Ali ágyúi

A romantika költészete alaposan kiaknázta a magyarországi várromokban rejlő hasonlatlehetőségeket. Ám a várkultusz egyszerre használt és ártott a tudományos vizsgálódásnak és a műemlékvédelemnek.

Kisfaludy Sándor még csak egy-egy konkrét vár pusztulásán merengett, Berzsenyi a Mulandóságban már általában a vanitatum vanitas gondolata köré építette fel költeményét, Kölcsey viszont a huszti vár bús düledékei kapcsán a hiábavaló borongás veszélyeire figyelmeztetett. A XIX. század elején egyszeriben a figyelem középpontjába kerültek a korábban nem sok érdeklődésre számot tartó várromok, viszont ez az érdeklődés nem eredményezte automatikusan a várak régészeti kutatásának igényét, és az első összefoglaló monográfia – Gerő László: Magyarországi várépítészet – 1955-ös megjelenéséig még sok időnek kellett eltelnie. A romantika inkább szép hasonlatnak tekintette a düledező falú régiségeket. Legnagyobb becse ezért természetesen a látványos kőváraknak volt, melyekben az idő pusztító munkája ellenére még fel lehetett fedezni a hajdani dicső vagy tragikus múlt nyomait. Ez a megközelítés egyébként csaknem egybeesik az idegenforgalom mai szempontjaival, hiszen a kevéssé látványos, a teljes megsemmisülés szélére sodródott maradványok legfeljebb a szakértők érdeklődésére tarthatnak számot. A költészet erődítményeinek mintái többnyire olyan Árpád-kori kisvárak, melyek később, sokszoros átépítéssel, beilleszthetők voltak a végvári erődrendszerbe, s csupán a Lipót-féle „rendezési tervnek” estek áldozatul. Esetleg a török pusztításnak. Persze a kisebb Szabács, Szigliget, Somló, Drégely, Huszt, Murány mellett a nagy királyi várak is fel-feltűnnek a XIX. századi irodalomban.
Drégely várának tragikus sorsa már Tinódi költészete nyomán a hősies és önfeláldozó hazaszeretet példájává lett. A XIII. század második felében épített kővárnak több gazdája is volt a történelem során: Csák Máté, Tari László, majd Pálóczy György esztergomi érsek után az erődítmény tulajdonjoga az érsekségre szállt. 1526-ot követően ide menekült maga Várday Pál esztergomi érsek is, aki később Szondi Györgyöt nevezte ki várkapitánynak. Ali budai basa 1552. július 6-án zárta körbe 12 ezer katonájával, négy ágyúval és hat tarackkal a drégelyi várat, és bár Szondi helyzete reménytelen volt, mégsem fogadta el a nagyoroszi pap által közvetített üzenetet: adja meg magát, hogy megőrizhesse saját és katonái életét. A védők mintegy száznegyvenhatan lehettek. Szondi lakonikus válasza Tinódi szerint csak ennyi volt: „Már késén költ ahhoz!” A rábízott apródokat Ali jóindulatába ajánlotta, valamint gondoskodott holttestének méltó eltemetéséről, tudván, hogy sem fogságba nem fog esni, s meg sem adja magát. Négy nap alatt a várat rommá lőtték a támadók, és az összes magyar katona hősi halált halt a végső összecsapáskor. Ezzel a hely örökre elveszítette hadászati jelentőségét, és többet a drégelyi romokat senki sem építette újjá.
A véres küzdelem mementója természetesen nem a mulandóság vagy hiábavalóság metaforája lett a magyar költészetben, hanem a hazaszereteté. Akik a magas hegy megmászása árán is látni akarják a falmaradványokat, biztosan az ádáz tusa emlékeit keresik. Így tett 1825-ben Kölcsey Ferenc is: „Fellegi bérceiden, ó Drégel vára, kereslek, / Merre valál? tornyod honnan emelte fejét? / Szondi hol állt? repedő kebelén hol csorga le vére?” A domborzati viszonyok többé-kevésbé egyértelművé teszik, hogy milyen útvonalon sorakozhatott fel Ali csapata, hol lehetett a legkisebb kockázattal felállítani az ágyúkat.
