyan, hol készül az a márkás póló, teniszcipő, amiért a gyerek megvadul, mert az osztályban zombinak nézik, ha nem abban jár?
Talán nem árt, ha kilépünk a reklámok negédes környezetéből és a két szerző segítségével olyan helyszínekre utazunk, amelyekről a fogyasztói társadalom vajmi keveset tud. A Samsung központja Szöulban található, ötvennégyezer embert foglalkoztatnak. Fő profilja az elektronika, az információfeldolgozás, ismertek a háztartási gépei, ám olykor a textilgyártás területére is „kirándul”. Mexikóban éhbérért varratják a márkás ruhaneműt, s hogy milyen megalázó körülmények közepette, azt mindennél jobban kifejezi a mondás: az asszonyok dönthettek, hogy a méltóságukat vagy az állásukat veszítik-e el. A munkásnőket ugyanis rendszeresen és törvénytelenül vetették alá a terhességi teszteknek, olykor meg is tapogatták a hasukat, kikérdezték őket szexuális életükről. Mexikó után nézzünk be egy olyan thaiföldi gyárba, ahol a multik megrendelésére Nike, Adidas vagy Reebok sportcipőket gyártatnak. Ezek piaci ára az európai boltokban átlagosan húszezer forint körül mozog. Ám ennek az összegnek mindössze 0,4 százaléka jut egy varrónőnek, ami úgy napi ezer forintnak felel meg. Megtörtént, hogy a tulajdonos hónapokig nem fizetett. Ugyanígy „elfelejtették” a munkavállaláskor ígért jobb teljesítménybért és a szabadságot. Amikor a thai Thon Buri városban a varrónők bírósághoz fordultak panaszaikkal, a bíró fejbe verést ígért nekik és kilátásba helyezte, hogy hamarosan koporsóba teszik őket. Ez ugyan nem történt meg, de elbocsátották mindannyiukat.
Egyébként – mint a szerzők írják – a nőket foglalkoztató beszállítóüzemekben, legyenek azok Közép-Amerikában vagy a Távol-Keleten, a durvaság, a szavakkal történő megalázás mindennapos. Hiányoznak az alapvető higiénés lehetőségek, s ha van is étkezés az üzemben, az a fele javadalmazásukat elviszi. Ázsiában szokás, hogy a férfi csoportvezető fül- és hajhúzással ösztönzi a munkatempót. Számos emberjogi csoport jelzi, hogy amióta a „tigrisállamok” gazdasági válságba kerültek, az alkalmazottak jogai jelentősen csorbultak. A megrendelők, a multi cégek alacsony adókat harcolnak ki az adott államtól, s csak a minimális szociális hátteret teremtik meg. A Világbank és a Nemzetközi Valutaalap őket támogatja ebben is, és nem az eladósodott, kiszolgáltatott országok mellett áll. Utóbbiaknak még ilyen feltételekkel is érdeke a foglalkoztatottság, ezért a béreket a létminimum körül tartják, vagy még lejjebb szorítják. E körbe tartoznak az afrikai, ázsiai, latin-amerikai országok, és bizony a posztszocialista országok sem jelentenek kivételt – állítja Klaus Werner és Has Weiss, hozzátéve, hogy a nemzeti kormányok e készségessége által a multinacionális cégek haszna növekszik tovább, akik mossák kezeiket, hiszen az államilag megállapított minimálbérekre hivatkozhatnak.
Földünkön ma tizenkétmillió gyermekmunkásról tudunk. A Kongóban 1998-tól tartó polgárháborúban 2,5 millióan pusztultak el, egyharmaduk gyermek volt. Ez a háború valójában a gyémánt-, az arany-, a réz- és a kobaltbányák ellenőrzése körül forog. Az utóbbi években pedig egy, a világpiacon különösen keresett fémes elem, a tantál a kincs. A tantált egy koltán nevű ércből nyerik. Többek között mobiltelefonokhoz, csúcstechnológiai fegyverekhez, atomreaktorokhoz, szükséges ötvözetekhez használják. A nyersanyagot kézzel vagy primitív eszközökkel nyerik ki a sóderszerű talajból. A nyolc-tíz éves fiúk hajlékonysága jól jön ehhez a munkához. A nagy cégek, ahogyan mások is, a nyilvánosság előtt tagadják, hogy alkalmazzák őket, ám Klaus Werner kutatásaira alapozva így beszél erről: „Azért, hogy a nyugati elektronikai cégeket és a Bayer konszernt egy értékes fémmel ellássák, kongói bányákban dolgoztak férfiak, nők és gyermekek. Ezrek haltak meg a koltánércért, amely hozzájárult Afrika első világháborújának (a külföldről támogatott törzsi villongásokat értve alatta – a szerk.) finanszírozásához.”
