Bush gátat emel az iráni reformtörekvéseknek?

Jelentős, az 1999-es júliusi zavargások óta a legnagyobb diáktüntetések zajlottak a közelmúltban Iránban. A tiltakozás eredetileg a teheráni állami egyetem privatizációja ellen bontakozott ki, ehhez hamarosan csatlakoztak a teheráni Amir Kabir és Alama Tabatabai egyetemek hallgatói, majd az elégedetlenségi hullám átterjedt más városokra is. Ezúttal nem a rendőrök törtek be a kollégiumokba, mint 1999 nyarán, hanem az Anszar-i Hezbollah militánsai támadtak vasbotokkal, láncokkal, késekkel a diákokra. A négy évvel ezelőtti zavargások évfordulójának, július 9-ének a közeledtével az elemzők a megmozdulások továbbterjedésére számítanak.

Irán sokat változott az 1979 elején győzedelmeskedett „iszlám forradalom” óta. A lakosság megduplázódott, ma már meghaladja a hetvenmilliót. A lakosság kétharmada harminc éven aluli, akiknek nincsenek emlékeik a sah rendszeréről és homályosan emlékeznek az 1980-ban kitört – nyolc és fél évig tartó – Irakkal folytatott háborúra is. Jelentősen nőtt az iskolázottság szintje, míg 1979-ben az írástudók aránya ötven százalék alatt volt, ma már eléri a 83 százalékot. Figyelemre méltó a nők jelenléte a munka világában és a közéletben, ma már a felsőoktatás hallgatóinak több mint hatvan százaléka nő. A megmozdulásokat két diákszervezet koordinálja, az egyik az Abdul Karim Sorus által vezetett Daftar-i Tahkim-i Vahdat (Az Egység Megszilárdításának Irodája), a másik pedig Hasmatullah Tabarzade diákvezér lapja, a Pajam-i Danesdzsu (A Diákok Üzenete) újság körül tömörülő csoportosulás.
A tüntetők immár nemcsak egyetemi és oktatási reformokat, több munkalehetőséget követeltek, de számon kérték a hat éve kormányzó, 2001-ben elsöprő többséggel újraválasztott, reformernek számító Hatami elnökön a megígért és meg nem valósított reformokat, lemondását követelve. A diákok csatlakoztak annak a 135 parlamenti képviselőnek a beadványához, amelyben az elnöki hatalom kibővítését követelték a papi tanáccsal szemben, amely ellenőrzi a fegyveres erőket és az igazságszolgáltatást, valamint azt, hogy egyházi személyek ne viselhessenek közhivatalt.
Az iráni kormányzat azzal vádolta az Egyesült Államokat, hogy e zavargások mögött áll, és politikai eszközökkel belülről kívánja megrendíteni az iráni teokratikus iszlám rezsimet, hogy végül azt belső ellenzéke döntse meg, és az 1979-ben elűzött uralkodó, Mohamed Reza Pahlavi sah fiát, Rezát segítse hatalomra. Ezt a vádat Hasemi Rafszandzsani volt elnök hangoztatta a teheráni nagymecsetben tartott beszédében, miután az amerikai kormányzat a letartóztatott tüntetők szabadon bocsátását követelte.
Az Egyesült Államok Iránt az ördögi tengely részének nyilvánította, azzal vádolva, hogy nukleáris potenciáljának fejlesztése atombomba előállítására irányul, és terrorszervezeteket támogat, elsősorban a közel-keleti Hamászt, a Hezbollahot, az Iszlám Dzsihád szervezetét, Arafat mozgalmát, és együttműködik az al-Kaidával, volt táliboknak is menedéket nyújt területén, valamint támogatja Gulbuddin Hekmatiar Hezb-i Iszlami szervezetét, amely Afganisztánban az „idegen megszállók” ellen harcol. Szaddám Huszein megdöntése óta ehhez járul a harmadik vád, hogy Irán síita papi államot szeretne létrehozni Irakban.
Ezzel szemben Hatami elnök óvakodik tőle, hogy bárminemű „casus bellit” szolgáltasson, Irán számos esetben jóindulatról tett tanúságot, diszkréten együttműködött az Egyesült Államokkal az afganisztáni tálibok elűzésében, akárcsak a Szaddám Huszein rendszerének megdöntésére irányuló amerikai műveletekben is. A március 20-án induló támadást Genfben amerikai–iráni titkos egyeztető tárgyalások előzték meg. Ugyanakkor a mind keleti, mind nyugati szomszédjában Amerika-barát rezsimek hatalomra segítésével Irán csapdahelyzetbe került, így kényszerült rá, hogy a színfalak mögött zajló kapcsolatfelvétel mellett nyíltan is felvesse a párbeszéd kérdését, a diplomáciai kapcsolatok helyreállítását az Egyesült Államokkal. Sőt titkos tárgyalások folynak az Iránban menedéket lelt al-kaidás csúcsvezetők kiadatásáról