Ha 2003 nyarán tenne látogatást Kölcsey a „fellegi bérceken”, bizonyára vegyes érzelmekkel szemlélné a tenni akarás és a méltatlan pusztulás képeit. Négy turistaút is vezet a falutól mintegy öt kilométerre fekvő romokhoz. Drégelypalánk község a kővár pusztulása után lett török erődítmény; a megszállók fölöslegesnek tartották a rommá lőtt falak újjáépítését, ehelyett kissé távolabb építettek palánkvárat, a közlekedési forgalom szempontjából jelentősebb területen.
Festői környezet, hatalmas erdők veszik körül a várat ma is. A Drégelypalánkhoz legközelebb eső út egyben a legmeredekebb, a Schaffer-kúttól fiatal erdőn keresztül háromnegyed óra alatt kényelmesen lehet a romokhoz érni. A vár területén befejezetlen ásatás nyomai láthatók, amely előkészítheti a maradványok konzerválását és rekonstrukcióját. Az egyik várfal alatt hatalmas építésitörmelék-halom, valamint egy használaton kívüli, mélybe taszított árnyékszék kevéssé festői képei teszik felejthetetlenné a látványt. A másik várfal előtt vagy tíz éve áll egy ottfelejtett lajtos kocsi mint az idő múlásának posztindusztriális szimbóluma: kerekei az évek során leengedtek, és a lassú enyészet helyenként rozsdával vonta be falát, melyet szolid grafittik tesznek érdekesebbé. Szerencse, hogy azok, akik ekképpen akartak üzenni az utókornak, nem vetemedtek a várfal szórópisztolyozására. A várhoz érő vándort tábla figyelmezteti a méltó viselkedésre. Valóban megszentelt terület, amely jelen állapotában mindennél ékesebben beszél múltunkról és jelenünkről.
Remélhetőleg a drégelyi vár a feltárások végeztével, környezetével együtt újjászületik, akárcsak azok a várak, amelyek a gazdasági minisztérium által meghirdetett Széchenyi-terv várprogramjának keretein belül szépülhettek meg a közelmúltban. Az Állami Műemlék-helyreállítási és Restaurálási Központ (ÁMRK) által vezetett program tizenhárom várából – kérdésünkre – Szécsi Zsolt igazgató a már megvalósult részeredmények fontosságát emeli ki. A leglátványosabb változásokat a cseszneki, szigligeti, siroki, csókakői és füzéri várakban szemlélhetik meg az odalátogatók. Ez utóbbiban a várkápolna helyreállítása történt meg, és a későbbiekben a helyi önkormányzat az ÁMRK-val közösen szeretne pályázatokon keresztül további forrásokhoz jutni. A regéci várban is folynak még az ásatások, hogy a megtalált maradványok feldolgozása után itt is megkezdődhessen a restaurálás.
Komoly vitákat vált ki a szakemberek körében az újjáépítés szükséges és elégséges mértékének meghatározása. Ennek legszebb példája a visegrádi királyi palota, ahol a feltárt és előkerült romok hiteles útmutatást adtak a régészeknek, művészettörténészeknek, építészeknek arra vonatkozóan, hogyan nézhetett ki fénykorában a hajdani épület. A vitát az váltotta ki, hogy vannak, akik szerint kérdéses: lehet-e, szabad-e helyreállítani azt, ami ilyen mértékben megsemmisült a történelem folyamán. Mára már az elpusztult romok is történelmünk részévé váltak, a Toldi szerelmében maga Arany János is kesergett a látványon: „Nem néz le kevélyen a Dunára kapu, / Belül is a zöld tért gaz veri fel, lapu; / Oda van a lépcsők márvány büszkesége: / Nyolc egész nagy ölnyi pazar szélessége.” Ez a látvány ma már a múlté, az enyészetet újjáépítés követte. A Nemzeti Múzeum kezelésében lévő palota egyre ismertebb a műemlékek kedvelői körében, és az épület-helyreállításokon kívül olyan Európa-szerte is ritkaságszámba menő rekonstrukciót láthatnak az érdeklődők, mint a reneszánsz kert egykorú feljegyzések alapján történő helyreállítása, mely Szikra Éva munkája.