S ha már a fegyvereknél tartunk, nézzük, mit állít Werner és Weiss az olajkonszernek és a távol-keleti, illetve afrikai elnyomó rezsimek együttműködéséről? A mai Mianmarban, az egykori Burmában a francia Total olajkitermelő céghez és a katonai diktatúrához fűződnek a fegyveres kilakoltatások a lelőhelyek környékéről, a kényszermunka és az önkényes kivégzések. A burmai ellenzék a Totalt a katonai rezsim legerősebb támaszának nevezi. A tarthatatlan viszonyokról, a nép elnyomásáról talán mond valamit, hogy ez még az amerikai olajmultinak, a Texakónak is sok volt, kivonult az országból. A Royal Dutch-Schell 130 országban van jelen, ötvenezer benzinkútja naponta húszmillió embert szolgál ki. Népszerűsége 1995-ig töretlen volt. Ekkor a Greenpeace által sikerült megakadályozni, hogy az Északi-tengerbe süllyesszenek egy olajfúrótornyot. Az ökológiai merénylet szándéka miatt az autóvezetők bojkottálták a Schell benzinkútjait, a forgalom nyolcvan százalékra esett vissza. Ezután született meg az a nemzetközi egyezmény, amely megtiltja az olajfúrótornyok tengerbe való elsüllyesztését. Afrika persze messze van az Északi-tengertől, ezért ott nem „szükséges” betartani a nyugati normákat. Ezért szenynyezhetik a Niger folyó deltavidékén a termőföldeket, fegyverezhették fel az elnyomó rezsim katonáit, s tagadhatják meg a kárpótlást a természetben végzett pusztításért.
Dél Szudánban megoszlik a felelősség. Az olajkitermelésben kanadai, svéd, kínai, francia, osztrák cégek vesznek részt, amelyek kollaborálnak a polgári lakosságot irtó katonai erőkkel. A kötetben a brit Christian Aid nevű segélyszervezeten kívül idézik az Amnesty International afrikai igazgatóját. Egy helyütt arról számolnak be, miként pusztították a kormánycsapatok az olajvidék közepén lévő Bantui városának lakóit. A „tisztogatást” helikopterekről, gépfegyverekkel és bombákkal végezték. A férfiakat, nőket, gyerekeket tömegesen végezték ki, a szörnyű módszerek minden képzeletet meghaladnak.
És most lazításként igyunk egy jó, forró kakaót, rágcsáljunk egy kis csokoládét – mondjuk a Nestlétől. Az Elefántcsontpart hatalmas kakaóültetvényein egy rabszolgaként tartott gyermek ára hat-hét ezer forint. Kutyákkal, őrökkel körbe vett telepeken őrzik őket. A legtöbb megvásárolt gyermek azt sem tudja, honnan vitték oda, és hol van. Fizetség nélkül dolgoznak, a szökés lehetetlen. Egy francia emberjogi szervezet (Terre des Hommes) húszezerre becsüli az éhségövezetnek számító Maliból a gazdag Elefántcsontpartra ily módon eladott gyermekek számát. A világ kakaótermelését egy-két vállalat uralja. A legismertebb márkacégek: a Nestlé, a Mars, a Philip Morris/ Kraft Jacobs Suchard, a Ferrero.
