A magyar modell hiánya

Szögezzük le az elején: közgazdasági értelemben talán abszurd teljes értékű gazdasági válságról beszélni, hiszen az idei növekedés mértéke elérheti a 3 százalékot és a gazdasági élet szereplői működőképesek – ugyanakkor a válság szűkebb definíciójával, amely egy üzleti ciklus hullámzására vonatkozik, egyáltalán nem túlzás a jelenlegi helyzetet aposztrofálni. Definíció ide, definíció oda, a gondot most már sokkal inkább az okozza, hogy nem tudni: van-e a kormánynak elképzelése a kialakult állapot kezelésére, vagy a negatív folyamatokat Medgyessyék továbbra is pusztán a piacgazdaság velejárójának tulajdonítják.
Ha valaki veszi a fáradtságot és összerakja az elmúlt hetek, hónapok hazai és külföldi jelentéseit, elemzéseit, meglehetősen fekete képet kap Magyarország gazdasági állapotáról.
Látványos nagyvállalati kivonulások mellett nőtt a munkanélküliség, romlott hazánk vonzereje, magas a külkereskedelmi mérleg hiánya, nincs összhang a Magyar Nemzeti Bank és a kormány koncepciója között, csökkent a beruházások száma, felpörgött az infláció, a büdzsé rekordértékű államháztartási hiányt produkál, fokozatosan romlanak a befektetési feltételek, hazánk térségbeli mintaországból sereghajtó lett – s e szalagcímek hűen reprezentálják az elmúlt hetek és hónapok eseményeit.
Az öt-hat éve folyamatosan jól prosperáló magyar gazdaságot pszichésen talán az első sokk akkor érte, amikor kora tavasszal egyik napról a másikra az IBM, a Skanska, a DAM Steel, az Ózdi Acélművek, a Videoton Holding, a VT Audio, a Philips, a Salamander stb. képviselői jelentették be, hogy leállítják termelésüket, s közülük többen el is hagyják az országot.
Hirtelenjében 30 ezerrel növekedett az állástalanok száma, ám különös módon, mint az egy ilyen szituációban logikus lett volna, a kormány nem tett semmilyen ellenlépést. Néhány hónappal később derült ki a kormányzati kommunikációból, hogy átmenetileg azért ugrott meg a munkanélküliség, mert többen kívánták magukat regisztráltatni a közvetítő irodákban, mint az Orbán-kormány idején. Ám a legfrissebb hírekből tudjuk, hogy változatlanul gondok vannak a munkaerőpiacon: áprilisban és májusban összesen 5200 új munkahely megteremtésére kértek támogatást a cégek, de a szaktárca csak 2200 új álláshoz nyújt dotációt. Az üzenet akár jelképes is lehet, hiszen állami szinten függesztik fel a munkahelyteremtés támogatását. Aki egyébként nem emlékezne rá: a jelenleg hatalmon lévők 300 ezer új munkahelyet ígértek beiktatásuk után.
Miközben tehát a munkanélküliségi ráta idén március és május között hat százalék volt, azaz 0,4 százalékponttal magasabb az egy évvel korábbi adathoz képest is, hazánk tőkevonzó képessége afrikai szintre zuhant. Ez két okból felettébb kedvezőtlen. Részint azért, mert a magyarországi kis- és középvállalati szektor nem képes felszippantani az utcára került embereket, s az elvileg ezt helyettesítő zöldmezős beruházások leragadnak Szlovákiában és Csehországban. Részint pedig azért, mert a büdzsé hiányát az évente átlagosan kétmilliárd dollárnyi beáramló működő tőke már nem fedezi. Tavaly egyébként az egy évvel korábbi működő tőkének egyharmada sem érkezett hazánkba – a 2001-es 2,4 milliárd dollár után csak 900 millió dollár –, idén pedig a Magyar Nemzeti Bank adatai szerint mindössze 39 millió euró nettó működő tőke választotta letelepedése színhelyéül Magyarországot. Eközben viszont 378 millió eurónyi magyarországi befektetés el is hagyta hazánkat. A külkereskedelmi mérleg kétmilliárd euró feletti, első öt havi hiánya is rosszabb a vártnál. Mindez annyit jelent, hogy radikálisan magasabb a behozatal, mint a kivitel. Ez pedig több mint aggasztó egy exportorientált országban.