A királyi palota látogatottságának a helyreállítás után történt példátlan növekedése mindenesetre bizonyos értelemben igazolta az újjáépítési koncepciót. A teljes helyreállítás egyébként nem egészen ismeretlen, hiszen Nyugat-Európában is számtalan olyan műemlék látható, melyet gyakorlatilag a romokból építettek fel ismét. Igaz, ezek többnyire a második világháború pusztításait követő helyreállítások voltak, legföljebb ötven év késéssel, ezért olyan mély történelmi emlékei nem lehettek a romoknak, mint nálunk. A műemlékvédelmi szakemberek abban mindenesetre egyetértenek, hogy csak az állítható helyre, ami a feltárások, írásos dokumentumok és analógiák alapján biztosan hitelesnek nevezhető.
Nem csupán a helyreállítás, hanem a későbbi hasznosítás módja is problémákat vet fel. Szécsi Zsolt szerint szintén a tagadhatatlanul jelentős idegenforgalmi igény indokolhatja a látványos, különböző korokat idéző felvonulások, bemutatók rendezését, ám ezeknél alapvető kritérium, hogy legalább részleteikben feleljenek meg az elvárható történelmi hitelességnek. Persze van más hasznosítási megoldás is: az imitáció helyett sok helyütt inkább kulturális rendezvényeket tartanak a történelmi környezetben.
Ilyen a közelmúltban felújított cseszneki vár is. A váresték során nem lovagi tornákat láthatnak és „középkori lakomákat” élvezhetnek a látogatók, hanem zenei és színházi produkciókon vehetnek részt. A környezet valóban lenyűgöző, és a Győr felől a Balaton irányába érkező turisták érdeklődését már meszsziről felkeltheti a festői látvány.
A Magas-Bakonyban található cseszneki vár legkorábbi formájában az Árpád-kor végén épült a Csák család birtokainak központjában, majd a XV. században az új tulajdonosok, a Garaiak utasítására teljesen átépítették, lebontva a XIII. századi falakat. A gazdag család a belső várrészen háromszintes palotát emeltetett. Amikor a család kihalt, ismét királyi tulajdonba került, és Mátyás 1483-ban kincstárnokának, Szapolyai Istvánnak ajándékozta. Az ő fia volt Szapolyai János későbbi magyar király, aki a várat 1526-ban az enyingi Török Bálintnak adta. Az új tulajdonos is építtetett a területen: előrelátóan megerősítették a védelmi rendszert. A cseszneki vár azonban azon kisszámú erődítmények közé tartozik, amelyek különösebben nagy pusztulással járó ostrom nélkül úszták meg a hódoltság éveit. Az építménynek voltaképpen sohasem hadászati szerepe volt jelentős, hanem inkább a gazdasági. Török kézen is csak rövid ideig volt 1594–98 között, amikor is Győr elestének hírére a vár védői elmenekültek. Királyi végvárként 1554-ben 20 lovas és 50 gyalogos katona szolgált benne. Talán az is jellemző erre a várra, hogy történetének egyik legnagyobb tragédiája nem harci ütközet, hanem egy baleset volt: Wathay Lőrinc kapitány 1573-ban, Péter-Pál napján jókedvében egy tarackot akart elsütni, ám próbálkozása balul ütött ki, és segédével együtt szörnyethaltak.
