Fekete szakáll, fekete zsakett

Nemrég ünnepeltük Juhász Gyula születésének százhuszadik évfordulóját. Az alkalom írásokat termett, szomorú alakját újra idézték az emlékezők. Illyés Gyula születésének centenáriuma alkalmából antológiát jelentetett meg az idei könyvhétre a Kortárs Kiadó. Juhász és Illyés. Kettőjük kapcsolatáról alig maradt fenn valami. Egy szegedi emlékest azonban sokat elárul.

A Juhász Gyula Művelődési Központot annak idején nemigen látogatták. Talán csak Szabó Lőrinc 1955-ös leruccanása volt kivétel, amikor – ahogy mondani szokás – a csilláron is lógtak az emberek. 1967-ben Illyés Gyulára is sokan voltak kíváncsiak, akit Juhász Gyula halálának harmincadik évfordulójára hívott meg a város. Pontosabban a szegedi tudományegyetem és a tanács vendége volt.
Emlékest szónoka, vallomás írója. Egy évvel korábban, 1966-ban, Tömörkény születésének századik évfordulójára is elküldte vallomását a Tisza partjára, s most itt volt az újabb felkérés; azzal a különbséggel, hogy jönne le személyesen, és így mondaná el: mit rejt Juhász Gyula? Ez lett vallomásának címe.
Sokan várták. És sokan egyáltalán nem akartak találkozni vele.
Fazekas István, a művelődési osztály akkori munkatársa így emlékezett az előzményekre:
– Megpróbáltam előkészíteni a fogadást, de Papp Gyula tanácselnök-helyettes ódzkodott tőle. (Biczó György tanácselnök, későbbi nagykövet nem volt itthon.) Ellenkezett. „Illyésnek vitája van a párttal” – mondta. „Tudod, Gyula – válaszoltam –, József Attilának is vitája volt a párttal. Ma örülnénk, ha vitázhatnánk vele. De talán emlékszel, József Attilának volt igaza. Mint ahogy Illyésnek is igaza van. El kellene ettől a vitától tekinteni.”
A Népfront városi titkára, Hofgesan Péter vállalta, hogy beszél Papp Gyulával.
Gruber László, a szegedi tudományegyetem rektori titkára kocsit küldött a költőért, aki úgy érkezett meg Szegedre, mintha inkognitóban lenne. Bezzeg ha Párizsba utazott volna, lett volna felhajtás, újságcikkek, meg fogadás is. De hát nem Párizsba hívták meg, hanem a Tiszához.
Végül csak bekopogtak Papp Gyula irodájába, de a tanácselnök-helyettes végig feszengett. Fazekas Istvánt erre a találkozóra nem hívták meg. „Ne sajnáld, hogy nem voltál ott – mondta később Illyés –, nem volt benne köszönet.”
Még az emlékest előtt, délután a sajtóházban szóba került az Élet és Irodalom. A hetilap ugyanis dicsérettel illette az irodalomtörténész Péter Lászlót a Juhász Gyula-versek kritikai válogatásáért. Illyés Gyula viszont éppen azt tette szóvá, hogy kimaradtak az úgynevezett irredenta versek. „Ezért aztán – mondta –, nem veszem kezembe a lapot.”
A nagyszámú hallgatóság elcsendesedett, amikor este, valamivel hét óra után Illyés Gyula, akkor már kétszeres Kossuth-díjas költő lépett a mikrofonhoz:
„Mit rejt Juhász Gyula? – tette fel a kérdést, és így folytatta: – Vallomással kezdem, röstellkedéssel.
Ifjan magam is azok közé tartoztam, akik Juhász Gyulát csak másodvonalú költőként tanulták meg tisztelni.
Igaz, olyan első vonal mögött, mint Ady, Babits!
Bár hát az ő neve elé a kortársai legalább még tíz nevet odatettek.
Halknak marasztalták el, szürkének. Költőnek ismertetett el, kétségtelenül, hiteles költőnek. De hát – s ez volt, ami mind hátrább nyomta – mégis vidéki költő volt, provinciális; annak is a legkullogóbbjából: Tisza-parti, szegedi, azon boldogtalankodó, hogy magyar; búsmagyar, a lelki betegségig! (…)
S egyszerre csak emelkedni kezdett a tápai lesajnált. Nem hangosan, nem a kritika valamiféle csatája közben, hanem – költői lényéhez illően – olyan halkan, hogy a penitenciatevő újabb bűntudatot kap. Juhász Gyulát nem a műértők igazságtevése, hanem a versértők közösségi, valamiféle helyes nemzeti tudata emelte az Ady-nemzedék négy-öt legkülönbje közé.” (…)
Tóth Sándor szobrászművész, a művelődési osztály másik előadója a Juhász Gyula-évfordulóra plakettet készített.
