Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy a túlzó kárhoztatás vagy a mentegetés a veszedelmesebb. Amikor ezt mondom, természetesen a politikához, illetve a hatalomhoz való viszonyra gondolok. Helyes-e mentegetni akár a legcsekélyebb hibát is, amit egy kormány elkövet, illetve helytelen-e a hibákra hangsúlyt helyezni?
A demokrácia lényege az, hogy az ellenzék és a sajtó (!) állandó ellenőrzés alatt tartja a kormányt, balfogásait a közvélemény elé tárja, eredményeit tárgyilagos hűvösséggel szemléli és fogadja el. Ez természetesen nem állandó bűnbakkeresést jelent, s azt sem, hogy a hatalom gyakorlói állandó defenzívában, félelemben és megaláztatásban élnek. A hatalomnak ugyanis vannak eszközei önmaga megvédésére és hibái leplezésére, sőt szolgálatkész emberei is vannak mindenütt, a kultúra, a közélet, a média számos területén, akiknek feladata a mentegetés, az elsimítás és az elkenés.
Bízvást kimondhatjuk: ahol nincs kritika, ott nincs demokrácia. Ahol a sajtó szervilis és egyoldalú, ott a többpártrendszer már-már merő formaság, ugyanis a kisebbség csakis a nyilvánosság erejével vétózhatja meg a többség döntéseit. Akik tíz-egynéhány évvel ezelőtt megalkották az új demokrácia egyes szabályait, valószínűleg azért is tartották fontosnak, hogy egyes törvények elfogadásához kétharmados parlamenti többség szükségeltessen, mert ismerve a szocialisták mélyre nyúló kapcsolatrendszerét, nem bíztak a sajtó kiegyensúlyozó, kritikai szellemében.
Úgy látszik, mintha a hatalom a történelmi fejlődés során bizonyos korlátok közé szorult volna. Mégis a huszadik század két ellentétesnek nevezett, de egy tőről sarjadt gyilkos diktatúrája azt bizonyítja, hogy korlátok csak a demokráciákban léteznek. A legelső volt Sztálinnál és Hitlernél is a kritika elnémítása, a hatalommal szembeni alázat és feltétlen dicsőítés uralomra juttatása.
A Példabeszédek könyvében ez áll: „…(az elnyomók) a közjóra hivatkoznak és a király szolgálatára.”
Mivel nálunk ugyebár nincs király, marad a közjó és maga az állam, vagy ahogy a szocialisták szívesen nevezik, az ország, sőt az ország népe. Ha belegondolunk, láthatjuk, hogy a jelenlegi kormány kommunikációs technikájának lényege éppen ez: a közjóra és a populáció érdekeire való hivatkozás. Tehát ez az eltelt háromezer esztendőben nem sokat változott. Azt jelenti-e ez, hogy elnyomó a kormány? Ha működésében és törekvéseiben ilyen jeleket vélünk felfedezni, vezető kormánypárti politikusaink azonnal iszonyú sivalkodásba kezdenek, és az országimázs szándékos rongálásával vádolják azokat, akik ilyen jellegű sejtéseiknek netán az európai nyilvánosság előtt is hangot adnak.
Tegyük fel a kérdést: mi rontja jobban az országról külföldön alkotott véleményt: az, hogy fajüldözés folyik, antiszemitizmus és rasszizmus érhető tetten, vagy az, hogy kiegyensúlyozatlan a sajtó, és a kormány a kritika elfojtására törekszik?
Nyilvánvaló, hogy az első állítás vagy vád az ország egészét hozza rossz hírbe, míg a második legfeljebb a kormányt és a hatalom (egyéb) gyakorlóit. Tehát amikor most Medgyessy és Kovács ismételten a közjóra, illetve a közjó rongálására, az ellenzék és az ellenzéki sajtó közjórongáló, országimázs-tépázó ténykedésére hivatkozik, az elnyomók régi szokását eleveníti fel. Itt kell megjegyeznünk: sohasem mérhető be pontosan, hogy hol kezdődik az elnyomás. A túl határozott rendőri intézkedéseknél? A sajtómunkások lekenyerezésénél? A tiltakozások semmibevételénél? A hibák bagatellizálásánál? A túlságosan simán végrehajtott s nem mindig átgondolt döntéseknél? Egyes ellenzéki sajtóorgánumok negligálásánál? A más vélemény helytelenként való beállításánál? Friderikusz sztárallűrös talpnyalásánál? A közjó túlzott hangsúlyozásánál?
Jelekről van szó csupán, mondhatni, enyhe tendenciákról. Hogy e jeleket egy kézlegyintéssel szabad-e elintéznünk, én nem tudom…