Felpörgött azonban az infláció. A 2003-as év végére a drágulás mértékét öt százalékban határozták meg az elemzők, így jövőre – ideális esetben – csak négy százalékra csökkenhet az adat. S kaotikus a büdzsé pozíciója is: míg tavaly 1600 milliárd forint volt az államháztartási hiány, addig idén további 1000 milliárdnyi hiány várható. A kormány tehát nem éri el idei költségvetési céljait. A kitűzött 4,5 százalék helyett ugyanis a bruttó hazai termék (GDP) hat százalékára rúg majd az államháztartás hiánya.
Kilenc és fél hónappal az uniós csatlakozás előtt rossz idők járnak tehát a magyar gazdaságra. Mi erre a kormány, illetve a baloldal prominenseinek válasza? Az, hogy leromlott a külső környezet, továbbá recesszió van a világgazdaságban, s ez a tendencia – az egykori rosszízű pártállami terminológiával élve – begyűrűzik az országba. Medgyessy Péter miniszterelnök több interjújában már ki is fejtette: nem várható gazdasági fellendülés. Kovács László, az MSZP elnöke egy lakossági fórumon ismerte el, hogy baj van a gazdasággal. Kuncze Gábor, az SZDSZ első számú vezetője pedig egy televíziós adásban a téma kapcsán elmondta, hogy „mindenkit óv attól, hogy válságot emlegessen”. Csillag István gazdasági miniszter viszont eközben lapít. A ráutaló magatartásokból tehát fény derül arra, hogy kormányzati szinten nincs koncepció a gazdaság állami megsegítésére. Minden megy tovább a maga útján.
Azt még a laikusok is tudják, hogy az Orbán-kormány idején sem volt sokkal jobb a világgazdasági klíma – 2000 óta gyakorlatilag recesszió van. Létezett ugyanakkor egy magyar modell, amelynek hiányával immár nemcsak a lakosság és a vállalkozások, hanem a külföldi működő tőke is szembesül. A polgári kormány gazdaságfilozófiája lényegében az volt, hogy ugyanazt a munkát ugyanabban a minőségben a magyarországi cégek is el tudják végezni, mint a külföldiek. Erről szólt a 2001 januárjában útjára indított Széchenyi- terv, majd a Széchenyi Plusz, amely a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után a gazdaság belső motorjait (építőipar, gyógy-idegenforgalom) is felpörgette. Az Orbán-kormány például néhány esztendő alatt olyan áttörést ért el a lakásfronton, amely nemcsak a gazdasági környezetet serkentette, s a jövedelmeket növelte, hanem évtizedes igényeket elégített ki. És bebizonyosodott az is, hogy hazánknak nem a bérszínvonal alacsonyan tartásával kell versenyeznie, hanem a termelékenység folyamatos javításával, a munkaerő képzettségével.
Magyar modell sosem létezett – bizonygatták metsző gúnnyal 1998–2002 között a „független” elemzők, noha ők is tudták, egy gazdaságot is lehet nemzeti sajátosságokra építeni. Hogy ne menjünk túl messzire, elég csak az osztrák, a (nyugat)német vagy az északolasz mintákra gondolni. Ausztriában az idegenforgalom és a fafeldolgozás előnyeit aknázták ki, a németek precízségük révén az iparban tettek szert behozhatatlan előnyökre, míg Észak-Olaszország az egymásra épülő több százezres kisvállalkozói társadalmával kápráztatta el a Nyugatot a hetvenes-nyolcvanas években.
Most új helyzet van. A baloldali pártok alkotta koalíció jelenleg szembesül azzal, hogy mi is az ára az ész nélküli osztogatásnak. A „jóléti rendszerváltozás”, amint azt a fenti adatsor is alátámasztja, véget ért, helyesebben: el sem kezdődött. A kormány éppen a nemzetgazdaság tönkretételével bizonyította be, hogy itt az ideje a magyar modell újbóli alkalmazásának. Ehhez azonban másféle szemléletre lenne szükség. És új kormányra.