Ketten

Eladtam egy hollófekete csődörcsikót tegnapelőtt. Az utolsót. Próbálok óvatosan fogalmazni, múltkor megrótt egy olvasó, mit hőzöngök itt a lóállományommal, jó Petőfi Sándor is pusztán a maga tyúkjával kérkedett, de lehet, hogy már ő is átlépett egy lénián. Az ember óvatosan fogalmazzon az állatállományával kapcsolatban, még a végén visszatetszést kelt.
Mindenesetre elment a csikó, egyetlen paripa sincs már a háznál, a tyúkoknak is végük, ki a szomszédban folytatja pályafutását, ki a fazékban végezte, a hét macska meg elment a szomszédba, ott jobbak a lehetőségek, talán egérből is több van, itt megszűnt a jólét, záróra van.
Egyedül Betyár vizsla van mellettem, rajta kívül senki, de ő is őszül szegény rohamosan, a hallása is romlik, mintha az ősz rontana ránk, a csöndes enyészet. Míg pötyögöm ezt a cikket, itt fekszik lábamnál a jámbor, nagyokat szuszog, néha rám néz, mintha mondani akarna valamit…
Elhull a virág, eliramlik az élet… Szebb és szívbemarkolóbb verssort soha nem olvastam. Szépet, igazabbat. Elment a csődörcsikó, se tyúkok, se macskák. Meg mások is elmentek. Betyárral maradtam.
De nem adjuk fel. Tegnap a maradék lebbencslevesből adtam neki, holnapra ott a kétnapos parizer, aztán van még valami száraz tápszerféle, majd beáztatom előtte, állítólag az is jó. Tudtam, Betyár lesz az utolsó. Aki látta már a magyar vizsla szemét utolsó stációban, érti a szót…
A csikót nagyon sajnáltam, de mit tehettem volna érte, majd elmegyek néha a tanyára, megsimogatom, verset mormolok neki. „Fakó lovam a Murza, Tisza vizét megússza” – meg ilyeneket.
Őrizzétek meg a szeretteiteket! Kell egy csikóhorkantás, egy Betyár-vakkantás…