– Azt mondták Illyésre, hogy ellenforradalmár – emlékezett. – A város vezetői részéről senki sem akart közösséget vállalni vele. Végül Petri Gábor, az orvosegyetem rektora adta oda a szobáját, ahol kényelmesebben hátradőlhetett. Itt aztán jót beszélgettünk. Felesége, Flóra asszony többször rászólt a férjére, a költő ugyanis elég szabadszájúan fogalmazta meg, amit gondolt és érzett.
Este az Illyés és a Fazekas házaspár a Tisza Szállodában vacsoráztak. A társalgás oldott volt, őszinte és baráti. Fazekas István úgy emlékszik, hogy csak egy üveg bor fogyott el; ez is elég volt, hogy Juhász Gyula emlékére ürítsék poharukat. És még egyszer szóba került, ami az emlékesten is elhangzott:
(…) „Van mivel könnyíteni a penitenciát. A Hárfa megjelenésekor én írtam tanulmányt a Nyugatban – a lap fennállása óta tán az első terjedelmeset – Juhász Gyula költészetéről. Meg kell mondanom, nem a magam jószántából. Babits Mihálynak szándékában volt, hogy a Baumgarten-díjazottak első csoportjába besorozza Juhász Gyulát, neki szinte kamaszkori barátját, fiatal – Holnap-os – költőtársát. De ezt elő kellett készíteni. Mintegy megindokolni, hogy Juhász Gyula – nem csak baráti alapon jut egyévi gondtalanabb élethez.
Ennek következtében ismerhettem meg személyesen Juhász Gyulát, azt hiszem, magán a díjkiosztást követő kis ünnepen. Félrehúzódva ült egy sarki pamlagon: fekete szem, fekete szakáll, fekete zsakett, mind csillogó, mind ápolatlanul. Maga Babits vezetett oda, s ültetett a magányos mellé; miután bemutatott, elsősorban mint a Nyugat-beli tanulmány szerzőjét.
Juhász Gyula akkor már rég a katatonság börtönében szenvedett: képtelen volt szót kibocsátani. De a kézfogásomat nem engedte el, ám azzal a bemutatkozási parolával maga mellé vont, s kezemet a kezében tartotta, sötét tekintetével a tekintetemet kereste.
Így ültünk igen sokáig – egy szomszédos terem cigánymuzsikájának foszlányaiban – kortársak feloldhatatlanul.”
Illyés Gyula naplójegyzeteiben nincsen nyoma a szegedi emlékestnek. De néhány nappal később, április 28-án ez áll a naplójában: „Meg fogok halni. Minden halál fulladásos halál. Lesz tehát néhány perc – vagy óra?! –, amidőn ujjak kulcsolódnak, mindegy, hogy kintről-e vagy bentről, a szerveimből, a torkomba, kék-lilára változtatják az arcom, és végeznek velem, velem is, nem másként, mint a kóbor kutyával a sintér, vagy Babits Mihállyal, Szabó Lőrinccel a rák. Ez a perc – óra! – nincs messze…”
Talán csak Illyés maga tudná megmondani, ha élne, milyen hatással volt rá az április 7-i, szegedi kirándulás. Mi késztette három héttel később ilyen gondolatok lejegyzésére. Május 31-i keltezéssel már enged a szorításból. „A legabszurdabb – a leghumorosabb – az a kettősség, hogy tudom a közeli véget – a halált is, a leromlást is –, de közben tudomásul mégsem veszem, hogy így fejezzem ki magam. Hatvanöt éves fővel pontosan úgy tervezek, mint huszonöt éves fővel. Új dimenziót kap tehát az idő?
Igen. Kiterjedése csaknem oly végtelen, noha pontosan látom a nagyon is közeli határait.
Ezért nincs halálfélelmem?”
Messzire kanyarodtunk. Fazekas István utólag azt is hozzátette, hogy olyan városban, amelyik Illyést sem volt hajlandó tisztességgel fogadni, nem lehetett élni. Elment tehát Kiskunfélegyházára múzeumigazgatónak.
Elmúlt néhány év, és 1970-ben Illyés Gyula harmadszor is Kossuth-díjat kapott. Az „ellenforradalmár”. Csak Szeged városi vezetői nem oldódtak vele szemben. És magyarázatot sem adtak sosem.
Sütő András írja az Illyés-centenáriumra megjelent tanulmánykötetben: „Utolsó nemzeti költőnk volt (Illyés Gyula). Petőfi, Arany, Vörösmarty, Ady csillagképébe soroljuk őt, aki nem puszta szerénységből nyújtotta oda a fényes jelzőt Babitsnak, József Attilának, Kosztolányinak, Juhász Gyulának is.”
A vélemény az ember vára, vagy inkább temploma. Így értelmezhetjük azokat a mondatokat is, amelyek ezen a régi emlékesten hangzottak el. A meggyőzés láncszemeiként.