Az elfuserált forintpolitika és a kamatfegyver

Lehet olyan esztendő is az elkövetkezendő három évben, amikor negatív mérleget mutat majd hazánk EU-val szembeni egyenlege, s jó, ha 2006-ra nullszaldóra jön ki ez a mérleg – mondta lapunknak Boros Imre, az Orbán-kormány uniós pénzekért felelős tárca nélküli minisztere. Boros Imre úgy látja, hogy mivel a kormányzati programok leálltak, a pénzek elfogytak, így a fejlesztések egyetlen lehetséges útját az uniós pénzek minél nagyobb arányú megszerzése biztosíthatná. Ehhez viszont magyar társfinanszírozásra lenne szükség, melyet a pénzügyi szakember szerint a forintleértékelés kétségessé tesz.

Önt a napokban az EU-régiók bizottsága magyar delegációjának elnökévé választották idehaza. Mit tehet az uniós források megszerzése érdekében a regionális politika alakításában?

– Vélhetően eddigi szakmai munkám elismeréseként szavaztak nekem bizalmat. Emlékeztetnék rá, hogy a Horn-kormány által összeállított uniós programok 1998-ra majdnem meghiúsultak. Ezek jelentős részét az Orbán-kormány idején sikerült megmenteni. Elkészítettük mind a hét régióban az előkészítő Nemzeti fejlesztési tervet s a tükörrégiós programokat is. Megteremtettük a regionális fejlesztés alapjait.

– Mennyiben lehet „tényező” a magyar delegáció a közösségben?

– A magyar delegáció csatlakozása jó időben történt, hiszen a 2007–2013 közötti időszak regionális politikájának alakítása éppen most zajlik, s véleményeket és ötleteket várnak a csatlakozó országoktól is. Az unió komoly hangsúlyt fektet a feladatra, s a közösség GDP-jének 0,45 százaléka alá nem mehet az e célra fordított keretösszeg. Ez tekintélyes summa, s azt jelenti, hogy a pénzügyi időszak egészére számolt háromszázötvenmilliárd eurót alapul véve évi ötvenmilliárdos fejlesztést jelent.

– Mit lehet ebből megszerezni?

– Magyarország régiói a támogatandók első kiemelt csoportjába tartoznak, így vélhetően nagyobb szeletet szerezhet meg a támogatásokból. Ügyes politikával évi kétmilliárd euró közeli összeget is el lehet hozni.

– A pénzek megszerzéséhez projektek kellenek. Ezek elkészítésében mennyire lehet konszenzus ellenzék és kormánypárt között?

– Mindenki látja, hogy a kormány fejlesztési pénzei elfogytak, a programok leálltak, s nincs gazdaságpolitika. Egyetlen komoly fejlesztési esély maradt: az uniós pénzek minél nagyobb arányú megszerezése.

– Igen, de a mindennapok pártpolitikai csatározásai beépülnek az elképzelésekbe. Például egy útberuházásnál nem mindegy merre halad a nyomvonal…

– Célként azt kell kitűzni, hogy jó programokkal a pénzek maximumát szerezzük meg a közösségtől, aztán itthon majd lehet marakodni a részleteken. Ne Brüsszelben vitatkozzunk egymással.

– Az unió által támogatott programokhoz viszont társfinanszírozásra van szükség. Ön szerint lesz erre pénz?

