Csók a Partizánban

Milyen ostoba dolog a nosztalgia. Alig lépünk be a Gyermek- és Ifjúsági Centrum – leánykori nevén a Balatoni Úttörőváros – főkapuján, mindjárt a Makk Marci őrs nyomait keresem, és várom, hogy a közeli erdőből hangos „Előre!” kiáltással előkeveredjen egy legalább tizenkét fős, műbőr szandált, kék térdnadrágot, fehér inget és piros nyakkendőt viselő alakulat. Ám mivel az utolsó Makk Marcik tizenhárom esztendeje elhagyták a terepet, hamar elhessegetem a történelmietlen képzeteket, amiben egyébként nagy segítségemre van Zánkavics – ez a Zánka Kavics rövidített változata –, a főépület homlokzatán trónoló, óriásbabszerűsége miatt komolyan zavarba ejtő vendégfogadó figura.
A Gyermek- és Ifjúsági Centrum hivatalos emblémája persze nem ücsörgött mindig odafent, mondhatni Zánkavics a rendszerváltás gyermeke, így azok a kispajtások, akik anno még az alakulótéren gyülekeztek a tábornyitó zászlófelvonáshoz, nem is hallhattak a létezéséről. Viszont tudhatják, hogy 1971. május 25-én, a nemzetközi gyermeknap alkalmából személyesen Kádár János avatta föl Közép-Európa legnagyobb úttörőtáborát, a Balatoni Úttörővárost.
A „város” az 1960-as évekre begyűrűző gyermek- és ifjúsági üdültetési krízisnek köszönheti születését. Mivel ekkor már boldog-boldogtalan úttörő- és egyéb táborokban múlatta a vakációt, szükség volt egy minden korábbinál nagyobb, tágasabb, monumentálisabb létesítményre. (A kor hivatalos tájékoztatói szerint a gondok megoldására az úttörőszövetség vezetése új úttörőtáborok létesítését tűzte ki célul.) De nem hiába hívták az úttörőket úgy, ahogy, mert az illetékes nagypajtások hosszas keresgélés után rátaláltak az 1940-es években cserkész-, az 1950-es években pedig ifjúsági táboroknak is helyt adó, gyéren lakott Ság-pusztára.
A Ság-puszta lett tehát a tettek mezeje, s 1968 őszén megkezdődött a Zánka és Balatonakali községek közötti terület tereprendezése. Szűk egy esztendővel később, 1969. augusztus 15-én pártösszejövetel keretében helyezték el a jövendő „város” 90 kg-os süttői márványtömb alapkövét. Az építési munkák irányításával Mayer Antal mérnököt bízták meg, míg a generáltervezést az Általános Épülettervező Vállalat, a kivitelezési munkákat pedig a Zalai Építőipari Vállalat végezte tizenhét kisebb vállalat és szövetkezet bevonásával, sőt önkéntes ifjúsági építőtáborok fiataljai is részt vettek a munkában.
Az úttörőváros hivatalos átadását követően amolyan KGST-s munkamegosztás alakult ki a két „nagy” között, s míg Csillebérc a felnőtt-, addig Zánka a gyermek-tisztségviselők képzésének központi módszertani bázisa lett – jelentsen ez bármit is. Az 1980-as évek azonban meghozták az enyhülést ide, a Balaton északi partjára is, mert az évtized második felére az úgynevezett szaktáboroztatás, a képzőművészet, a sport és a környezetvédelem, valamint a hátrányos helyzetű gyermekek üdültetése vált meghatározó tevékenységgé.
És elérkezett a rendszerváltás, az állami tulajdonú gyermekintézmény pedig annak rendje-módja szerint válságba került. A létesítmény értékét sokan, sokszor és jelentős szórással – háromszázmilliótól kilencmilliárdig – fölbecsülték, ám a magánosítás, az úttörőmozgalom vezetőiből tősgyökeres kapitalistává alakult privatizátorok legnagyobb szomorúságára, elmaradt. A létesítmény így 1996. szeptember 1-jétől Zánkai Gyermek- és Ifjúsági Centrum, Oktatási és Üdültetési Közhasznú Társaságként szolgálja a magyar gyermek- és ifjúsági turizmus, oktatás és sport ügyét.