is. Mindenekelőtt a rijádi, öngyilkos merényletekért felelős, egyiptomi születésű Szaif Al-Adelről van szó, a szervezet harmadik emberéről, és Szaad bin Ladenről, Oszama bin Laden legidősebb fiáról, valamint az al-Kaida kuvaiti születésű szóvivőjéről, Szulaiman Abu Gaithról, és állítólag Aiman Al-Zavahiri, az al-Kaida második embere és a jordániai palesztin Abu Musszab Zarkavi, Irak és Bin Laden összekötője is az amerikai–iráni titkos tárgyalások tárgyát képezik. E tárgyalások közvetett eredményének tekinthető, hogy az Irán által támogatott palesztin szervezetek – a Hamász és a Hezbollah – beleegyeztek az izraeliekkel a tűzszünetbe.
A diáktüntetések mögött az Iráni Ellenállás Nemzeti Tanácsa nevű szervezet áll, amely magában foglalja az 1965-ben alakult, kezdetben baloldali Mudzsahedin-e Khalq szervezetet, amelynek a Khomeini-rezsim likvidálta balszárnyát, és vallásos szárnya 1981 óta Szaddám támogatását élvezte, ezért a szervezet a terrorszervezetek listáján szerepel. Nem véletlen, hogy a teheráni tüntetések után nem sokkal az iráni rezsimmel hagyományosan jó kapcsolatokat ápoló francia hatóságok bezárták a szervezet franciaországi irodáit. A magukat marxistának nevező Mudzsahedin-e Khalq aktivistái Irak után megjelentek az ország keleti határán, a pakisztáni Beludzsisztánban is. A beludzsok 1973–78 között harcoltak mind a pakisztáni, mind az iráni kormányzatok ellen, a beludzs nemzeti mozgalom jövője az amerikai–pakisztáni csúcstalálkozó napirendjén szerepelt. Afganisztánnal és Irakkal ellentétben, ahol az Egyesült Államok nem bízott a helyi marxista csoportokban, Iránban tudomásul kell venni, hogy a marxista népi mudzsahedek mellett a kommunista Tudeh párt is az iszlám rezsim ellenzéki frontjának alappillérét alkotja.
Az Iráni Ellenállás Nemzeti Tanácsa front számottevő erejét képezik a monarchisták, akik az 1979 februárjában elűzött uralkodó fia, az Egyesült Államokban, Marylandban élő, negyvennégy éves Reza Pahlavi köré csoportosulnak, aki apjának szekularizált, Nyugat-barát rendszere után egyre nő a nosztalgia. Ámbár azokat az elemzői értékeléseket túlzónak találjuk, hogy a lakosság több mint ötven százaléka őt támogatná olyan országban, ahol a lakosság túlnyomó többségének nincsenek emlékei a monarchiáról. Ehhez a szövetséghez tartozik még az iráni Kurd Demokrata Párt, amelynek ismert vezetőjét, a Prágában doktorált Abdulrahman Ghasszemlut pár éve egy berlini étteremben gyilkoltatta meg az iráni rezsim titkosszolgálata. Az öt pártot tömörítő ernyőszervezethez tartoznak még a fedainok és Bani Szadr volt iráni miniszterelnök hívei.
Igen kockázatos és korai azonban az iráni belpolitikai harcokkal kapcsolatosan megnyilvánuló bárminemű külső állásfoglalás, amely diszkreditálhatja a néptömegek előtt az iszlám rezsim belső ellenzékét, idegen érdekek kiszolgálójának bélyegezve, hiteltelenítve őket. Márpedig az idegen hatalmak beavatkozására történelme során mindig igen érzékenyen reagált az iráni nép. A reformköveteléseknek az Egyesült Államok általi nyílt támogatása megtörheti a változások lendületét. Az egymással ádáz küzdelmet vívó Hatami elnök hívei és a konzervatív teokraták máris egy platformra kerültek, egységesen ítéltek el mindennemű külső beavatkozást az iráni belügyekbe. Az amerikai állásfoglalás azt is eredményezheti, hogy Hatami elnök még tétovábbnak bizonyul beígért reformjai megvalósításában, valamint azt, hogy a belpolitikai harcokban a konzervatívok megerősödnek. Az sem kizárt, hogy a „külső beavatkozás” veszélye közelebb hozza egymáshoz a két tábort, és Iránban ismét erőre kapnak az Amerika-ellenes érzelmek.
Az iszlám rezsim iráni ellenzéke is úgy véli, veszélyes, ha az Egyesült Államok reformköveteléseik mellé áll, s ez inkább kitolja megvalósításuk perspektíváját. A legtöbb elemző egybehangzóan állítja: Irán érett a reformokra, és ha hagyják saját útját járni, talán a rendszerváltásra is, illetve arra, hogy az iráni nép maga határozzon jövője felől. Bush elnöknek hagynia kell, hogy az irániak maguk oldják meg problémáikat.

A szerző orientalista, kandidátus