Még mindig az élvezeteknél maradva, vásároljunk egy fürt banánt, hiszen olyan egészséges. Természetesen a legjobb márkájút, a sárga címkéjű Chiquitát. A gyümölcs a messzi Nicaraguából érkezik, ahol 22 ezer, ültetvényeken dolgozó munkás vált egy növényvédő szer, az Amerikában gyártott Nemagon áldozatává. 1998-ban Hondurasban egy orvos adta le a vészjelzést, mert kórházában az újszülött gyerekek sorozatban súlyos fejlődési rendellenességekkel jöttek a világra. Az orvos a fejlődési rendellenességet az említett növényvédő szerrel hozta összefüggésbe. A Dow Chemical és a Shell által piacra vitt Nemagon ártalmasságát korábban már állatkísérletek bizonyították, ám a két cég ezeket az eredményeket eltitkolta a nyilvánosság elől. Az Egyesült Államokban már 1977-ben megtiltották alkalmazását. Ám ugyanott nyilván úgy vélték, a „gyarmatokon” jót tesz a gyümölcsnek és főként az embereknek. Így több mint húsz évig mérgezték őket. Latin-Amerikában és Ázsiában mintegy 25 ezren perelték be a Chiquita, a Dole és a Del Monte, továbbá a Schell és Dow vállalatokat. A Chiquita kivételével a többi cég hajlandóságot mutatott a kártérítésre.
És most vegyük az irányt Ázsia felé, mégpedig a fejlődés és az ottani társadalmi akarat jegyében – ahogyan a Siemens egyik nagyiparosa, Hermut Korma magyarázta Klaus Wernernek. Az író éppen a Jangce folyó völgyének kiürítéséről, a három szoros duzzasztórendszer építésében való részvételükről faggatta őt. Ahhoz, hogy a világ legnagyobb vízierőműve 650 kilométeren létrejöhessen, egymillió-háromszázezer és egymillió-kilencszázezer közötti tömeget kellett lakóhelyétől megfosztani. Klaus Werner és Hans Weiss megállapításai szerint a Siemens olyan duzzasztógátprojektekben vesz részt turbinaszállításaival, amelyeket az ökológiai egyensúly felborítása miatt Nyugat-Európában nem tehetne meg. Ott van a harmadik világ atomreaktor-telepítéseinél, részben olyan típusokkal, amelyekkel kapcsolatban Németországban aggályok merültek fel, vagy elavultnak tartják őket. Mellesleg az utóbbi gyártmányokból Kelet-Európa is részesült. A megkérdezett Siemens-vezető nem érti a kifogásokat, hiszen mint mondja, olcsóbb lesz az energia, több emberhez jutnak el a civilizáció áldásai. Nem beszélve arról, hogy annak eldöntése, mit vásárolnak meg tőlük és mit nem, a nemzeti kormányok felelőssége. Ami pedig a lakóhelyükről elűzötteket illeti, ott van a kártérítés, amellyel a szegények új életet kezdhetnek.
Szép is lenne, de a mérleg serpenyője mást mutat. Kínában például az elűzöttek azt állítják, hogy a beígért kárpótlási öszszegeket nem kapták meg. Ha részesülnek is belőle, az a szabadpiacon hamar értékét veszti. Ráadásul tömegesen bukkannak fel a spekulánsok, akik még a kevésből is kiforgatják őket.
A környezetvédelmi és emberjogi szervezetek erőteljes fellépése arra is ösztönzi a nagyokat, hogy látványos jótékonysági akciókat indítsanak, környezetkímélő beruházások kísérleteiben vegyenek részt. Ám mindez nem feledtetheti, milyen károkat okoz a profitorientált, az embereket és a természeti környezetet semmibe vevő gondolkodás.