– Ma kérdéses, lesz-e elegendő magyar társfinanszírozás. Ebben már most látok nehézségeket a 2006-ig terjedő időszakra is. Véleményem szerint az a szégyen is előfordulhat – amit Kovács László külügyminiszter fennhangon tagad –, hogy lesz olyan esztendő, amikor nettó befizető lesz hazánk. Vagyis többet fizetünk be az unióba, mint amit onnét kapunk. Változatlanul úgy vélem, hogy jövőre még pluszszaldót érünk el, mivel a befizetési kötelezettségek az unió jóvoltából csak májustól esedékesek. Egy évvel később viszont már komoly mínusszal zárhat az unióval szembeni egyenlegünk, s jó ha 2006-ra nullszaldóra jön ki a mérleg. Ma már az is látható, hogy az előcsatlakozási programok – a PHARE és főként az ISPA –, melyeket az előző kormány pénzügyi megállapodásokban rögzített, csúszásban vannak, s ma még kérdéses, hogy a határidőkig igénybe vehetők-e a pénzek. Ennél is hangsúlyosabb, hogy a forint elfuserált leértékelésének következtében a jegybanknak elő kellett vennie a kamatfegyvert is. A hosszú tartós kamatcsökkenés után drasztikus kamatemelésre került sor, ami az államadósságot is duplán érinti. Gondoljon csak bele, hogy az összesített kilencezermilliárdos államadóság esetében, ha tartós a háromszázalékos „kamatmenetelés”, az azt jelenti, hogy évente kétszázhetvenmilliárddal több lehet a büdzsé kamatköltsége. Ez pedig minden munkanapra egymilliárdos többletkiadást jelent. Ennek az átlagemberek és a vállalkozók egyaránt kárvallottjai lesznek. A forintleértékelés pénzt von el a társfinanszírozástól. A leértékelés esetében szembetűnő, hogy azt piacszerűtlen és voluntarista módon hajtották végre. Nem kizárt az sem, hogy a magyar gazdaságtörténet legnagyobb bennfentes kereskedése volt ez. Egyes, nem Magyarországon bejegyzett külföldi bankok irreális árszinteken vették az eurót későbbi határidőre. Akkor, amikor az árfolyam 240–250 között mozgott, akár 270–280 forintot is fizettek érte. Nagy a valószínűsége annak, hogy a külföldiek már tudták, mi történik majd, miközben a magyarországi bankok nem is sejtették. Ezzel a leértékeléssel a teljes ciklus gazdaságpolitikai mozgásterét tették nullává, s tönkretették a devizapiacokat is. A kamatterhek növekedése révén a gazdasági tevékenység lanyhulásával is számolni kell. Ráadásul a bizonytalanságok és a terhek növekedése következtében az emberek általános vásárlási kedve is csökken, a vállalkozások pedig vegetálnak, s drámaian csökken a versenyképesség.

– Utóbbit mostanában sok kritika éri. Ön szerint is ilyen komoly a helyzet?

– Igen. Magyarország az elmúlt egy évben állva maradt a vetélytársakkal szemben. Az unióban ezekkel az adókkal, kamatokkal már nem leszünk versenyképesek. Például a huszonöt százalékos áfaszint csökkentése mára már elodázhatatlan lenne.

– De az áfabevétel a költségvetés egyik biztos forrása…

– Ez igaz, de szűk látókörű az a gazdaságpolitika, amely csak ezt veszi figyelembe, s nem számol az adócsökkentés forgalom- és adótömeg-növelő hatásával. Ugyanis, például öt százalékpontos csökkentés is már óriási forgalmat generálhat. A csökkentéshez viszont nem restriktív gondolkodásra lenne szükség.

– Vannak, akik a külföldi vállalkozások kivonulását az Orbán-kormány gazdaságpolitikájának a számlájára írják. Ide sorolják a minimálbér-emelést, hiszen véleményük szerint béremelésre csak teljesítménynövekedés mellett kerülhetett volna csak sor.

– Ez megdöbbentő. A béreket fel kell zárkóztatni az uniós színvonalhoz, hiszen miközben a bruttó társadalmi termék egy főre az uniós átlag ötven százaléka, a bérek viszont csak húsz százaléka. Így nem tudom, miről beszélnek. A bérfelzárkóztatásnak bőven van jogosultsága, ám a jelenlegi gazdaságpolitikában kevés a lehetősége. Az a befektető pedig, aki csak kizárólag az olcsó bérekre alapozza tevékenységét, az nem nagy hasznot hoz az országnak. Magyarország tele van olyan „vándorcirkuszokkal”, amelyek csak gyarmatnak tekintették és tekintik hazánkat. Egyébként, akik most az ön által említett gondolatot szajkózzák, azok korábban erről azt mondták: ez kizsákmányolás. Ez viszont nem a tőkés, hanem a kormány hibája, és ez nem nemzetérdekű politika.