III. Ferdinánd 1636-ban Esterházy Dánielnek, Tóti Lengyel Jánosnak és Boldizsárnak adományozta a cseszneki uradalmat, amely 1645-ben teljes egészében az Esterházy családé lett. Ezt már csak a romlás korszaka követte, bár a viharos magyar történelem fontosabb epizódjaiból továbbra is kivette a részét: 1605-ben Bocskai, 1619-ben Bethlen csapatai szállták meg, 1704-ben Rákóczi csapatai birtokolták, majd császári kézre került. Az Esterházy család a XVIII. század második felében már csak gazdasági épületnek használta, majd sorsát az 1810-es földrengés és egy 1820-as villámcsapás okozta tűzvész pecsételte meg. A pusztuláshoz hozzájárultak a környék lakói is, akik nagy előszeretettel építették bele a vár faragott köveit saját házaikba, kerítéseikbe.
Közismert tény, hogy legjobb állapotban megmaradt váraink többnyire a trianoni határokon kívül kerültek, azt azonban kevesen tudják, hogy a világ középkori várépítészeti csúcsának számító szíriai erődítményekhez is volt közünk: II. András a Szentföldre indulván kereszteseivel meglátogatta többek között Krak des Chevaliers és Margat várát is. Krak des Chevaliers a lovagok vára. A mai hatalmas építmény helyén, a sziklás hegygerincre emelt mozlim erődítményt 1110-ben foglalta el Tankréd antiochiai régens, majd 1144-ben lett a Szent János-lovagrendé. A johanniták több ütemben alakították át impozáns, két-háromezer ember befogadására alkalmas várrá. A rendkívül előrelátóan megépített falak számos ostromot álltak ki, és a várban jó néhány előkelőség is megfordult. II. András nem csupán lakója volt Krak des Chevaliers-nek, hanem örök időkre szóló, igen jelentős alapítványt tett, mely az őrség céljait és a várnép kiadásait volt hivatott fedezni. Szinte bizonyosra vehető, hogy ezzel a gesztusával anyagilag is hozzájárult a vár további – és ebben az időben igen intenzív – építéséhez. Krak des Chevaliers-t végül 1271-ben foglalta el I. Bajbarsz szultán, és ezzel végleg mohamedán kézre került. Eddig tartott II. András örök időre szóló támogatása is.

FOLYTATJUK
***

A keresztes hadjáratok során létrejött közel-keleti latin államok és környezetük hadiépítészetét mutatja be Major Balázs és Buzás Gergely 2003. július 11-én Visegrádon, a királyi palota kiállítótermeiben nyílt kiállítása.
A tablókon gazdag fényképanyag ismerteti Egyiptom, Irak, Izrael, Jordánia, Libanon, Szíria, Törökország, Franciaország, Magyarország és Olaszország műemlékeit, fordításokban korabeli latin és arab forrásokat is olvashatnak a látogatók. A kiállítás bemutatja a középkori várak változatos földrajzi környezetét, felvázolja a keresztes hadjáratokat megelőző korok hadiépítészeti tradícióit (az antik Közel-Kelet, római–bizánci, kora középkori mozlim és európai), valamint kitér a szentföldi erődítések Európára gyakorolt hatására is.
A XII–XIII. századi erődítéseket több csoportra bontva tekinthetik meg a látogatók. Az első nagy egység a XII. századi keresztes városok és főúri magánvárak melletti kisebb őrhelyek, várak. A XII. század végén bekövetkezett haditechnikai változások tárgyalása utáni nagy egység a hadászati forradalom hatásait mutatja be a XIII. századi várakon. A keresztes államok védelmét eddigre a lovagrendek vették át, akik a korabeli világ legtökéletesebb védelmi rendszereit építették fel a zsugorodó területek biztosítására.
A Magyar Királyság aktívan bekapcsolódott a korabeli Európa minden jelentősebb régióját mobilizáló mozgalomba, az oklevelek tanúsága szerint a leghíresebb keresztes várak közé tartozó Krak des Chevaliers és Margat részben magyar pénzből épült. A kiállításon külön tabló foglalkozik a magyar keresztes hadjárattal és mutatja be azokat a helyszíneket, ahol elődeink megfordultak.