Túlverekedve magunkat az Ifjúsági Centrum történetén, valamint a 209 hektáros területet őrző, s a gyönyörű környezetbe némi lakótelepi életérzést csempésző központi épülettömbön, az alakulótéren bukkanunk elő. Bár a tömeges vonulgatások ideje lejárt, a monumentális placc, elöl az üresen árválkodó zászlórudakkal, hátul a fémbe öntött békegalambrajjal azért még őriz valamit a mozgalom jeles eseményeinek hangulatából. Persze az is igaz, hogy a rendszerváltást még történelemkönyvekből sem ismerő kamaszok leginkább kiváló gördeszkáshelyet látnak a hatalmas betonfelületben. Már csak azért is, mert épp szinte teljesen üres a tábor, így senki sincs, aki megzavarná a „Magyarország legnagyobb alakulótere a szocializmus bukása után tizenhárom évvel” című kompozíciót. Komoly baj persze nincs, mert az előfoglalások alapján lesz még idén is telt ház, ám a Balatont sújtó turistamentes időszak Zánkán is érezteti hatását, amit a kísérőnkkel folytatott rövid eszmecsere is alátámaszt:
– Tudtak haladni a 71-esen?
– Kiválóan.
– Na látják.
Az elmaradt szezonról szóló tudósítások nem túloznak: a 71-es úton valóban kiválóan lehet haladni, és a máskor zsúfolt településeken sem kell az úttesten cikázó, egyik kezükben görögdinnyét, a másikban dobozos sört egyensúlyozó külföldiekre számítani.
Azért az Ifjúsági Centrumban találunk táborozókat, még akkor is, ha magyar sajátosságként az állami tulajdonú tábornak közbeszerzési pályázaton kell megküzdenie az államilag táboroztatni kívánt gyerekekért. A bűnmegelőzési tábor lakói épp a drogprevenciós előadást megelőző egészségügyi sétájukat végzik, míg a vitorlástábor résztvevői hazautazáshoz csomagolnak, egy fő kivételével, aki klasszikus vitorlásbaleset következtében – vigyázz, megy a rúd! – elveszítette néhány fogát, valamint a táborból hátramaradt egy-két napot.
Ahogy nézzük a pakolászó fiatalokat, ismét támad a nosztalgia, mert a szovjet mintára, lábakra állított kétszintes lakóépületektől első csók hangulatom támad, amit ugyan Csillebércen, a Partizán altáborban sikerült abszolválnom, de igencsak hasonló környezetben. A lány nevére már nem emlékszem, de alakulatunk csatakiáltására még igen: Szúnyog őrs a mi nevünk, zümmögni mi szeretünk, züm-züm, hajrá!
Zánka strandja az egyik legszebb partszakasz, amelyet az emberiség a Balaton környékén a birtokába vett. Az Ifjúsági Centrum kikötője kétmólós, a kikötőmedence kilencvenszer száz méteres, s a hajózási szakkönyvek szerint körültekintően kell megközelíteni, mert a medencében nincs biztonságos vízmélység. A Balaton ráadásul pöffös is – tudom meg a helyi szakértőktől, ami annyit tesz, hogy kint a tavon összevissza fújdogál a szél, s ez bizony még a tapasztalt tengeri vitorlázókat is gyakran megtréfálja.
A parton ellenben nincs pöff, csak Paff, a bűvös sárkány, akiről közelebb érve kiderül, hogy Német János szobrász, keramikus 1979-ben készített sajátos hangvételű Neptun-kútja. Ennél már csak a falumúzeumként funkcionáló parasztporta udvarán fölállított jurta szerez nagyobb meglepetést, amelyet én az MDF kormányzásának idejére datálok, ám több évtizedet tévedek, mert kiderül, hogy ez eredeti nemezsátor, valamelyik mongol elvtárs ajándékozta a magyar pajtásoknak. A jurtát azonnal kinevezem az Ifjúsági Centrum legfontosabb nevezetességének, lévén, hogy a Tanácsköztársaság egyik páncélvonatának életnagyságú másolatát már rég elszállították.
Búcsúzóul Zánkáról szóló úttörődalt dúdolnék – mivel kht.-ról szóló nincs –, de egy se jut eszembe, csupán a Lent, hol a tölgyek, és a Mint a mókus. Hiába, mégiscsak igaz lehet a világ dicsőségét taglaló szólás.