A márkacégek fekete könyvében az ötven különböző módon elmarasztalt hatalmasság közül a Total, a McDonald’s és a Bayer konszernek különösen kemény kritikát kaptak. A McDonald’s elleni vádak között szintén szerepel a gyermekmunka, a kizsákmányolás és katasztrofális munkakörülmények a beszállítóüzemekben. Továbbá a mérhetetlen mennyiségű húsfelhasználás, amely már eddig is komoly negatív ökológiai és társadalmi következményekkel járt. A hatalmas méretű szarvasmarhatartásnak az esőerdők esnek áldozatul. Az ételek alapanyagául szolgáló csirkefarmokon génmanipulációra is sor került, amelyet csak 2001-ben állítottak le a Greenpeace bizonyítékai alapján. És hogy jön ide a gyerekmunka? Úgy, hogy a gazdagabb világ gyermekeit azzal csábítják be az üzletekbe, hogy a menühöz egy Disney-figurát is kapnak. Ezeket a figurákat pedig szintén gyerekek készítették, mint 2000-ben kiderült, Hongkongban és Vietnamban. Az utóbbi helyszínen 1997-ben egy üzemben tömeges acetonmérgezés is történt, ám a megbetegedett alkalmazottak gyógyítási költségeit a cég nem vállalta.
A világcégek képviselői megpróbálkoznak a tagadással, olykor beszüntetik a gyermekmunkát, vagy a botrányt kavart üzemek tevékenységét, de többnyire csak nagy erőkkel lehet őket rákényszeríteni, hogy a harmadik világban a munkakörülményeken javítsanak.
A kötet egyik szerzője, Klaus Werner, az ökológiai egyensúly védelmének elkötelezettje, számos nemzetközi civil szervezettel van napi kapcsolatban. Az interneten keresztül rendszeresen kap és ad adatokat a nagy cégek túlkapásairól, etikai vétségekről, a munkavédelem, a termékek előállítása, kereskedelme és reklámozása kapcsán. Szerzőtársával, Hans Weiss-szel mégis azon a véleményen vannak, hogy az elmarasztalt cégek széles körű bojkottját nagyon meg kell fontolni, hiszen ez munkahelyek elvesztését jelentheti. Amit viszont a tudatos fogyasztó tehet, az, hogy vásárlásaik során olyan cégek áruit részesítsék előnyben, amelyekről ismert, hogy tisztelik a munkavállalók jogait és betartják a környezetvédelmi előírásokat.
A Nike éves reklámkiadásai milliárdos nagyságrendűek. Az életérzés pedig, amit sugároz, a „mély érzelmi kötődés, amelyet az emberek a sport és a fitnesz iránt táplálnak.” E mély érzelmi kötődés ellenére egy időben a Nike mégis az emberjogi és globalizációellenes megmozdulások célpontjává vált. Mégpedig az ázsiai beszállítóüzemekben uralkodó rossz bérezés, a gyermekmunka és a hitvány munkakörülmények miatt. A fiatalok által zsákokba gyűjtött és a cég New York-i referenciaáruháza elé kiborított ócska sportcipők a legsebezhetőbb pontján érintették a céget. Hiszen épp a reklámok által megszólított közönség fordult ellene.
Igen tanulságosak azok az élmények is, amelyeket Hans Weiss Magyarországon, úgymond gyógyszeripari tanácsadóként szerzett. Tudomására jutott, hogy a nagy gyógyszergyártó cégek újabban előszeretettel tesztelik gyógyszereiket a harmadik világban, illetve Kelet-Európában. Azt szerette volna megtudni, hogy hajlandók-e magyar orvosok olyan gyógyszerkísérletben részt venni, ahol súlyos betegek placebót kapnak. „Ez annyit jelent, hogy az orvosok szükségtelenül hagyják szenvedni a betegeiket. Csalétekként magas honoráriumot kívántam felajánlani.” Noha az orvosok világszövetségének helsinki deklarációja 2000-ben ezt az eljárást etikai vétségnek tartotta, egy fővárosi intézmény igazgató főorvosa semmi kivetnivalót nem talált benne. Igen készségesen ajánlotta saját pszichiátriai betegeit, s készséggel vállalkozott más kórházak, illetve betegek bevonására. A dokumentumok szerint a főorvos a saját számlájára betegenként 3500 dollárt kért, háromszáz dollár pedig a kórháznak jutott volna. Természetesen – mint e-mailben írta – a páciensek mindig önkéntesen vesznek részt a kísérletben. Az igaz, hogy az etikai bizottságok akadékoskodni szoktak, de egyébként, amit az újságok írnak róluk, az mind hazugság – próbálta eloszlatni Hans Weiss álgyógyszerügynök aggályait.