Gazdák állnak kis csoportban a mórahalmi önkormányzat épülete előtt. Öltönyösen, nyakkendősen a tűző napon. Arról beszélnek, pórul jártak az agrárhitellel. Ez a vidék főleg zöldség- és gyümölcstermelésből él, így a mezőgazdaság jövedelmezőségében az átlagnál nagyobb szerep jut a befektetésnek. A gazdák hangosan, gesztikulálva egymásnak panaszkodnak, minden szavukat hallják a járókelők. Segítséget kérnek a polgármestertől, bár sejtik, erre annyi az esélyük, mintha tűt akarnának megtalálni a szénakazalban. Mégis próbálkoznak, mert ez az utolsó szalmaszál.
Az utóbbi hónapokban Mórahalom polgármesterét, Nógrádi Zoltánt megrohanták a mezőgazdasági termelők. A polgármester országgyűlési képviselő is, ezért főleg arra kérik a politikust, vesse latba befolyását, hogy elkerülhessék a végrehajtók zaklatását. Tömegesen rokkantak bele abba, hogy nem kapták meg a beígért kölcsönt az államtól. Azért a tényállás nem ennyire egyszerű, Nógrádi Zoltán pedig részletesen elmagyarázza azt a folyamatot, aminek során jó néhányan koldusbotra jutottak.
– Már a parlamentben is interpelláltam a mezőgazdasági miniszternél a szerencsétlen emberek védelmében. Sajnos ténykedésemet nem koronázta siker. Azoknak a családi gazdálkodóknak nagy része jutott rossz helyzetbe, akik hitelkérelmüket benyújtották a Magyar Fejlesztési Bank leányvállalatához, a Konzum Bankhoz. A hitelkérelmek előkészítésére jelentős összegeket áldoztak. Hosszú ideig nem kaptak hírt a pályázatok sorsáról, majd az elmúlt év végén az MFB által megváltoztatott, kormányrendelettől eltérő feltételekre való hivatkozással elutasították kérelmeiket. Ennek a kedvezményes kölcsönnek a leállítása könnyelműség volt az állam részéről. Nem csak azért, mert a kormányzati ígéret szerint a beharangozott hitelkonstrukcióval a mezőgazdasági termelők piaci esélyei jobbak lettek volna. Sokan azért kerültek csődbe, mert a pályázatra való felkészülés felemésztette tartalékaikat.
– Mit csinálnak most ezek az emberek?
– Sokan úgy nyilatkoztak, befejezik a gazdálkodást. Több száz olyan családról tudok a térségben, akik az elmaradt hitel áldozataivá váltak.
Erdő szélén, mesebeli helyen áll Schejbel Mihályné tanyája, Mórahalomtól alig öt kilométerre. A szép épületet magas drótkerítés védi. Ilyen helyen szokatlan ez a nagy biztonság, a tanyákat ritkán kerítik be. Úgy látszik, Schejbelék otthona kivétel. A kerítésen belül hat dühös kutya állja útját az idegennek. Azért tartják a falkára való házőrzőt is, hogy szét ne hordják a drága gépeket. A legértékesebbet, a hatmilliót érő traktort már elvitték. A végrehajtó vitte el a tartozás fejében. Schejbelné a megmaradt gépparkra mutat.
– Ha azokat is lefoglalják, gázolajjal gyújtom fel a tanyámat – mondja keserűen.
Az elmúlt fél év alatt Schejbelné kétszer esett kómába, úgy felment a vércukra. Mentő vitte az intenzív osztályra, ott élesztették újra. Egészségének romlását az idegi terhelésre vezeti vissza. Élettársával, Kökény Mihállyal három éve kezdték el a családi gazdaság építését. Kezdetben sikeresen pályáztak, állami pénzen, kölcsönből, az összespórolt vagyonkájukból gépeket vettek, traktort, kombájnt, vetőgépet. Csak az volt a baj, hogy nem tudtak hol vetni. Épp ezért a következő lépésben egy összefüggő nagyobb birtoktestet akartak szerezni, ahol a gépeket hasznosíthatták volna. Közben a gépek után ketyegett a kölcsön kamata is, a tanya körül szorult a hurok, mert földet már nem tudtak venni. A vásárláshoz beígért agrárhitelt leállították. Ezért cövekelnek a tanya udvarán a szinte vadonatúj gépek.
– Szépen elindultunk 2000-ben. Hittünk a családi gazdaságban, a birtokfejlesztésben, az agrártámogatásban. A 2002-es kormányváltásig nem is volt gondunk. Ha előre tudjuk, hogy nem lesz folytatás, akkor nem kezdünk gazdaságépítésbe. Csak a lefoglalt traktoron, amit elvittek, négymilliót buktunk, ennyi volt a saját erő. A rajta lévő hárommillió forint hitelt pedig azért nem tudtuk törleszteni, mert a gép nem kereste meg az árát. Az egész parknak az lesz a sorsa, mint a traktornak. Életünk munkája vész el rajta. Annyira eladósodtunk, hogy a szüleim segítenek anyagilag az állatok etetésében. Ha ők nem támogatnak, már mind a tíz sertésünk felfordult volna az éhségtől. Sajnos eladni sem tudjuk, mert már túlsúlyosak.
– Az utolsó pályázaton, amit nemrég elutasítottak, mennyit veszítettek?
– Húszmillió forintra adtuk be az igényünket, amiből hatmillió vissza nem térítendő kölcsön lett volna. A pályázat kidolgozása, a különféle engedélyek, igazolások beszerzése csaknem félmillió forintba került. Ez a tiszta veszteség. Az utolsó garasainkat áldoztuk fel. Most már tudjuk, semmiért. Egy lehetőségünk maradt, ha elérjük az ötvenöt évet, kedvezményes nyugdíjat kapunk abban az esetben, ha leadjuk a tanyát és a házat övező két holdat. Ezért húszezer forint kedvezményes nyugdíjat kaphatunk. Ekkora pénzből nem lehet megélni.
Zákányszéken Némethék tanyája kisebb, mint Schejbeléké. Az adósság is kevesebb, de a keserűség ugyanannyi. Némethné Berta Mária attól tart, hogy tíz tehene éhen döglik, ezért fontolgatja, felhajtja az állatokat a Parlament elé.
– Most már ott tartok, hogy kétszáz forintos órabérért napszámba járok. De egy nap alatt csak annyit keresek, hogy abból az állatok reggeli szénáját tudom előteremteni. A tejet már képtelenség eladni, nem veszik át. A teheneket nem lehet értékesíteni, mert nincs vevő. A sok cirkusz, a pénztelenség miatt a férjem is elhagyott, egyedül vezetem a gazdaságot – mondja az asszony kétségbeesetten.
Mária asszony sándorfalvi parasztcsaládból származik, szüleitől tanulta a mezőgazdasági munka fogásait, de kezdetben mégis Szegeden dolgozott faforgácsoló szakmunkásként. Pályafutását tragédia szakította meg. Főnöke utasítására védőfelszerelés nélkül sósavval maratott, és asztmás lett. Rokkanttá nyilvánították, és akkor visszamenekült a mezőgazdaságba. Algyői házukat eladták, vételárából tanyát vettek Zákányszéken. Szépen gyarapodtak.
– Beállítottuk a marhafarmot, de nem volt elegendő földünk a takarmánytermesztéshez – emlékszik vissza Némethné. – Az állam agrárhiteléből szerettük volna a birtokot növelni. Bíztam benne, hogy pályázaton tízmillió forintos kölcsönhöz jutok. Már ki is néztem a földet, egy részét le is foglalóztam. Legalább azt a négyszázezer forintot fizetné vissza az állam, amit a pályázat előkészítésére költöttem. Annyira eladósodtam, hogy nem tudom a gazdálkodást folytatni. Az önkormányzathoz járok majd segélyért. Egész életemben szerettem volna elkerülni, hogy alamizsnáért kuncsorogjak, és most erre kényszerülök.
A dél-alföldi régió agrárgazdaságát és annak színvonalát minősíti, hogy az agrárhitel országos keretéből több mint harminc százalékot a zöldség- és gyümölcstermelő gazdák igényeltek. A hitelkérelmek és az üzleti tervek kilencven százaléka jó színvonalú, megalapozott kérés volt, amely megfelelt a kedvezmény feltételeinek. Ezért is kilincsel, ahol csak tud a gazdák érdekében Balogh László országgyűlési képviselő. Fogadóóráin zömmel azok jelennek meg panaszosként, akik sok pénzt áldoztak a pályázatra, de kölcsönt nem kaptak. A beígért agrárhitel elmaradása Balogh szerint azzal jár, hogy a magyar családi gazdaságok nem tudnak rivalizálni nyugati partnereikkel. Így ez a réteg lesz a legnagyobb vesztese az uniós csatlakozásnak. Balogh László sorolja a körülményeket, amelyek a családi gazdaságok lecsúszásához vezetnek.
– A polgári kormány koncepciója a hagyományos magyar családi gazdálkodás megerősítését szolgálta. Erre a folyamatra a Medgyessy-kormányzat azzal mért nagy csapást, hogy megváltoztatta a támogatás szerkezetét. Nem biztosítja a pénzügyi forrásokat a családi gazdaságok megerősödéséhez. A pénz nagy részét a téeszlobbi hatására a nagyüzemek konszolidálására fordítja. Magára maradt az a réteg, amely a jó minőségű zöldségével, a gyümölcslével piacot tudott volna szerezni az unióban. Ma már szinte lehetetlen ezeknek az embereknek hitelhez jutniuk, így nem tudják birtokukat növelni. Bennem, ellenzéki politikusban felmerült az a gyanú is, hogy a kormányzat kicsinyes bosszújáról van szó, mert a mezőzgazdasági területről juttatták be a legtöbb ellenzéki politikust a parlamentbe.
Keresztrejtvény
Napi sudoku
